potus & co

Miközben továbbra is kétséges, hogy sikerül-e elkerülniük a kormányzati szervek leállását a megszorítások mértékéről megegyezni képtelen demokratáknak és republikánusoknak, a költségvetési vitának van egy számszerűleg apró, de jelképes szempontból fontos eleme. A republikánus többségű képviselőház március 17-én megszavazta azt a javaslatot, amelynek értelmében a National Public Radio nem kaphatna közvetlen szövetségi támogatást, és megtiltanák a helyi rádióknak is, hogy szövetségi forrásokat felhasználva vásároljanak műsorokat az NPR-tól.

Az indok az volt, hogy a hitvallása szerint közszolgálati feladatokat ellátó műsorkészítőt a republikánusok pozitívan elfogultnak tartják a demokraták irányába. Személyesen csak felületesen ismerem az NPR-t, így nem tudok véleményt mondani arról, hogy elfogult-e, de az igaz, hogy amerikai liberális ismerőseim kedvenc hírforrásai közé tartozik, és gyakran hallgatják az NPR-műsorokat az autóban. Ez persze még nem jelenti azt, hogy megalapozott a republikánusok kritikája, és az NPR munkatársai is hevesen tiltakoznak az elfogultság vádja ellen (például ennek a Newsweek-cikknek a megszólalói).

Ezt a védekezést azonban nehezíti néhány epizód a közelmúltból. Március elején lemondásra kényszerült az NPR elnök-vezérigazgatója, Vivian Schiller, miután előkerült egy titokban rögzített felvétel, amelyen a pénzgyűjtésért felelős igazgató, Ron Schiller (nincs rokoni kapocsolat a két vezető között) arról beszélt, hogy a republikánusok unintelligensek, a Tea Party mozgalom tagjai pedig idegengyűlölők (itt a Fox News tudósítása a történtekről). Ron Schiller ugyan nem vett részt a szerkesztőség munkájában, de a felvétel (amelyet egy konzervatív aktivista készített) ráerősített arra a képre, hogy az NPR valójában sznob liberálisok gyülekezete.

A Schiller-affér előtt pedig tavaly ott volt Juan Williams ügye, aki kommentátorként dolgozott az NPR-nál, de kirúgták a konzervatív Fox Newson tett nyilatkozata miatt. Williams arról beszélt, hogy idegesség és aggodalom tölti el, amikor muszlimokat lát felszállni egy repülőgépre, és ezt az NPR akkori vezetése elfogadhatatlannak tartotta.

Juan Williams a Fox News műsorán - Forrás: Youtube

Williams karrierjének ez nem tett feltétlenül rosszat, mert a kirúgás a konzervatív oldal hősévé tette, és busás összegért leszerződtette a Fox News, az NPR-t azonban még liberálisok is kritizálták, amiért szerintük túl keményen és meggondolatlanul jártak el az ügyben. Williams teljes nyilatkozata a Fox Newson ugyanis jóval árnyaltabb volt, mint amire a kifogásolt mondatból következtetni lehetne, az újságíró inkább beszélt egy általános érzésről, és nem támadóan fogalmazott.

Sok muníciót kaptak tehát az utóbbi hónapokban az NPR kritikusai, az ugyanakkor nem valószínű, hogy a képviselőház által megszavazott javaslatból törvény lesz. A szenátusban a demokraták vannak többségben, és jelezték, hogy nem támogatják a forrásmegvonást. De még ha valamilyen oknál fogva át is menne a szenátuson a javaslat, az NPR-nak akkor sem feltétlenül kell aggódnia az anyagiak miatt. A honlapján található összesítés szerint költségvetésének mindössze 5,8 százalékát teszi ki az állami támogatás, és ebben a szövetségi források mellett benne vannak a helyi és állami szintű források is (a pénz nagy része magánszemélyektől, cégektől és egyetemektől kapott adományokból jön össze).

Egy szerkesztőség számára azonban a legfontosabb vagyontárgy a hitelesség, és ennek megőrzése most a tét az NPR számára. Az nyilván nem fog megváltozni, hogy az elkötelezett konzervatívok liberálisnak könyvelték el, de a szerkesztőség bizonyíthatja függetlenségét annak demonstrálásával, amit egyszer egy bevallottan demokratákhoz húzó amerikai újságírótól hallottam. Ő azt mondta, talán igaz, hogy az újságírók körében aránylag sok a liberális és a választásokon is többségében a demokratákra szavaznak. De van szerinte egy fontos kitétel: ha ezeket az újságírókat választás elé állítják, és azt mondják nekik, hogy itt van ugyan egy jó sztori, amely ugyanakkor tönkreteheti a számukra kedves politikai erőt, akkor biztosan a sztorit fogják választani. Ez az, amit az NPR-nál dolgozóknak észben kell tartani, ha túl akarják élni ezt a válsághelyzetet.

Érdekes gondolatsorban jut a New Republic munkatársa, Jonathan Chait arra a megállapításra, hogy igazából Tim Pawlenty a republikánusok embere a 2012-es elnökválasztáson. Az egykori minnesotai kormányzó ugyan sok más lehetséges indulóhoz hasonlóan még nem jelentette be hivatalosan, hogy versenybe száll a jelöltségért, de mozgásai (az előválasztások miatt fontos államokban tett látogatásai) arra utalnak, hogy komolyan gondolkodik rajta.

Ezzel együtt a felmérések alapján a republikánus szavazók inkább gondolkodnak más jelöltekben, aminek több oka is van. Tim Pawlenty egy decens politikus, de nem éppen karakteres. (Az Economist múlt heti számában jelent meg egy szórakoztató lista a lehetséges republikánus aspiránsokról, és ott Pawlentyről azt írták, előnye, hogy nincs semmilyen sötét folt a pályáján, hátránya viszont, hogy nincs karizmája.) Sokat elmond róla, hogy amikor 2008-ban a kampányát dinamizálni akaró John McCain alelnökjelöltet keresett, akkor nem őt választotta - pedig ott volt a shortlisten -, hanem Sarah Palint.

Egy decens politikus - Forrás: Facebook.com/timpawlenty

Jonathan Chait azzal érvel Pawlenty mellett, hogy az előválasztásokat olyan jelölt fogja megnyerni, aki egyszerre bírja a republikánus elit és a tömegbázis támogatását. A kettő közötti konfliktusra épp Palin a legjobb példa, aki ugyan népszerű a bázis körében, az elit viszont iszonyodik tőle. Ott van aztán Mitt Romney, aki talán a legprofibb az összes szóba jöhető jelölt közül, viszont Chait is rámutat arra, hogy nagyon nehéz lesz túljutnia azon, hogy Massachusetts kormányzójaként kísértetiesen hasonló egészségügyi reformot vezetett be, mint amiért a republikánusok most Obamát kárhoztatják. A Fehér Ház egyébként már szépen adagolja is ezt az információt, de Romneynak nem is annyira Obamáéktól, hanem a saját párttársaitól kell tartania. Amint beindul az előválasztási kampány, ezt az egészségügyes párhuzamot fogja harsogni minden ellenfele.

Ott vannak persze még olyan jelöltek, mint Mike Huckabee vagy Haley Barbour, esetükben azonban szintén arra jut a New Republic szerzője, hogy vagy az elitnek vagy a bázisnak elfogadhatatlanok. Így végül is kizárásos alapon jut el Pawlentyig, aki egyrészt egy általában demokrata vonzódású államnak volt a kormányzója (tehát van esélye a függetleneknél is), másrészt viszont konzervatív álláspontot képvisel a republikánus bázisnak fontos kérdésekben (abortusz, házasság, bár támogatja az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának korlátozását, ami nem feltétlenül népszerű a konzervatívoknál).

Logikusnak tűnik ez a gondolatmenet, de persze ez is csak egy az elnökválasztást övező sok-sok okoskodás közül. Arról nem is beszélve, hogy az előválasztásokkal együtt ez egy annyira bonyolult folyamat, amelyet csak egy sokváltozós egyenlettel lehetne leírni, amelynek a megoldása még nagyon messze van, de Chaitnak abban mindenképp igaza van, hogy Pawlentyre érdemes lesz odafigyelni.

Chris Christie már külsejével is kilóg az amerikai politikusok többsége közül. Bár az utóbbi hónapokban sikerült leadni pár kilót, és már kicsit buggyosodnak rajta a régi nadrágjai, továbbra is komoly túlsúllyal küszködik. Az átlagpolgárok körében ezzel még nem keltene feltűnést (az amerikaiak elhízottságáról szóló legendák nem alaptalanok, bár személyes észrevételem, hogy rengetegen futnak, bicikliznek vagy sportolnak más módon), viszont a politikában nem sok kövér embert látni. Ez annyira így van, hogy amikor Christie 2009 őszén kampányolt New Jersey kormányzói székéért, akkor ellenfele, Joy Corzine elég alattomos módon az inge alól kilógó hurkákról készített kampányvideót.

Ez a sunyi húzás nem jött be, és az államot addig irányító demokrata Corzine elbukott Christie-vel szemben, aki azóta országosan ismert politikussá, a republikánusok nagy reménységévé nőtte ki magát. Ezt részben annak köszönhette, hogy a korábbi ügyészi munkája során tanúsított keménységgel és hajthatatlansággal kezdett hozzá a súlyos anyagi problémákkal küszködő New Jersey pénzügyeinek rendbetételéhez. Megszorító intézkedéseket vezetett be, szembeszállt a befolyásos tanárlobbival az iskolák átalakításánál, és megvont bizonyos előjogokat az állami dolgozóktól. Ezekkel a kiadáscsökkentési lépésekkel különösen népszerű lett a konzervatív tea partysok körében, akik kedvelik szókimondó stílusát is.

Chris Christie kormányzó - Forrás: www.state.nj.us

Christie üzenete ugyanis az, hogy olyan súlyos válsághelyzetbe került az ország, hogy az emberek már nem a mézesmázos ígéreteket, hanem a fájdalmas igazságot akarják hallani. Szerinte nincs idő tétlenkedésre, azonnal hozzá kell kezdeni a nagy és drága rendszerek: a társadalombiztosítás és az egészségügyi ellátás átalakításának (ez pedig a gyakorlatban minden bizonnyal megvonásokat jelentene). Azzal elvileg mindenki egyetért, hogy reformokra van szükség, a demokraták - élükön Barack Obama elnökkel - azonban azt mondják, hogy nem szabad sietni, mert a kapkodás végső soron komoly károkat fog okozni.

A kormányzó azonban nem skatulyázható be egyszerű Obama-bírálóként. Ő például sok más republikánus kollégájától eltérően nem támadta meg bíróságon az elnök egészségügyi reformtörvényét, méghozzá egyszerűen arra hivatkozva, hogy nem akarja költséges jogi eljárásokra pazarolni az adófizetők pénzét. Nemrég pedig finoman odaszúrt az amerikaiak kivételességében rendületlenül hívő konzervatív tábornak, amikor arról beszélt, hogy az amerikaiak épp attól lehetnek kivételesek, ha hajlandók meghozni olyan nehéz döntéseket, amelyekre más nemzetek nem képesek.

Christie erről is akkor beszélt, amikor múlt héten Washingtonba ment, és felszólalt az American Enterprise Institute nevű konzervatív intézetben. Szereplését országos jelentőségű politikusnak kijáró figyelem kísérte, és végig ott lebegett az a kérdés, hogy a beszéd vajon esetleges elnökválasztási kampányának előkészületét jelenti-e. Ő ugyan a lehető leghatározottabban tagadta, hogy indulna (bár elismerte, hogy az újságírókat valószínűleg csak az győzné meg, ha megölné magát), pusztán a találgatások is azt jelzik, hogy komoly politikai tényezővé vált. Persze ennek a jelenségnek van egy másik üzenete is: annyira nyitott a republikánus mezőny a 2012-es elnökválasztás előtt, annyira kiegyensúlyozottak az erőviszonyok, hogy időről időre elő fognak bukkanni politikusok, akik a szétaprózodott sereget maga mögött felsorakoztató vezér szerepében tűnnek fel. Most épp Christie került sorra, de jövő héten talán más következik.

Potus & Co a Facebookon is.

El lehet képzelni, mekkora gazdasági szószban lehet az az ország, ahol miután az elsőszámú vezető előáll egy ezermilliárd dolláros nagyságrendű megszorítással, az ellenzék csak annyit mond, hogy ez kevés. Márpedig valami ilyesmi történik most Barack Obamával, aki hétfőn bemutatta 2012-es (ez valójában már részben az idei évet jelenti, mert az amerikai költségvetési év októberben kezdődik) költségvetési tervét, és azt ígéri, hogy az ezáltal kijelölt úton haladva tíz éven belül 1100 milliárd dollárral lehet csökkenteni az éves hiányt. Ez jelentős előrelépés lenne a mostani helyzethez képest, amikor az idei évre több mint 1600 milliárd dolláros költségvetési hiányt jeleznek előre.

A megszorítás érint gyakorlatilag minden területet: megvonnak szegényeknek járó támogatásokat, kevésbé lesz bőkezű a szövetségi állam a hadsereggel, és megvonások várhatók a hátrányos helyzetűek iskolai ösztöndíjaiban is (érdekes helyzet, hogy épp az első fekete elnök hoz ilyen, elsősorban a feketék számára hátrányos intézkedést). Nemcsak spórolást tartalmaz azonban a költségvetési terv, hanem bizonyos területeknek - például az oktatásban - több pénz járna, mint eddig. Nem véletlen, hogy Obama épp egy iskolába látogatott el hétfőn, a büdzsé bemutatásának napján. Ott arról beszélt, hogy ez a mostani költségvetés egyfajta áldozathozatal a jövő érdekében.

Kemény viták várnak az elnökre - Forrás: flickr.com/whitehouse

Az amerikai sajtó most tele van elemzésekkel a költségvetésről, és még biztosan várható sok cikk, mire a hozzáértők a végére érnek a mellékletekkel együtt 2403 oldalas dokumentumnak (én töredelmesen bevallom, hogy nem olvastam el). Az igazság azonban az, hogy olyan nagyon sok energiát talán nem is érdemes beleölni ennek az óriási irattömegnek a tanulmányozásába, az amerikai elnök ugyanis összeállíthat akárhány és akármekkora terjedelmű költségvetést, törvényerőre az csak akkor fog emelkedni, ha a kongresszus is megszavazza. Arra pedig most nem sok esély van, hogy Obama tervezete átmenjen a törvényhozáson, ahol a képviselőházban a republikánusoknak van többségük.

Ők azt mondják, hogy az Obama által meghirdetett programnál (amely költségek befagyasztásának, lefaragásának és adóemeléseknek egyvelege) sokkal drasztikusabb megszorításra lesz szükség. Szerintük az egyre növekvő adósságtömeg maga alá fogja temetni a gazdaságot, és ez végül az amerikai szuperhatalmi pozíció elvesztéséhez is fog vezetni (egy friss felmérés szerint sok amerikai már most azt hiszi, hogy Kínának van a legnagyobb gazdasága, miközben egyelőre a második, bár épp most előzte meg Japánt). Obama azt mondja, tisztában van vele, hogy az adósság nagy probléma, de szerinte az fogja megfojtani a gazdaságot, ha gyorsan hajtanak végre drasztikus megszorításokat.

Ezek már régóta hangoztatott érvek mindkét oldalon, de még sokszor fogjuk hallani őket az újabb költségvetési vitában. Sőt, igazából az előzőben is, ez ugyanis még mindig tart. Miközben ugyanis a Fehér Ház a 2012-es büdzsét készítette elő, addig a republikánusok épp azon dolgoztak, hogy milyen megszorítások legyenek az idei költségvetésben. Ami egyébként - hogy a helyzet még bonyolultabb legyen - igazából nem is lett elfogadva, és a költségvetési szervek egy folyamatosan meghosszabbított határozat alapján működnek. Ez épp március 4-én fog lejárni, újabb alkalmat adva az összecsapásra a számok felett.

Potus & Co a Facebookon is.

Az egyik legizgalmasabb pártpolitikai kérdés Amerikában most az, hogy mi lesz a republikánusokkal. Ránézésre nagyon jó állapotban vannak, többségük van a képviselőházban, megerősödtek a szenátusban, a választók pedig elég egyértelműen jelezték novemberben, hogy elegük van a demokratákból. A felszín alatt azonban sok a feszültség és a súrlódás, amit persze az árgus szemekkel figyelő média alaposan fel is nagyít.

A novemberi választáson sok olyan jelölt nyert, akiket a Tea Party nevű konzervatív, az alkotmány értékeihez való visszatérést és a kormányzat szerepének csökkentését hirdető mozgalom támogatott (és néhány épp emiatt el is bukott). Ők jórészt épp annak köszönhették a sikerüket, hogy a politika megújítását, Washington megtisztítását ígérték. Ez persze nemcsak a demokratákra jelentett fenyegetést, hanem a bejáratott republikánus politikusokra is.

Michele Bachman a Tea Party nevében - Forrás: youtube.com

A kampánynak most már rég vége, összeült az új kongresszus, és ezeknek a különböző nézetű embereknek együtt kell dolgoznia. Vannak jelek, hogy ez nem megy olyan könnyen, például az, hogy Barack Obama State Of The Union beszédére a hagyományoktól eltérően nem egyetlen republikánus politikus mondta el a párt reakcióját, hanem egy Tea Party-s politikus is nyilatkozatot adott.

Ez nem éppen az egységesség üzenete volt, de a két beszéd (Paul Ryan mondta a hivatalos szöveget, Michele Bachmann pedig a Tea Party részéről szólalt meg) gyakorlatilag alig különbözött egymástól. Mindketten arról beszéltek, hogy Obama szerintük feleslegesen költött el sok százmilliárd dollárt a gazdaságélénkítés nevében, miközben munkahelyeket nem sikerült teremteni. Azt is elmondta mindkét politikus, hogy a demokraták egészségügyi reformját katasztrofálisnak tartják, és ezért vissza akarják vonni a törvényt.

Ez tehát inkább csak egy látszólagos törésnek tűnt, nem kellett azonban sokáig várni arra, hogy valódi tartalmi vita robbanjon ki a republikánusok között. Komoly kiadáscsökkentést követelnek, abban azonban nincs egyetértés, hogy ez érintse-e a hadsereget is (ahogy ezt a kormányzat javasolja). Sok republikánus szerint a nemzetbiztonsági területtől egy fillért sem szabad elvonni - főleg nem háború idején -, akadnak azonban olyanok, köztük Tea Party-sok is, akik szerint épp hogy a hatalmas hiány jelent védelmi kockázatot, ezért a Pentagon sem maradhat ki a megszorításokból.

Persze ez a vita sem olyan nagyon meglepő. A republikánus párt nagy, a legkülönfélébb nézetű emberek megférnek benne, úgyhogy ha a szimbólumként szolgáló elefántnak rajzolnának még néhány fejet, az teljesen rendben is lenne.