potus & co

Barack Obama nemrég elveszített egy kormányátalakítási csatát, de most belement egy újabb kockázatos ütközetbe. A vereséget azzal szenvedte el, hogy régi bizalmasát, Susan Rice ENSZ-nagykövetet akarta jelölni a külügyminiszteri posztra a hamarosan távozó Hillary Clinton helyére, de a szenátusból érkező kemény republikánus támadások (a szeptemberi bengázi támadásokról tett, félrevezetőnek tartott nyilatkozata miatt érték bírálatok Rice-t) hatására meghátrált, és végül John Kerry szenátor lett a jelöltje.

A fontosabb kormányzati pozíciók közé tartozik a védelmi miniszteri szék is, és ezen szintén üresedés lesz, Leon Panetta ugyanis jelezte, hogy vissza akar vonulni nyugodt kaliforniai otthonába (ahol várja felesége és imádott kutyája). Obama hétfőn jelentette be, hogy utódnak Chuck Hagel egykori szenátort jelöli, akinek első ránézésre semmilyen akadállyal nem kellene számolnia a rá váró szenátusi meghallgatásokon.

Hagel és Obama - Forrás: AFP

Hagel a republikánus párthoz tartozik és 2009-ig maga is szenátor volt, így most a demokrata elnökkel a háta mögött elvileg mindkét pártnak a támogatását bírnia kellene. Ráadásul nemcsak politikai, hanem katonai múltja is van: szolgált a vietnami háborúban, és kétszer is megkapta a harc közben megsebesülteknek járó Purple Heart kitüntetést. Az egyiket egy olyan sebesülésért kapta, amelyet akkor szerzett, amikor megmentette saját testvére életét. A háborús múlt emlékét azáltal is őrzi, hogy a mellkasában még mindig van néhány repeszdarab.

Chuck Hagelnek tehát elvileg sima útja kellene hogy legyen a miniszteri székig egy olyan politikai közegben, ahol nagyra becsülik a katonákat és ahol minden marakodás ellenére vannak jelei a pártok közötti együttműködésre való törekvésnek. Nagyon valószínű azonban, hogy szenátusi megerősítését kemény konfliktusok kísérik majd, Hagelnek ugyanis mindkét oldalon vannak kemény ellenfelei.

A saját pártján belül azzal szerzett magának rossz pontokat, hogy a kezdeti támogatás után a Bush-kormányzat Irak-politikájának egyik legkeményebb kritikusává vált. Kilóg a republikánusok sorából azzal is, hogy a nyugati hatalmak szerint atomfegyver készítésén dolgozó Iránnal szemben nem tartja jó hozzáállásnak a fegyvercsörtetést (igaz, szenátorként még a keményebb szankciókat is ellenezte, pedig most a Fehér Ház ezt az irányt követi).

A demokratáknál eközben többek között azzal húzta ki a gyufát, hogy 14 évvel ezelőtt, a Clinton-elnökség alatt azt a kifogást emelte egy homoszexuális nagykövetjelölttel szemben, hogy “agresszívan” meleg. Hagel azóta bocsánatot kért ezért minden érintettől, de az utóbbi hetekben felmelegedett ellene a homofóbia vádja.

Van egy közös támadási pont is a republikánusok és demokraták számára. Mindkét pártnál a külpolitika egyik legfontosabb sarokköve az Izraellel szoros szövetség fenntartása, és ugyan Hagel azt mondja, hogy ezt ő is így gondolja, elkötelezettségének megkérdőjelezéséhez elég volt néhány, ránézésre ártatlannak tűnő nyilatkozat. Egyszer például kijelentette, hogy ő az amerikai alkotmányra tett esküt, és nem az elnöknek vagy Izraelnek. A másik az volt, hogy az Izrael-barát lobbit zsidó lobbinak nevezte, amit a lobbiszervezetek állítólag nem szeretnek.

A hétfői jelölés bejelentésével együtt a Fehér Ház ráöntött a sajtóra egy sor olyan információt, amelyekkel megpróbálták elvenni a kritikák élét. (Például rámutattak arra, hogy a zsidó lobbi kifejezés viszonylag bevett megfogalmazásnak számít politikusok részéről.) Obama láthatóan úgy gondolja, hogy egymás után kétszer nem engedheti meg magának, hogy meghátráljon, és most felvette a kesztyűt.

John Boehner a képviselőház elnökeként az egyik legbefolyásosabb szereplőnek számít az amerikai politika kemény világában, az ő esetében azonban a hatalmi pozíció közismerten érző lélekkel párosul. Hajlamos ugyanis arra, hogy a nyilvánosság előtt sírva fakadjon. Néha ezt teljesen váratlan helyzetekben teszi, de most minden oka megvan arra, hogy sírjon.

A republikánus Boehner két évvel ezelőtt foglalta el a képviselőházi elnöki posztját, miután pártja fölényes győzelmet aratott a 2010 novemberi törvényhozási választásokon. 2012 novemberében újabb szavazás volt, és ugyan a republikánusok veszítettek néhány képviselőházi helyet, a többségüket megőrizték, és Boehner minden bizonnyal megkapja a kellő támogatást a csütörtökön összeülő új kongresszustól a folytatásra. Első ránézésre tehát nincs oka a szomorkodásra, de valójában az utóbbi néhány hét valószínűleg a mélypontját jelenti a házelnöki pályafutásának.

Nehéz hetek vannak Boehner mögött - Forrás: AFP

Kezdődött azzal, hogy december közepén az ő egyik manővere volt a közvetlen előzménye annak, hogy összeomlottak a költségvetés egyensúlyba hozásáról folytatott tárgyalások. Boehner kitalálta ugyanis, hogy szavazásra bocsátja a képviselőházban azt a javaslatát, hogy az egymillió dollár évi jövedelemmel rendelkezők számára emelkedjen csak meg a jövedelemadó kulcsa. Ez azért volt ellentmondásos lépés, mert a Fehér Ház ennél jóval alacsonyabb, 250 ezer dolláros határt akart, a republikánusok közül ugyanakkor sokan semmilyen adóemelést nem voltak hajlandók elfogadni.

Boehner nyilván tudta, nincs esély arra, hogy a javaslatából törvény legyen (a szenátusban a demokraták vannak többségben, és Barack Obama elnök is jelezte, hogy élne a vétójogával, ha eljutna az asztalára a jogszabály), de megpróbálkozott vele, vélhetően azért, hogy jelezze mindenki számára, ha szűk kereteken belül is, de hajlandó kompromisszumokra. Végül azonban rosszul sült el a dolog, kiderült ugyanis, hogy a saját párttársai nem sorakoznak fel mögötte egységesen a képviselőházban, így kénytelen volt lefújni a szavazást.

Ez a karácsony előtti napokban történt, és Boehner akkor közölte is, hogy levonul a pályáról, a fiscal cliff néven ismertté vált költségvetési vészhelyzet rendezését pedig átengedi a szenátusnak. Végül az év végi határidő előtt, az utolsó pillanatban született is egy megállapodás a Fehér Ház és a szenátusi republikánusok között, amely a Boehner-féle javaslathoz képest jóval alacsonyabb szinten, 400 ezer dolláros éves jövedelemnél húzza meg azt a határt, amely felett a kulcs megemelkedik.

A megaláztatások sora azonban nem ért ezzel véget, Boehner ugyanis saját korábbi ígéretéhez híven kedden szavazásra bocsátotta a képviselőházban a szenátusban elfogadott megállapodást, és ő maga ugyan meg is szavazta azt, de párttársainak többsége nemmel voksolt (85 republikánus igennel, 151 nemmel szavazott, a jogszabály végül a demokraták többségi támogatásával ment át). Sokatmondó volt, hogy a nemmel szavazók között voltak a ranglétrán közvetlenül Boehner után következő republikánusok, Eric Cantor és Kevin McCarthy.

Ez tehát nem éppen annak a jele volt, hogy Boehner biztos kézzel irányítaná a képviselőházat. Ehhez jött aztán szerdán az, hogy a Sandy hurrikán által sújtott térséget képviselő politikusok - köztük sok republikánus - felháborodva fogadták azt, hogy a házelnök nem engedte napirendre venni a vihar utáni felújításokra összeállított csomagot. Bár a képviselőház republikánus vezetése jelezte, hogy pusztán időszűke miatt tolta át a csütörtökön összeülő új kongresszus számára az ügyet, ezzel láthatóan nem tudták semlegesíteni a felháborodást. Peter King Long Island-i republikánus képviselő olyan mérges lett, hogy arra buzdította az embereket, ne segítsék adományokkal a saját pártját, New Jersey állam republikánus kormányzója, Chris Christie pedig közölte, hogy a történtek még nyilvánvalóbbá teszik, “miért utálják az emberek a kongresszust”.

Egyelőre nincs információ arról, hogy Boehner hullatott-e könnyeket ezekben a feszült napokban. Sok ideje ugyanakkor nincs a lelkizésre, miután a költségvetési problémák csak részben rendeződtek a szilveszteri alkuval, így kemény hetek, hónapok várnak rá.

Bár biztos nem múlik el a szilveszter éjszaka kemény bulik nélkül itt Los Angelesben (ahogy az egy korábbi bejegyzésből is kiderülhetett, a Potus az ünnepekre átjött a nyugati partra), de az esti órákban általam felkeresett egyik népszerű környéken, a Santa Monica strandon elég langyos volt a hangulat. A sétálóutcán egy tinédzserekből álló együttes próbált nem túl sok sikerrel előadni Red Hot Chili Peppers számokat, az egyik bárban vicces sapkákat viselő, de komor arcú emberek gyülekeztek, a helyiségből pedig olyan számok szűrődtek ki, amelyek még a magyar kereskedelmi rádiókban is elcsépeltnek számítanak.

Ez a nem túl felemelő és még kevésbé ünnepi légkör jól passzol annak a tárgyalásnak a kimeneteléhez, amelyet az év utolsó óráiban folytattak a demokrata és republikánus vezetők az úgynevezett fiscal cliff elkerülésére. A fő kérdés az volt, hogy mi legyen a jövedelemadóval, amely egy megegyezés hiányában gyakorlatilag az összes dolgozó amerikai számára megemelkedett volna. A demokraták azt akarták, hogy a leggazdagabb rétegek számára emelkedjen az adó, de a többiek esetében (98 százalék) ne változzon. A republikánusok ehhez képest azt akarták elérni, hogy senki számára ne emelkedjen az adókulcs.

A szilveszter este tető alá hozott alku inkább a demokratáknak kedvez. A szenátusi republikánusok belementek abba, hogy az évi 400 ezer dollárnál többet keresők (illetve házaspárok esetében egyben számítva 450 ezer) számára emelkedjen a mostani 35 százalékról 39,6 százalékra a szövetségi jövedelemadó. Ez a határ ugyan magasabb, mint amit Barack Obama javasolt az elnökválasztási kampányban (250 ezernél húzta volna meg a határt), de jóval alacsonyabb, mint amivel John Boehner, a képviselőház elnöke próbálkozott másfél héttel ezelőtt (ő egymilliós határt akart).

A fiscal cliff (magyarul: a költségvetési szakadék széle) lényege az volt, hogy a republikánusok és a demokraták még 2011 nyarán megegyeztek abban, hogyha 2012 végéig nem sikerül összehozni egy, a súlyos adósságteherrel küszködő költségvetést hosszú távon rendező megállapodást, akkor 2013 elején életbe lép egy adóemelésekből és kiadácsökkentésekből álló megszorító csomag. Azt gondolták, hogy ez önmagában elég kényszerítő erő lesz arra, hogy egymástól nagyon távoli nézeteik ellenére valahogy közös nevezőre jussanak.

Az adókról ugyan sikerült most az utolsó pillanatban megállapodni (bár persze még csak most jönnek a szavazások, és különösen érdemes lesz figyelni a republikánus többségű képviselőház voksolását), de lényegében semmilyen hosszú távú, a kormányzati gazdálkodás fenntarthatóságát veszélyeztető problémát (például egészségügy, nyugdíj) nem sikerült rendezni. A mostani megállapodás ugyan kitér a fiscal cliff másik elemére, a kormányzati kiadácsökkentésekre is, de csak annyiban, hogy a megszorításokat eltolja két hónappal, hátha addig sikerül megegyezésre jutni.

Röviden összefoglalva tehát ez a mostani alku a megszületésének drámai körülményei ellenére is csak legfeljebb halvány mása annak, amelyet a választások utáni első tárgyalásaik után ígértek a demokrata és republikánus vezetők. Persze igaz, hogy szó sincs arról, hogy ezzel a felemás megállapodással le lenne zárva az ügy. Nehéz idők várnak a demokrata irányítású szövetségi kormánygépezetre, a tél végén, tavasz elején ugyanis előbb eléri az állam a felvehető adósságra megszabott határt, majd hatályát veszti a kormányzati finanszírozást biztosító jogszabály. Az előbbi az Egyesült Államok csődjét, utóbbi a kormánygépezet leállását eredményezheti, és ezek elkerülése nem fog menni a republikánusok támogatása nélkül.

Most lehet, hogy a demokraták jártak jobban az adóemeléssel, de számíthatnak arra, hogy a republikánusok nemsokára be fogják nyújtani nekik a számlát.

A 2012-es elnökválasztási kampány nem volt éppen túl inspiráló, de azért biztos születik majd róla néhány könyv, amelyek között remélhetőleg lesznek jók is. Az például lehet tudni, hogy Dan Balz, a Washington Post vezető politikai riportere a választás óta könyvírási szabadságon van, és ha a 2008-as kampányról készült könyvét (szerzőtársa egy másik veterán újságíró, Haynes Johnson volt) vesszük alapul, akkor egy korrekt és mélyre ásó anyagra számíthatunk.

Ha valaki újra akarja élni a kampányt, és megelégszik egy felszínesebb beszámolóval is, akkor annak már most ott van a Politico e-könyv-sorozatának legújabb darabja, a The End of the Line. Ez inkább olyan, mint egy szép hosszú újságcikk, és néhány óra alatt végig lehet pörgetni. Jól van megírva, szinte filmszerűen van megszerkesztve (rövid jelenetek követik egymást), és ugyan a választási küzdelmet közelről követők számára nem derülnek ki belőle egetrengető újdonságok, azért vannak benne érdekességek.

Engem leginkább az a rész fogott meg, amelyben leírták, hogy milyen komolyan megrázta Barack Obamát az, amikor leszerepelt az első tévévitában. Azt az eddigi beszámolókból is lehetett tudni, hogy Obama kifejezetten félvállról vette a felkészülést, és minden alkalmat megragadott arra, hogy ne kelljen résztvennie a stábja által szervezett vitapróbákon. Az sem újdonság, hogy Obama még közvetlenül a vita után sem ismerte fel, hogy mekkorát hibázott (“Nem volt ez olyan rossz” - mondta a színpadról érkezve), azt viszont máshol még nem láttam ilyen részletesen leírva, hogy mennyire megviselte őt a szereplését övező általános kritika, illetve az, hogy riválisa, Mitt Romney lendületet kapott a vita után.

Romney és Obama az első tévévitában - Forrás: AFP

A könyvből kiderül, hogy Obama ekkor döntötte el például azt, hogy a kampány hátralevő részében hanyagolni fogja az iPadjét, besokallt ugyanis attól a sok bírálattól, amit a saját teljesítményéről olvasott. Nem mintha nem értett volna egyet ezekkel a véleményekkel, a Politico szerzői leírják ugyanis, hogy Obama ugyan először nem értette, miért csépeli őt mindenki, de aztán amikor újranézte a vitát, sajátt maga is megdöbbent azon, milyen negatív kisugárzása volt, főleg amikor az osztott képernyőn egyszerre mutatták őt és a sokkal nyugodtabb Romneyt.

Másnap reggel aztán Obama bocsánatot kért a saját stábjától, és kijelentette, hogy “ez többé nem fog megtörténni”. A következő vitákra már sokkal nagyobb elszántsággal készült, és a kampány munkatársaival is sokkal közvetlenebben érintkezett. Sokakat meglepett például az, hogy csak az általában hűvösen viselkedő elnök hirtelen elkezdte kérdezgetni őket arról, hogy vannak, illetve bizonygatta nekik azt, hogy a következő vitán jobban fog szerepelni.

A hozzá közel állók szerint mindez annak a jele volt, hogy az általában nagyon magabiztosnak tűnő Obamát őszintén megrázták a történtek. A talpra állásában segítette őt egykori szóvivője, Robert Gibbs, aki a mostani kampányban ugyan csak kisebb szerepet vállalt, de Obamához barátinak mondható viszony fűzi. Obama és Gibbs azokban a napokban több e-mailt is váltott, majd a második tévévita előtti napon személyesen is találkoztak: az elnök meghívta ebédelni magához a Fehér Házba Gibbst, aki egy meglepetéssel érkezett.

A korábbi szóvivő emlékezett arra, hogy Obama nagyon rosszul viselte azt, hogy elnökként le kellett mondania az autóvezetésről, és kifejezetten szomorkodott azon, amikor a General Motorsnál tett egyik látogatása során a testőrei nem engedték meg neki, hogy kipróbálja a Volt nevű elektromos autót. Gibbsnek van egy ilyen kocsija, és megkérte az elnök kabinetfőnök-helyettesét, intézze el, hogy bevihesse a Fehér Házba. Ebéd után aztán Gibbs odavitte Obamát az autóhoz, aki széles vigyorral beült a volán mögé, és tett három kört az udvaron.

Nem tudni, hogy ennek a meglepetésnek konkrétan mekkora szerepe volt benne, de a másnapi tévévitában mintha kicserélték volna Obamát: energikus volt határozott, és a teljesítményéről is olyan értékelések születtek, hogy akár újra kezébe vehette volna az iPadjét is.

Két nagy probléma foglalkoztatja most leginkább az amerikai politikai elitet, és ugyan látszólag semmi közük egymáshoz, mégis vannak köztük hasonlóságok. Az egyik a költségvetés egyensúlyba hozása, a másik pedig a connecticuti mészárlás után fellángolt fegyverkérdés rendezése. A hasonlóságok abban állnak, hogy mindkettőről nagyon szenvedélyes viták zajlanak már évtizedek óta, és a megoldásuk nem megy valamiféle kompromisszum nélkül. Párhuzam mutatkozik abban is, hogy az utóbbi napokban rövid időre úgy tűnt, hogy a vitázó felek közös nevezőre tudnak jutni, a legfrissebb fejlemények alapján azonban elszállni látszik ennek az esélye.

A költségvetési alkudozásról épp két nappal ezelőtt közöltem egy - a megállapodás szempontjából - optimista kicsengésű bejegyzést. Úgy tűnt, hogy Barack Obama és a képviselőház republikánus elnöke, John Boehner össze tud hozni egy olyan alkut, amely egyszerre tartalmaz adóemelést és kiadácsökkentést. Az áttörést az hozta, amikor Boehner előállt a saját adóemelési javaslatával, ez ugyanis szakítást jelentett a republikánusok eddigi hivatalos álláspontjával. Mára kiderült azonban, hogy nincs meg a kellő támogatás ehhez a pártján belül, Boehner szerette volna ugyanis szavazásra vinni az ügyet a képviselőházban csütörtökön, de aztán szégyenszemre le kellett vennie a napirendről, miután egyértelművé vált, hogy nem tud elegendő támogató szavazatot biztosítani hozzá.

Annak ellenére nem jött ez össze, hogy ez egy nagyon szűk körű adóemelés lett volna. Boehner mindössze az évi egymillió dolláros jövedelem felett akarta megemelni a jövedelemadót, saját pártjának keményvonalas konzervatív szárnya azonban ezt is sokallta. Most már csak alig több mint egy hét van hátra a határidőig (január elsején automatikus adóemelések és kiadáscsökkentések lépnek életbe, ha nem lesz megállapodás), és nagyon valószínűnek tűnik, hogy a sokak által remélt átfogó, a hatalmas adóssággal küszködő költségvetést hosszú távon rendező alku nem fog összejönni.

Hasonló pályát látszik bejárni a fegyverkérdés is. Az Egyesült Államokban időről időre megtörténő fegyveres ámokfutások után mindig fellángol a vita a meglehetősen liberális fegyvervásárlási szabályokról, és így történt ez a múlt heti brutális iskolai mészárlást követően is. Annyiban más volt azonban a helyzet, hogy a szigorítást követelőkhöz ezúttal olyanok is csatlakoztak, akik eddig kiálltak a mostani szabályozás fenntartása mellett. Ilyen például Joe Manchin szenátor, aki egészen mostanáig inkább arról volt híres, hogy az egyik legmegbecsültebb tagja a National Rifle Association nevű fegyverlobbi szervezetnek, most azonban bizonyos fegyvertípusok betiltása mellett érvel.

Az NRA-nek komoly befolyása van az amerikai politikára, hatalmas tagsága és biztos anyagi hátterének köszönhetően igyekszik megmutatni az erejét a törvényhozási választásokon is (sokszor egész komoly sikerrel, a fegyvertartás korlátozásáért küzdő Richard Lugar indianai szenátort például az ő segítségükkel ütötték ki a székéből).

Valószínűsíthető tehát, hogy ha az NRA nem mutat rá hajlandóságot, akkor nagyon nehéz lesz bármilyen szigorítást is elérni. A szervezet nagyrészt csendben volt az elmúlt egy hétben, pénteken azonban kiállt a nyilvánosság elé Wayne LaPierre alelnök, és kijelentette, hogy a connecticuti mészárláshoz hasonló esetekért a médiától a videójátékokig sok minden felelős, de az semmiképp sem, hogy az Egyesült Államokban gyakorlatilag bárki fegyvert tud magának vásárolni különösebb ellenőrzés nélkül.

“Az egyetlen dolog, ami megállít egy fegyveres rosszfiút, az egy fegyveres jófiú” - fogalmazott az alelnök, és előállt azzal a javaslattal, hogy legyenek az iskolákban fegyveres őrök. Ilyen lyukas logikával (mi lesz a parkokkal, játszóterekkel, színházakkal, mozikkal, stb?) nehéz lesz bármit is haladni ebben a súlyos tragédiák által beárnyékolt kérdésben.