potus & co

Ismerős a helyzet. Hatalmas a tét, szorít a határidő, de nincs megoldás. Ez volt áprilisban a költségvetési krízisnél és augusztusban az adósságplafonról szóló döntésnél is. Abban a két esetben végül az utolsó pillanatban sikerült valahogy túllendülni a krízisen, most azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez újra így lesz.

Annak az amerikai sajtóban csak szuperbizottságnak hívott testületnek a munkájáról van szó, amely épp az adósságplafonos egyezség eredményeként állt fel. Akkor a republikánusok és a demokraták képtelenek voltak megegyezni arról, milyen összetételű megszorító csomaggal próbálják egyensúlyba hozni az ország pénzügyeit. A republikánusok azt mondták, hogy csak kiadáscsökkentések jöhetnek szóba, a demokraták viszont adóemeléseket is akartak.

Miután nem sikerült megállapodni, így annyit tettek, hogy elodázták a döntést. Felállították ezt a törvényhozási szuperbizottságot - hat demokrata, hat republikánus taggal -, hogy dolgozzon ki egy egyensúlyi programot. Határidőnek november 23-át szabták meg, de ez valójában 21-ét jelenti, mivel ha születik valamilyen terv, azt a kongresszushoz való benyújtás előtt még véleményeznie kell a pártoktól független Kongresszusi Költségvetési Irodának is.

Annyira persze nem voltak naivak a pártok az augusztusi döntéskor, hogy azt higgyék, a bizottság csak úgy magától áthidaló megoldást talál a két oldal közötti totális nézetkülönbségre. Egyrészt előre meghatározták, hogyha a bizottság javasol egy tervet, akkor arról a kongresszus egyben szavaz majd, tehát nem lehet rajta módosítgatni. Másrészt - és ezt szánták erősebb nyomásgyakorlási eszköznek - eldöntötték azt is, hogy ha a testület tagjai nem tudnak megállapodni, akkor automatikus költségvetési megszorítások lépnek életbe, méghozzá mindkét oldalnak kedves területeken (a republikánusoknak a védelmi kiadások csökkentése, a demokratáknak a jóléti ellátások visszafogása fájna igazán).

A pártok azt gondolták, hogy ez elegendő ösztönzés lesz arra, hogy megegyezés szülessen. Most úgy néz ki, hogy elszámították magukat, a határidő előtti napon elhangzott nyilatkozatok alapján ugyanis a bizottság tagjai még csak közel sem jutottak egy lehetséges alkuhoz. Bár születtek tervek, de ezek vagy az egyik, vagy a másik oldalnak elfogadhatatlannak bizonyultak. A republikánusok például az utolsó napokban letettek az asztalra egy tervet, amelyben még adóemelések, illetve adókedvezmények megszüntetése is szerepelt (korábban még ennek még a gondolatától is irtóztak), viszont ezzel együtt a jövedelemadót csökkentették volna mindenkinek (köztük a leggazdagabbaknak is), amit a demokraták elutasítottak.

A sokak által várt nagy alku ugyanakkor nemcsak azért nem született meg, mert a tüzet és vizet kellene egyesíteni, hanem azért sem, mert valójában nem is volt is igazán nagy nyomás a bizottságon. Az automatikus megszorításokat ugyan egyik oldal sem akarja, de ezek nagy része valójában csak 2013-ban lépne életbe, így sokan gondolhatják azt a törvényhozásban, hogy addig még bőven ráérnek kitalálni valamit (arról nem is beszélve, hogy közben még lesz egy elnökválasztás is).

Bár vannak olyan tételek - például a munkanélküli segélyek és egyes adókedvezmények -, amelyek idén év végén lejárnak, és ha nem hosszabbítják meg őket, az károkat okozhat az egyébként is gyengélkedő gazdaságnak, de ezekről a bizottságtól függetlenül is tud majd dönteni a kongresszus. Legfeljebb azon gondolkodhatnak el, hogy akkor mi értelme is volt ennek az egész szuperbizottságosdinak.

Egy igazán barátságos, könnyen fogyasztható téma következik: adótervek az elnökválasztási kampányban. Tudom, első hallásra nem tűnik túl szexinek, de valamiért mégis sorban döntenek úgy az elnökválasztáson induló republikánusok, hogy elő kell állniuk valamilyen nagyszabású adóátalakítási tervvel.

A legtöbb figyelmet a felmérések szerint egyébként is meglepő módon megerősödött, és a hírekben egyre többször szereplő Herman Cain elképzelése kapta, aki a 9-9-9 jegyében alakítaná át az amerikai szövetségi adórendszert. A három szám azt takarja, hogy a jövedelemadó, a forgalmi adó és a társasági adó is 9 százalékos lenne. Ez jelentős változást hozna (elég csak belegondolni, hogy a társasági adó 35 százalék), de a kampányban amúgy is üzleti múltját hangsúlyozó Cain azt állítja, hogy ilyen radikális lépésekre - lényegében egy egykulcsos adórendszer bevezetésére - van szükség ahhoz, hogy lendületbe hozzák a gyengélkedő gazdaságot.

Herman Cain - Forrás: http://www.facebook.com/THEHermanCain

Először még csak egyik riválisa, Jon  Huntsman kötött bele Cain tervébe azzal a poénnal, hogy a 9-9-9 inkább hasonlít egy pizza árára (ezzel utalva arra, hogy Cain korábban a Godfather pizzérialáncot vezette), de aztán szaporodtak a szakmaibb jellegű kritikák is. Adózással foglalkozó szervezetek - és persze demokrata kampányolók - kiszámolták például, hogy ebben a rendszerben a háztartások több mint 80 százaléka számára emelkednének meg az adóterhek. Cain végül meg is hátrált, és bejelentette, hogy egyrészt a szegények kedvezményt fognak kapni, illetve lesznek olyan, magas munkanélküliség által sújtott földrajzi övezetek, ahol enyhébbek lesznek a cégekre nehezedő közterhek.

Ez persze már nem éppen az egyszerűség irányába mutat, és hasonló csapdába esett bele Rick Perry is. A texasi kormányzó szintén egy egykulcsos, 20 százalékos jövedelemadó-kulcsot jelentett be, de ő már egyből hozzá is tett egy apróbetűs részt. A javaslatában szerepel ugyanis az is, hogy ha valakinek mégis jobban megéri a mostani rendszer szerint adóznia, akkor az választhatja azt. Az ötletet kísérő, jól hangzó ígéret az, hogy ha ez megvalósul, akkor az amerikaiak megszabadulnak egy csomó papírmunkától, és egy képeslapon is elintézhetik majd az adóbevallásukat. Ahogy azonban az Economist bloggere nagyon józanul rámutat, ez után mindenkinek kétszer (egyszer a jelenlegi, egyszer az új rendszer alapján) kell számolgatnia ahhoz, hogy dönteni tudjon, ami éppenséggel inkább bonyolítani fogja a helyzetet.

És akkor olyan apróságokról még nem is volt szó, hogy vajon ezek az új adórendszerek hogyan viszonyulnának a költségvetés kiadási oldalához. Itt persze viszonylag egybevág a republikánusok válasza: megszorításokra, a kiadások csökkentésére van szükség. Az ügyetlenkedések is jelzik azonban, hogy az adókkal kapcsolatos üzeneten még van mit finomítani.

Bár elvileg a sokadik alkalommal már unalmasnak kellene lenniük ezeknek a republikánus tévévitáknak, azért időnként vannak érdekes villanások. Így volt a keddi Las Vegas-i rendezvényen is, ahol a felmérések alapján a legerősebb jelöltnek számító Mitt Romney állt a támadások kereszttüzében. Különösen kemény ütéseket próbált bevinni Rick Perry, aki az elmúlt néhány vitában halvány teljesítményt nyújtott, most viszont láthatóan úgy döntött, hogy keményebb arcát mutatja meg.

A fenti videó azt a részletet mutatja be, amikor Perry nekiment Romneynak, azt állítva, hogy illegális bevándorlókat alkalmazott kerti munkák elvégzéséhez. Romney ezt tagadta, szerinte csupán arról van szó, hogy az általa megbízott cégnél voltak illegális bevándorlók, de ő erről csak később szerzett tudomást, és akkor felmondott a vállalkozásnak. (A történet amúgy nem új, az alapja egy 2006-os Boston Globe-cikk, és az ügy téma volt az előző, 2008-as kampányban is.)

Nem is a konkrét vádak az igazán érdekesek, hanem az, hogy mennyire személyeskedővé vált a vita. Romney és Perry egymás szavába vágva beszélnek, és szokatlan módon még hozzá is érnek egymáshoz. Vajon mit hoznak majd a következő viták?

Amikor Chris Christie 2009 őszén újonc politikusként kampányolt New Jersey kormányzói székéért, kénytelen volt eltűrni néhány kifejezetten személyes jellegű támadást. A hivatalban lévő demokrata kormányzó olyan reklámfilmet készített, amely Christie kövérségét hangsúlyozta ki, és azt mutogatta, hogyan reng a hája a nadrág felett. Christie-nek végül nem ártottak ezek a támadások, magabiztos győzelmet aratott, és az elmúlt néhány évben országos szinten is ő lett a republikánusok egyik legnépszerűbb politikusa. Sokan kedvelik szókimondó stílusát, költségvetési ügyekben tanúsított keménységét, és azt, hogy hajlandó volt szembeszállni az általában a demokratákhoz húzó, befolyásos szakszervezetekkel.

Chris Christie kormányzó - Forrás: www.nj.gov

Ez a népszerűség mostanra akkora mértéket öltött, hogy több befolyásos republikánus, illetve konzervatív háttérember egyre intenzívebben győzködi Christie-t, szálljon be a jövő évi elnökválasztásra felsorakozott republikánus mezőnybe. Bár ő maga már többször elmondta, hogy ez egyáltalán nem áll szándékában (igaz, viccelődött is azzal, hogy a spekuláló újságírókat talán csak az győzné meg az ellenkezőjéről, ha öngyilkosságot követne el), a republikánus táboron belüli legújabb zavarok után ismét felerősödtek a Christie indulását követelő hangok. Köztük van például Henry Kissinger korábbi külügyminiszter, Rupert Murdoch médiamágnás és Nancy Reagan egykori first lady.

A New York Times szerint nem is eredménytelenül megy a lobbizás, Christie stábja ugyanis mérlegeli, hogy milyen lehetőségeik vannak a szűk határidő (már nem sok idő van a papírmunka elvégzésére a hónapokon belül kezdődő előválasztás előtt) lejárta előtt egy esetleges kampány beindítására. A késői kezdés önmagában komoly kockázatokkal jár (a stáb összerakásától kezdve az adománygyűjtési sietségen át a hirtelen jött médiafigyelem árnyoldaláig), de úgy néz ki, hogy Christie-nek egy nagyon is személyes akadállyal is meg kell birkóznia.

Ez nem más, mint a testsúlya, ami most hirtelen kedvelt téma lett a lapokban és a politikai tévéműsorokban. “Chris Christie nagy problémája” - ez a címe annak a cikknek, amelyet a Washington Post közölt pénteken liberális szerzője, Eugene Robinson tollából. Robinson azt írja, hogy a túlsúly igenis politikai probléma, mert egy vezetőnek személyes példával is elöl kell járnia, és Christie kövérsége rossz üzenet az amerikai társadalomnak. Michael Kinsley, a Bloomberg publicistája pedig egyszerűen kijelenti, “Nézzék, én sajnálom, de Chris Christie kormányzó nem lehet elnök: ahhoz ő túlságosan kövér.”

Persze azonnal megszülettek a válaszok is, például Jennifer Rubintól szintén a Postban, amelyek szerint ez a gondolkodás kettős mércére vall, hiszen Barack Obamát például nem - vagy csak elszórtan - érték támadások azért, hogy dohányzik (azóta állítólag leszokott), és Bill Clintont sem nyilvánították alkalmatlannak azért, mert magas volt a koleszterinszintje.

Ha Christie úgy dönt, hogy elindul, várhatóan felerősödik ez a vita, és neki személyesen is válaszolnia kell majd ezekre a kérdésekre (egyébként már korábban is beszélt erről, és elismerte, hogy egészségtelenül étkezik), és el kell viselnie a Robinson cikkének címéhez hasonló - szerény véleményem szerint meglehetősen olcsó - poénokat is.

Amire viszont mindenképp rávilágít ez az epizód, az az, hogy mennyire nehéz lesz a republikánusoknak olyan jelöltet találni, akinek nincs valamilyen nyilvánvaló - politikai vagy személyes - szépséghibája. Mitt Romney és Rick Perry például vitathatatlanul sportos és jóképű, de az egyiknek az elveivel (illetve inkább annak hiányával), a másiknak pedig értelmi képességeivel van bajuk a republikánus tábor egyes tagjainak. Ha Christie indul, akkor legalább az is eldőlhet, hogy ezek a hiányosságok vagy néhány pluszkiló zavarja-e jobban a választókat.

Rick Perry belépésével úgy tűnt, hogy a republikánusok végül találtak maguknak egy olyan jelöltet, aki konzervatív is, közvetlen stílusával könnyen meg is találja a hangot az emberekkel, és egy nagy állam (Texas) kormányzójaként vezetői tapasztalatokkal is büszkélkedhet. Perry azonnal az élre is került a felmérésekben, és úgy tűnt, nem is lesz, aki megállítsa. Most sem arról van szó, hogy valaki keresztezte volna az útját, hanem sokkal inkább arról, hogy úgy került bajba, hogy azért végső soron saját magát hibáztathatja.

Elvesztett vonzerő (Perry épp a feleségét csókolja itt) - Forrás: Rickperry.org

Több tévévitában is gyengén szerepelt, és ezt az ítéletet nem demokraták mondták ki róla, hanem republikánusok. Többen kifogásolták például azt, amikor a floridai vitában szívtelennek nevezte azokat, akik azért támadják, mert Texasban állami támogatást kapnak az illegális bevándorló diákok a tanulmányaikhoz. Másokat egyszerűen csak az zavart, hogy értelmetlenségeket beszélt. “Amikor Mitt Romney-hoz beszélt, akkor volt egy olyan rész, amelyet ha kinyomtatunk, nem is hiszem, hogy értelmezni lehetett volna” - idézett a Weekly Standard konzervatív lap bloggere egy republikánus szimpatizánst, Belinda Kapaunt, aki az újság szerint a tévévitára még Perry-jelvénnyel érkezett, de aztán annyira csalódott a politikusban, hogy másnap már nem tűzte ki.

Perry vesszőfutása nem ért véget a tévévitában nyújtott gyenge szereplésével (amit később ő maga azzal magyarázott támogatóinak, hogy kifárasztották az állandó támadások). Szombaton szimpátiaszavazást tartottak a floridai Orlandóban az elnökválasztáson indulni akaró republikánusok között, és nagy meglepetésre az eddig az abszolút esélytelenek közé sorolt Herman Cain nyert. Perry annak ellenére lett második, hogy komolyan vette a szimbolikus jelentőségű szavazást, és intenzív kampányt folytatott.

Maradva a Weekly Standardnél, a lap főszerkesztője, William Kristol közölt egy tömör és lényegretörő elemzést a helyzetről. Kristol arra jutott, hogy ugyan Perry láthatóan sebet kapott, de ettől még az ő megjelenése előtt a felmérésekben vezető Mitt Romney sem kapott erőre. Így szerinte még az is lehet, hogy egyikük sem lesz képes elnyerni az elnökjelöltséget. Rámutat arra, hogy négy évvel ezelőtt a kampánynak ebben a szakaszában a két legerősebb republikánus aspiráns Rudy Giuliani és Fred Thompson volt, de végül mindketten elbuktak, és John McCain lett a párt elnökjelöltje.

A kérdés csak az, hogyha nem Perry vagy Romney, akkor ki fog kikerülni győztesként a mostani küzdelemből? Cain ugyan megnyerte a szimpátiaszavazást, de ettől még továbbra sem tűnik igazán komolyan vehető jelöltnek (korábban egy pizzaláncot vezetett, választott tisztséget nem viselt). Bár most megint felerősödtek az újabb versenyzők beszállását követelő hangok (újra Chris Christie New Jersey-i kormányzót kapcitálják többen), ha lesz is ilyen bátor politikus, gyorsan kell cselekednie, mert jövő év elején indulnak az előválasztások, nem sok idő van a bemelegítésre.