potus & co

Az Egyesült Államok harmadik elnöke, Thomas Jefferson az amerikai történelem egyik legellentmondásosabb figurája. Hogy csak a legismertebb példát idézzem: ő írta a Függetlenségi Nyilatkozat vázlatát, amely kimondta, hogy minden ember egyenlő, de egyúttal egyike volt azoknak a földbirtokosoknak, akik rabszolgákat tartottak.

Bár saját korában a politikai ellenfelek szenvedélyesen utálták Jeffersont, ma általában tisztelettel emlegetik az amerikai közéletben pártállástól függetlenül, és az iránta való változatlan érdeklődést mutatja, hogy most jelent meg róla egy új könyv, amelyet az egyik legismertebb amerikai újságíró, Jon Meacham (korábban a Newsweek főszerkesztője, jelenleg a Random House nevű könyvkiadó igazgatója) írt.

Thomas Jefferson, a harmadik elnök

A promóciós turnénak része volt az ezen a blogon már többször emlegetett washingtoni könyvesbolt, a Politics and Prose, ahol csütörtökön tartott bemutatót Meacham. Nagyrészt magáról Jeffersonról beszélt, és így megtudhattuk például, hogy egyszer egy komoly beszélgetés közben elkapott egy legyet, majd elkezdte szétszedni darabokra, illetve azt is, hogy a rabszolgaság felszámolásának kétszer is nekifutott, de mindig kudarcot vallott, és ezért feladta.

Meacham ugyanakkor a történelmi sztorik mellett tett utalásokat a mostani politikai helyzetre is, és jelezte, hogy szerinte vannak párhuzamok Jefferson és Barack Obama között (bár Meacham nem említette, Obamának is volt egy híres legyes afférja: ő mondjuk csak leütötte a rovart egy interjú közben). Mintegy kétszáz évvel ezelőtt (Jefferson 1801 és 1809 között volt elnök) is nagyon erős volt a politikai megosztottság, és Meacham szerint Jefferson a mostani elnökhöz hasonlóan “nagyon jól értett a politikához, de talán saját magának sem akarta bevallani, mennyire”.

A szerző szerint Obama számára tanulság lehet például az, hogy nem elég megpróbálni együttműködni a másik politikai oldallal, de “élveznie is kell azt”. Meacham felidézte, hogy Jefferson elnökként minden este meghívott magához vacsoravendégeket, és volt köztük egy olyan szenátor is, aki ugyan először szinte a gonosz megtestesülésének tartotta Jeffersont, de a sokadik vacsora után már recepteket cserélgettek.

Jon Meacham válasza arra a kérdésre, mit tenne Jefferson a klímaváltozással

Meacham szerint Obamának azzal is tisztában kell lennie, hogy a második ciklus egyik nagy kockázata az, hogy teljesen más az elnök és a kongresszus hozzáállása. Ahogy fogy az elnök ideje, úgy közelednek a választások a törvényhozók számára, és míg az elnök - akire nem vár újabb kampány - minél hosszabb távra tekint előre, a kongresszus tagjai egyre rövidebb távban gondolkodnak. Meacham szerint ha túl nagy a különbség a kettő között, az baj, és ez az, amivel a nagy ideákban gondolkodó, de pragmatikusan politizáló Jefferson tisztában volt.

“Miért nem tudta a nadrágjában tartani?” Ez volt az egyik reakció, amelyet a David Petraeus CIA-főnök bukásához vezető házasságtörésre hallottam (a forrás egy egyetemista lány volt), és ugyan ez a megjegyzés nagyon jól tükrözi azt, hogy milyen elvárások vannak az Egyesült Államokban a magas rangú tisztviselők magánéletével szemben, az ügy felvet ennél lényegesebb kérdéseket is. Köztük több olyat, amelyeknek közvetlen politikai jelentőségük is van.

De először nézzük, hogy pontosan mi is történt, illetve hogy mi az, amit jelen állás szerint tudni lehet arról, hogy mi történt. Pénteken érkeztek az első hírek arról, hogy a korábban nagyon sikeres katonai pályát befutó David Petraeus lemondott a külföldi hírszerzésért felelős CIA éléről, miután egy FBI-vizsgálat fényt derített arra, hogy megcsalta a feleségét egy Paula Broadwell nevű nővel, aki könyvet írt róla. Hamar kiderült, hogy az FBI vizsgálata hónapokkal ezelőtt kezdődött, és a kiindulópont az volt, hogy egy Petraeust szintén közelről ismerő nő, Jill Kelley jelezte a hatóságoknak, hogy fenyegető e-maileket kapott egy ismeretlen feladótól, aki figyelmeztette, hogy ne is próbáljon flörtölni a CIA-főnökkel.

Petraeus és Obama egy tavalyi fotón - Forrás: White House

A hatóságok szerint a vizsgálat azt derítette ki, hogy az egyébként környezetében példás családanyaként ismert Broadwell volt a feladó. Ez már önmagában elég érdekes csavart jelentett a történetben, de azóta ráadásul az is kiderült, hogy az egész ügyet elindító Jill Kelley kiterjedt  - állítólag 20-30 ezer oldalra rúgó - levelezést folytatott egy másik vezető katonával, a jelenleg az afganisztáni hadműveletet irányító John Allennel. A levelek állítólag kényes jellegűek (megjelenik benne a “drágaságom” szó is!), de Allen tagadja, hogy szexuális kapcsolata lett volna a nővel. (Ugyanezt állítja Petraeus is, tehát ha igazat mond, akkor alaptalan volt szeretőjének aggodalma.)

Ha hozzátesszük, hogy közben az ügyön dolgozó egyik FBI-ügynökről kiderült, félmeztelen képet küldött magáról Jill Kelleynek, akkor az már a legvadabb fantáziájó szappanopera-írók irigységét is kiváltja. Közben azonban az ügynek vannak úgymond komoly elemei is, és jellemző, hogy Barack Obama szerdai sajtótájékoztatóján - amely az első volt a választási győzelme óta - is erre vonatkozott az első kérdés.

A kérdés úgy hangzott, hogy vajon az elnök biztosítani tudja-e az amerikai embereket arról, hogy a Petraeus-ügy során nem keletkeztek nemzetbiztonsági károk, illetve hogy nem kerültek ki titkos információk. Obama nagyon óvatosan úgy fogalmazott, hogy tudomása szerint nem történt ilyen, de hangsúlyozta, hogy jelenleg is folyamatban van a történtek vizsgálata. Kapott kérdést arról is, hogy vajon szerinte nem lett volna-e jobb, ha már az elnökválasztás előtt informálja őt az FBI a Petraeust érintő vizsgálatról, illetve házasságtöréséről. Obama erre azt mondta, hogy ennek megállapításával megvárná a vizsgálat végét.

Ezek a nagyon is kimért és óvatos válaszok várhatóan nem vetnek véget az ügy körül kialakult politikai zűrzavarnak. A kongresszusban a demokraták és a republikánusok egyaránt azon háborognak, hogy az FBI miért nem szólt nekik a hírszerzés vezetőjét érintő ügyről hamarabb.

A republikánus oldalon még azt is megpendítették, hogy talán politikai okokból tartotta vissza az FBI a választásig az információt, bár ezt az érvelést gyengíti, hogy az iraki háborús helyzetet George W. Bush megbízásából normalizáló Petraeust szinte istenítik a republikánusok, így nem valószínű, hogy rajta keresztül támadták volna a demokrata elnököt a kampányban. Az is az elmélet ellen szól, hogy mint kiderült, lényegében az egyik vezető republikánus politikuson, Eric Cantor képviselőn keresztül került nyilvánosságra az egész történet. Az ő stábját kereste meg ugyanis még a választás előtt egy FBI-tisztviselő, aki tudott a Petraeust érintő vizsgálatról, és úgy érezte, a felettesei el akarják sikálni az ügyet. Miután ez a kiszivárogtatást megtörtént, Petraeus számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudja titokban tartani a házasságtörést, és benyújtotta a lemondását az elnöknek.

Az egész helyzetet bonyolítja az ügy politikai környezete. Jelenleg is zajlik a szeptemberi 11-i bengázi támadás - amelyben négy amerikai halt meg - vizsgálata, és Petraeust épp ezen a héten hallgatta volna meg az ügyben illetékes kongresszusi bizottság. A lemondásáról szóló első hírek után azonnal meg is jelentek olyan találgatások, amelyek szerint valójában az egész történés Bengázira vezethető vissza, bár ezt az érintettek mind tagadják.

Ott van aztán az elnök nemzetbiztonsági stábjának kérdése is. Már a választás előtt lehetett tudni, hogy Obama győzelme esetén átalakul a kormányzata, mert Hillary Clinton külügyminiszter és Leon Panetta védelmi miniszter is jelezte távozási szándékát (előbbi a sürgetőbb), most azonban a CIA élére is találnia kell valakit Obamának, aki valószínűleg nem egy ilyen pikáns elemekben is bővelkedő válsághelyzet menedzselésével tervezett ráfordulni második ciklusára (ami persze hivatalosan csak a januári beiktatásával kezdődik meg), hanem a kevésbé izgalmas, viszont az ország szempontjából fontosabb költségvetési probléma megoldásával.

Az elmúlt néhány napot Philadelphiában töltöttem, ami ugye lényegében az Egyesült Államok születési helye, és így elvileg kiváló helyszín a nem éppen fennkölt pillanatok által uralt választási kampánytól való elszakadásra. Ahogy azonban a függetlenségi nyilatkozat megalkotásának helyszínén a túravezető is elmesélte, a ma már dicsőséges történelmi eseményekké nemesedett történéseket is kísérték nagyon sekélyes epizódok (például a nyilatkozat szövegezésével megbízott Thomas Jefferson nagyon kész volt tőle, amikor a többiek elkezdtek variálgatni az írását), így könnyű volt visszarázódni a mindennapok valóságába.

Kép a philadelphiai Independence Hallban

Ezt pedig még mindig erősen meghatározza a múlt keddi választás kimenetele és annak következményei, bár David Petraeus CIA-főnök kényszerű távozása mindenképp színesítette a hírkínálatot. Nézzük, milyen jelentősebb és apróbb, de érdekes fejleményei voltak az elmúlt szűk egy hétnek:

A számok győzelme
Be kell vallanom, hogy a kampány utolsó napjaiban már nem elsősorban amiatt izgultam, hogy vajon Obama vagy Romney fog nyerni, hanem hogy vajon mi fog történni egyik kedvenc politikai elemzőmmel, Nate Silverrel. Ő szinte egyedüliként állította azt, hogy Obama a nyilvánvaló esélyese a választásnak, miközben mindenki arról beszélt, hogy megjósolhatatlanul szoros a verseny. Silver különutassága odáig vezetett, hogy még jónevű és higgadtnak ismert kommentátorok is élcelődni kezdtek rajta, illetve kóklerséggel vádolták, mondván, hogy bevallottan liberális érzelmei vezérlik az előrejelzései (amelyek hangsúlyosan mindig is valószínűségről szóltak) megalkotásánál. Nagyon sajnáltam volna, ha az derült volna ki, hogy a bírálóinak van igaza, mert mint azt egy korábbi bejegyzésben leírtam, a vele való személyes találkozás csak megerősített abban, hogy Silver józan, szerény és visszafogott, és ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek szerintem nagyon fontosak az elemzői munkához. A választás végül ebből a szempontból mindenképp megnyugtató eredménnyel zárult, és ugyan a sűrű bocsánatkérések mintha elmaradtak volna, Nate Silver valószínűleg megelégszik azzal, hogy legfeljebb néhány kollégájában kellett csalódnia, de a számokban nem.

A káröröm
Az egész választási éjszaka legszórakoztatóbb része mindenképp az volt, amikor Karl Rove vitába szállt a Fox News szerkesztőivel, hogy vajon tényleg ki lehet-e már jelenteni, hogy Obama győzött Ohióban (és ezzel megnyerte a választást).

George W. Bush egykori tanácsadója számára nemcsak azért volt kínos az eredmény, mert tévés kommentátorként és a Wall Street Journal publicistájaként heteken át azt ismételgette, hogy milyen egyértelmű győzelem is vár Mitt Romneyra, hanem azért is, mert eközben több százmillió dollár elköltése felett koordinált a kampányban. A cél az volt, hogy megakadályozzák Obama újraválasztását, illetve erősítsék a republikánusok pozícióját a törvényhozásban, ezek közül azonban egyik célt sem sikerült elérnie. Obama főtanácsadója, David Axelrod el is kezdett viccelődni azon, hogy ha ő is az adományozók között lett volna, akkor most biztosan visszakérné a pénzét. Kevésbé lenne szánalmas az egyébként is önteltségéről ismert Rove, ha elismerné a kudarcát, és nem olyan gyenge magyarázatokkal állna elő, hogy az általa elköltött pénz nélkül Obama még nagyobb győzelmet aratott volna.

A változás
A választás legnagyobb következménye az volt, hogy nem változott semmi. Ez mindenképp igaz a hatalmi felállásra: a Fehér Ház és a szenátus demokrata kézben maradt, a képviselőházat pedig a republikánusok irányítják. Ahogy azonban arra a legutóbbi posztban már utaltam, apró jelei vannak annak, hogy a demokraták és a republikánusok elkezdtek közeledni egymáshoz az ország előtt álló legsürgetőbb probléma, a költségvetés egyensúlyba hozása ügyében. A kulcsszereplőnek elsőre nem is annyira az újraválasztott elnök, hanem John Boehner képviselőházi elnök tűnik, aki a kiszivárgott információk szerint elkezdte gyúrni a az adóügyekben eddig hajthatatlan republikánus képviselőket, hogy Obama újraválasztása után kénytelenek lesznek rugalmasabbak lenni (ez praktikusan azt jelenti, hogy akár adóemelésbe is belemennek majd).

A párt jövője
Mint a legtöbb választás esetében, itt is sokkal érdekesebb a vesztes, mint a győztes. A republikánusoknak ráadásul már másodszor sikerült elbukniuk az elnökválasztást, és ezúttal még az általános politikai környezetet sem hibáztathatták (négy éve Bush után nehéz lett volna nyernie egy republikánusnak, most viszont négy év gyenge gazdasági teljesítmény után elvileg hátszelük volt). Érdekes tehát most figyelni, hogy milyen magyarázatokat adnak a vereségre, és hogy miként képzelik el a jövőt.

Alapvetően két kategóriába sorolhatók a megszólalások: egyrészt vannak azok, akik szerint az a gond, hogy a párt túlságosan szélsőséges és maradi nézeteket képvisel, másrészt viszont vannak azok, akik szerint épp az volt a probléma, hogy nem egy úgymond igazi konzervatívot jelöltek elnöknek. Az első irányzat képviselői azt mondják, hogy nem elég csak a stílusban változtatni, hanem muszáj lesz engedni olyan lényegi kérdésekben is, mint például a bevándorlás. (Ebben a republikánusok álláspontja az, hogy az illegális bevándorlóknak nem szabad megadni az esélyt a törvényes letelepedésre, ezzel azonban eltaszítják maguktól a téma iránt érzékeny latin szavazókat.) A második irányzathoz tartozók viszont azt mondják, hogy nincs szükség még egy liberális pártra, ehelyett inkább a mostani programpontok hatékonyabb képviseletére van szükség. Ezek eléggé eltérő nézetek, és ha nem sikerül valahogy összehangba hozni őket, akkor nehéz idők várnak a republikánusokra.

Sok jó cikk jelent meg kedd este óta arról, hogy mi várható Barack Obamától a második ciklusban, és én is ajánlanék egyet. Talán első hallásra furcsának tűnik a választásom, a cikk ugyanis már hetekkel ezelőtt megjelent, ráadásul a szöveget nem is egy szerkesztőség, hanem közvetlenül Obama kampánystábja tette közzé. Mégsem propaganda anyagról van szó, hanem az egész kampány egyik legőszintébb szövegéről, amelyet most, a választás eredményének ismeretében is érdemes elolvasni (esetleg újraolvasni).

Arról az interjúról beszélek, amelyet a Des Moines Register nevű iowai újság készített még október 23-án Obamával, és ugyan az volt az eredeti megállapodás, hogy háttérinformációként kezelik az elhangzottakat (tehát nem idézik az elnököt), a szerkesztőség utólagos nyomására a kampánystáb végül közzétette a szöveget.

Obamáék és Bidenék a győzelem pillanatában - Forrás: Fehér Ház

Nincs benne semmi olyan, amit az elnöknek szégyellnie kellene, de érthető a kampánystáb vonakodása, ugyanis az interjú nem passzolt a gondosan felépített stratégiájukba. Minden kritika ellenére nagyon is igyekeztek elkerülni azt, hogy Obama konkrétumokat mondjon arról, mik a konkrét tervei a következő négy évre, illetve hogy a vázlatosan megfogalmazott céljait hogyan akarja elérni. Helyette azt sulykolták, hogy Obama az, aki megvédi a középosztályt a gazdagok érdekeit szolgáló republikánusokkal szemben.

A kampány szempontjából ez érthető volt, hiszen ha a saját terveinek részleteit kezdte volna hangoztatni, akkor azonnal kényes kérdésekbe futott volna bele. Gyakorlatilag ugyanazt - az adósság csökkentése, a külföldi energiafüggőség leépítése, a bevándorlás megreformálása -, kínálta ugyanis most is, mint négy évvel ezelőtt, és ez nyilván nem a legjobb kiindulópont egy új kampányhoz, hiszen egyből felmerül a kérdés, hogy rendben, de miért nem hajtottad végre, illetve (és ez talán még fontosabb) miért higgyük el neked, hogy egy második ciklusban sikerülni fog.

A Des Moines Registernek adott interjú épp azért fontos, mert Obama felvillantotta benne, hogy miként is képzeli el az első ciklusban túlságosan keménynek bizonyuló problémák megoldását. Ott van például a bevándorlás, amelynek az előző évtized közepén nekifutott George W. Bush is, de épp a saját pártján belüli ellenkezésen bukott meg az a terv, hogy az országban tartózkodó - és nem mellesleg dolgozó, családot nevelő - illegális bevándorlók milliói előtt megnyíljon a lehetőség arra, hogy törvényesen az országban maradjanak.

A republikánusok azóta még inkább bekeményítettek, és már alig van a pártban valaki, aki egy ilyen mérsékelt megoldást támogatna. Az elmúlt négy évben így nem történt előrelépés az ügyben, Obama azonban az interjúban azt mondta, hogy szerinte a győzelme esetén változni fog a helyzet. “(...) biztos vagyok abban, hogy jövőre megcsináljuk a bevándorlási reformot. És mivel ez egy háttérbeszélgetés, nagyon nyers leszek. Ha újraválasztanak, akkor annak az egyik nagy oka az lesz, hogy a republikánus jelölt és a republikánus párt elidegenítette magától a leggyorsabban növekedő demográfiai csoportot, a latin közösséget” - magyarázta az elnök, aki szerint vereség esetén a republikánusok rá fognak ébredni arra, hogy változtatniuk kell a hozzáállásukon.

A bevándorlási reform elmaradásánál is nagyobb hiányossága volt Obama első ciklusának, hogy nem tartotta meg az adósságcsökkentésre vonatkozó ígéretét, sőt, a helyzet azóta csak rosszabbodott. 2011 nyarán az adósságplafon felemelése körüli vitában ugyan Obama megpróbálkozott tető alá hozni a törvényhozási republikánusokkal egy átfogó megállapodást a hosszútávú adósságcsökkentésről, de ez végül kudarcba fulladt. Csak odáig jutottak el, hogy elhalasztották a probléma megoldását egy mesterséges kényszerhelyzet kialakításával.

Ennek lényege az volt, hogy ha nem tudnak megegyezni 2012 végéig, akkor jövő év elején automatikus kiadáscsökkentő lépnek életbe, valamint lejárnak a George W. Bush idején bevezetett adócsökkentések. Ez az amerikaiak által fiscal cliffként emlegetett alku nemcsak hogy mindkét politikai oldal számára tartalmaz elfogadhatatlan elemeket (a demokraták a kiadáscsökkentéseket és a középosztály adóinak megemelését, a republikánusok a védelmi kiadások lefaragását és mindenféle adóemelést ellenzik), de nagy valószínűséggel recesszióba lökné az egyébként is gyengélkedő gazdaságot is.

Obama első ciklusában ez a kudarc jelentette a mélypontot, így a mostani kampányban érthető módon nem szívesen emlegette. Az interjúban ugyanakkor erről is meglepő nyíltsággal beszélt. Magabiztosan közölte, hogy megválasztása esetén szerinte viszonylag hamar megegyezésre fognak jutni a republikánusokkal, és ő egy olyan alkuban gondolkodik, amelynek keretében minden 2,5 dollárnyi kiadáscsökkentéshoz 1 dollárnyi bevételnöveléshez. “Valószínűleg zűrös lesz. Nem lesz kellemes. De abszolút biztos vagyok benne, hogy össze tudunk hozni egy olyan átfogó megállapodást, amelyet már hosszú ideje ajánlok a republikánusoknak” - fogalmazott az elnök.

A választás óta még egy nap sem telt el, amikor már megjelentek az első jelei annak, hogy nem a levegőbe beszélt. A továbbra is a republikánusok által uralt képviselőház elnöke, John Boehner szerdán délután közölte, hogy nyitott egy olyan megállapodásra, amely bevételnövelést is tartalmaz, abban az esetben, ha azt a nagy ellátó rendszerek - idősek és szegények egészségügyi ellátása - fenntarthatóvá tétele és az adózás megreformálása kíséri. Ez még mindig messze van attól, amit a demokraták akarnak (ők például nem fogadják el azt a republikánus javaslatot, hogy a leggazdagabbak adóterhei is csökkenjenek), de ez is nagy lépés az elmúlt másfél évhez képest.

“Láttad a virginiai számokat? Romney 57, Obama 42” - szólt oda Mary Brooks Beatty a mellette álló férfinak, aki felpillantott a falra felfüggesztett képernyőre, és azt mondta: “Hála Istennek! Nyernie kell, ez így nem mehet tovább.” A középkorú nő a republikánus párt helyi képviselőjelöltje volt a washingtoni tanácsba, a férfi pedig a kampányának egyik támogatója. A rövid beszélgetés a Molly Malone’s nevű washingtoni bárban zajlott, amelynek felső szintjén egy zártkörű partit tartottak helyi republikánusok.

A virginiai számok emlegetésekor még csak az első - és megtévesztő - adatok futottak be, és a vendégek úgy érezték, van okuk a bizakodásra. “Romney simán nyerni fog” - mondta egy nagydarab férfi, és hasonló véleményen volt Mary Brooks férje, Mike is. Ő még azt is megkockáztatta, hogy a végeredmény nem is lesz olyan szoros, mint amilyennek a médiában megjelent felmérések alapján várható lenne. “A média nagyon elfogult ebben az országban. Gyakorlatilag úgy működik, mint a demokrata párt kommunikációs ága” - magyarázta a konzervatív körökben gyakran hallható vádat a fehér inget viselő ősz hajú férfi.

Bíztak a győzelmében - Forrás: AFP

A magabiztos kijelentések nem voltak teljesen alaptalanok. A legtöbb felmérés az elmúlt hetekben azt mutatta, hogy országosan fej fej mellett áll Barack Obama és Mitt Romney támogatottsága, és a választás kimenetelében döntő szerepet játszó államokban is a statisztikai hibahatáron belül volt az elnök előnye. A republikánusok önbizalmát növelte az is, hogy Romneynak az október eleji első tévévitában nyújtott profi teljesítménye után lendületet kapott a kampánya, és az utóbbi hetekben a gyűléseken megjelenő tömegek nagysága is egyre duzzadt.

Végül azonban ez mégsem a republikánusok estéje volt. Obama sima győzelmet aratott, és a republikánusok elbuktak több szoros - tehát kétesélyes - szenátusi választást is.

A Molly Malone’s felső szintjén ugyanakkor sokáig semmi jele nem volt a közelgő veszélynek. A lépcső tetején egy papírból kivágott Mitt Romney-kép fogadta a vendégeket, a lufikkal feldíszített helyiség pedig zsúfolásig megtelt jólszituált középkorú párokkal és öltönyös, kosztümös fiatalokkal. Amikor a CNN-en bejelentették, hogy Romney megnyert egy-egy olyan államot, ahol egyébként is biztos volt a győzelme, nagyokat kiáltottak, de egyébként pedig csak iszogattak és beszélgettek.

Mike például Obama külpolitikájáról beszélgetett felesége kampányának egyik támogatójával. Mike elismételte azt a Romney-kampányból ismerős állítást, amely szerint Obama túlságosan puhány volt, és a külföldi ellenfelek szerinte visszaélnek ezzel. Hozzátette ugyanakkor azt is, hogy a legjobb megoldásnak ő azt tartaná, ha fúrnának egy csomó olajkutat itt az Egyesült Államokban, és ezzel megszűnne a függőségük a Közel-Kelettől. “Mondhatnánk nekik, hogy nyugodtan nyírjátok csak ki magatokat” - jegyezte meg a saját állítása szerint egykor a tengerészgyalogságnál szolgáló férfi, hozzátéve ugyanakkor, hogy ha valamelyik közel-keleti ország atombombát akarna magának, akkor abba azért beleszólnának.

Egy erős akcentussal beszélő, német származású nő láthatóan nagyon élvezte a társaságot, és hosszasan beszélgetett többekkel is. Nekem például elmondta, nagyon unja már, hogy Washingtonban szinte mindenki liberális, főleg azon a környéken (az előkelő Georgetownban), ahol ő lakik. “Elegem van abból, hogy egyedül vagyok” - magyarázta, hogy miért döntött úgy, átjön a város másik felébe egy republikánus partira. Nagy beleéléssel beszélt arról is, hogy miért tartja katasztrofálisnak az Obama által elfogadtatott egészségügyi reformot, és ugyan a többiek nyilvánvalóan egyetértettek vele, a nő szenvedélyességét kissé tartózkodóan fogadták, beszéd közben ugyanis evett is, és így időnként apró ételdarabok repültek ki a szájából.

Ünneplés Washington utcáin az eredményhirdetés után

Egy-két óra elteltével aztán kezdtek elszállingózni a vendégek. Még nem történt semmi olyan, ami egyértelműen Romney esélyeinek végét jelentette volna, viszont nem érkeztek biztató hírek sem. A CNN által mutatott előrejelzések azt mutatták, hogy Obama sorra nyert olyan kisebb államokat, ahol a néhány nappal ezelőtti felmérések szoros versenyt jeleztek előre. Miután ezek egyikében sem sikerül Romneynak felülkerekedni, így a bárban egyre ritkábban volt okuk kurjongatásra a vendégeknek. A helyzetet ráadásul még jobban kiélezte az, hogy mint kiderült, a bár alsó, bárki számára nyitott részében összegyűlt vendégek többsége Obamának szurkolt, a neki kedvező eredményeket ugyanis hatalmas ujjongással fogadták, és ez felhallatszott az emeletre.

Mary Brooks és társasága este tíz körül távozott. “Biztos hallottad, nem nyertem” - mondta nekem távozóban a jelölt, és ugyan felvetettem neki, hogy esetleg egy másik alkalommal sikeresebb lehet, csalódott mosollyal az arcán közölte: “Nem lesz legközelebb.”

Ők tehát nem várták meg az elnökválasztás eredményét, de maradtak még republikánusok, és láthatóan egyre feszültebbé váltak. “Nem! Nem!” - kiáltotta el magát egy kopasz férfi a pultnál, amikor a CNN közölte, hogy előrejelzésük szerint Obama nyerte Wisconsin államot is, pedig a republikánusok bíztak benne, hogy sikerül győzniük Paul Ryan alelnökjelölt otthonában.

Az alsó szinten eközben egyre vidámabb lett a hangulat. Tele voltak az asztalok, a bárnál is alig volt hely, és egyre hangosabb ujjongásokkal fogadták az Obamának kedvező eredményeket. Amikor a CNN este 11 után bejelentette, hogy számításaik szerint Obama megnyerte az elnökválasztást, közel fél percig tartó üdvrivalgás kezdődött. Az egyik leghangosabb egy lány volt, aki menet közben csatlakozott az ujjongáshoz, mert épp vécén volt a bejelentéskor.

Azt várják tőle, hogy más legyen - Forrás: AFP

Miután lecsillapodott kicsit a hangulat, többen azt mondták nekem, hogy azt szeretnék, ha most tényleg új szakasz kezdődne az amerikai politikában. “Most jön az újjáépítés. Nagyon megosztott az ország” - mondta Chris Williams, és kérdésemre, hogy vajon ez menni fog-e egy ilyen negatív kampány után, azt válaszolta, reméli, hogy igen, és bízik abban, hogy Romney is partner lesz ebben. Williams szerint az első hat hónap a sebek begyógyulásáról fog szólni, és hozzátette, biztos abban is, hogy Obama sikeresebb lesz a pártok közti együttműködésben, mint az első négy évében.

Hasonló véleményen volt David Davis, aki szerint Obamának “most nagyon sok tennivalója van, hogy bebizonyítsa a vörös államoknak, hogy létezik az egyesült államok”. A ránézésre a húszas évei elején járó fiú ezzel Obamának arra a híres 2004-es beszédére utalt, amelyben elhangzott az az azóta sokat idézett fordulat, hogy nincsenek kék (demokrata) és vörös (republikánus) államok, hanem csak az Egyesült Államok van, amely egy egységes ország.

Másfajta elnökséget vár Obamától Doug Newell is, aki a felső szinten maradt republikánusok közül egyedül volt hajlandó megosztani velem a reakcióját. “Reméljük, hogy Obama képes lesz majd azt csinálni, amire az országnak szüksége van. Egy nagyon súlyos adósságproblémával küszködünk, és az első négy évében nem sokat tett ez ellen” - magyarázta a láthatóan kissé ittas, de kimérten és összeszedetten beszélő fiú, aki hozzátette azt is, hogy vannak ugyanakkor kétségei afelől, hogy a republikánus és demokrata oldal mennyire lesz majd képes együttműködni ennek a problémának a megoldásában. “A felállás nem változott, a képviselőház továbbra is republikánus kézben marad. Amiben bízhatunk, az az, hogy a választásnak vége, és most már nem a kampánnyal fognak foglalkozni a politikusok, hanem csinálnak is valamit” - mondta, miközben társai pakolásztak és egymástól búcsúzkodtak.

Egy fiú a lufikat durrogtatta ki egymás után, mások pedig a zászlókat gyűjtötték össze. A vécéhez levezető hátsó lépcsőn egy összegyűrt Romney-matrica hevert, a bejárat mellől pedig eltűnt a vereséget szenvedett jelölt életnagyságú portréja, ami mindennél egyértelműbb jele volt annak, hogy a partinak vége.