potus & co

Csütörtökön együtt ebédel a Fehér Házban Barack Obama és Mitt Romney. Szép dolog, bár hagyománynak nem nevezhető, mert mint ahogy a Politico összeállításából is kiderül, nem jellemző, hogy az elnökválasztáson egymással megküzdő jelöltek leülnének egymással a kampány után. Vagy ha le is ülnek, akkor sem sül ki belőle feltétlenül valami jó dolog, 1932-ben például a frissen megválasztott elnök, Franklin Delano Roosevelt az általa legyőzött Herbert Hooverrel együtt autózott a beiktatási ünnepségre, és szinte végig meg sem szólaltak. Egyedül Roosevelt törte meg a csendet, amikor megdicsérte a kereskedelmi minisztérium épületét.

Privát ebéd lesz, csak Obama és Romney vesz részt rajta, így kérdéses, hogy mennyi szivárog majd ki róla, de van elsimítaniuk egymás között. Itt most csak két epizódra emlékeztetnék egy-egy videóval. Az elsőn Obama arról beszél, hogy Romney olyan feledékeny a saját ígéreteit illetően, hogy az már orvosi eset. Az elnök a diagnózist is felállította, és Romneysiának nevezte el.

Romney sem tartotta ugyanakkor olcsó eszköznek a névvel való viccelődést, ő egy interjúban az Obama és az angolul halandzsát jelentő baloney szavakat vonta össze, és Obamaloney-ról beszélt. 

Update:

A hivatalos közlések és kiszivárgott információk szerint Obama és Romney ebédjén a menü pulyka és csirke volt, és többek között az Egyesült Államok globális vezető szerepének megőrzéséről beszélgettek egymással. Azt nem tudni, hogy lesz-e folytatás, mert csak annyiban egyeztek meg, hogy kapcsolatban maradnak, és a közös érdekek mentén akad tennivaló, akkor minenképpen együtt fognak majd működni.

A Fehér Ház által közzétett fotó a találkozóról

Abraham Lincoln hazudik. Ennek bemutatása az egyik legerősebb jelenet a Steven Spielberg által rendezett, az amerikai sajtóban elég jó kritikákat kapott új történelmi filmben. Spielberg az Egyesült Államok legnagyobb elnökei között számon tartott Lincoln életének utolsó hónapjaira koncentrál, azon belül is elsősorban a rabszolgaság eltörlését kimondó 13. alkotmánykiegészítés elfogadtatására.

A történelmi háttér röviden annyi, hogy a polgárháború még dúl, de Lincolnt 1864-ben újraválasztják, és ő eldönti, hogy még a második ciklus hivatalos megkezdése előtt elfogadtatja a törvényhozással - konkrétan a képviselőházzal, mert a szenátus már megszavazta - az alkotmánykiegészítést. A hozzá közel állók - felesége, tanácsadói - őrültnek tartják, amiért erre a ránézésre lehetetlen ügyre akarja pazarolni frissen szerzett politikai tőkéjét, de Lincoln hajthatatlan. Szerinte a rabszolgaság olyan méreg, amely meg fogja ölni az országot, ezért fel kell számolni.

Daniel Day-Lewis megint nagyon jó

Ez végül sikerült neki, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy Lincoln nemcsak nagyszerű beszédeket tudott írni és mondani, hanem ezzel együtt egy kifejezetten dörzsölt, mesterien manipuláló politikus is volt. Tudta azt, hogy végső soron az egész a matematikán múlik: tud-e elegendő támogató szavazatot szerezni vagy sem. Azzal számolt, hogy a saját pártjának képviselőit sikerül maga mögött felsorakoztatnia (bár ők is megosztottak a témában), a további szükséges mintegy húsz szavazatot pedig a jogszabályt ellenző demokraták soraiból kell megszereznie.

Itt jöttek be a képbe olyan eszközök, amelyek az általában megvetéssel kezelt politikai manipuláció kelléktárába tartoznak. Voltak olyanok, akiket valamilyen pozícióval vásároltak meg, másnak egyszerűen megígérték, hogy elintézik, megtarthassa a képviselői mandátumát (a szavazás eredménye vitatott volt, és egy kis közbenjárással pontot lehetett tenni a végére).

Az egész műveletnek fontos eleme volt az is, hogy miként is alakul a polgárháború sorsa. Ekkor már az északiak (vagyis Lincolnék) álltak nyerésre, és az alkotmánykiegészítési törekvésekkel egy időben Lincoln titkos tárgyalásokat kezdeményezett a déliekkel. Azért kellett titokban tartania ezt, mert ha kiderül, hogy küszöbön áll a háború befejezése, akkor a saját pártjának konzervatív szárnya kihátrált volna az alkotmánykiegészítés mögül.

A film bemutatója

Ehhez kapcsolódik Lincoln hazugsága is. A filmben egyik drámao fordulata az, amikor már épp a szavazásra készül a képviselőház, és a demokraták előállnak azzal, hogy információjuk szerint úton van Washingtonba a déliek tárgyalódelegációja, mire a konzervatív republikánusok kérik a voksolás elhalasztását. Ezzel veszélybe kerül az alkotmánykiegészítés, de az elnök több embere átrohan a Fehér Házba, ahol Lincoln egy nyilatkozatot ír arról, hogy tagadja a tárgyalódelegációról szóló információt. Odaadja a papírt az egyik emberének, aki egyből tiltakozni kezd, hogy ezzel félrevezetik a kongresszust, mire Lincoln csak annyit tesz, hogy az iratot egy másik, kevésbé gátlásos munkatársának a kezébe nyomja. Ő átfut vele a képviselőházba, ahol ugyan az egyik demokrata rámutat arra, hogy a nyilatkozat nem egyértelmű tagadást tartalmaz, Lincoln ugyanis úgy fogalmaz, hogy “nincs tudomása” az érkező delegációról, végül folytatódik az eljárás, és az alktománykiegészítés megkapja a szükséges támogatást.

Ez hatalmas teljesítmény volt, aminek persze megvoltak a maga árnyoldalai is, de erre mondja azt David Brooks, a New York Times publicistája, hogy épp ezért lehet szeretni a politikát. Szerinte Spielberg filmje megmutatja azt, hogy a politikában sokkal több jót lehet tenni, mint bármely más területen: “Felszámolhatod a rabszolgaságot, lehetőségeket nyithatsz meg és küzdhetsz a szegénység ellen. De ezeket csak úgy tudod elérni, ha hajlandó vagy bemocskolni a saját jellemedet azért, hogy másokat szolgáljál - ha hajlandó vagy félrevezető trükközésre, köpönyegforgatásra, sikamlósságra és képmutatásra.”

Azt tudjuk, hogy Barack Obama egyik nagy példaképének Lincolnt tartja, és hogy a Fehér Házban külön vetítést is rendezett a filmből. Ő is épp a második ciklusára készül, érdemes lesz figyelni, hogy követi-e majd a fennkölt célokat és a dörzsöltséget nagyszerűen ötvöző előd példáját.

Nem sokon múlt, hogy a reggeli újság nem került bontatlanul a kukába. Általában egy jellegtelen homokszínű nejlonba csomagolva dobják le a Washington Postot az ajtó elé, de most egy fekete zacskóba tették, amelyen nagy betűkkel virított az, hogy “Black Friday Operation”, vagyis Fekete Péntek Művelet. Azért idegesítettem fel magam ezen, mert ha az elmúlt napokban nem hallottam legalább ezerszer azt, hogy Fekete Péntek, akkor egyszer sem.

A Hálaadás ünnepe mindig november negyedik csütörtökére esik, és a következő napot hívják Fekete Pénteknek. Lényegében ez a kezdete a nagy karácsonyi bevásárlási időszaknak, és az áruházak egymással versengve hirdetik a kifejezetten erre a napra szóló nagy akcióikat. Amerikai ismerőseimtől azt hallottam, hogy nagyjából 7-8 évvel ezelőtt indult be ez a dolog, és a jelek szerint egyre nagyobb méreteket ölt. Az ugyan már évekkel ezelőtt is megszokott volt, hogy egyesek napokkal péntek előtt lesátoroznak az áruházak előtt, hogy biztosan jusson nekik a leértékelt termékekből, de most már vannak olyan boltok, amelyek már csütörtök este megnyitják az akciót, a Fekete Péntek tehát kezd átalakulni Fekete Csütörtökké.

A sült pulyka az egyik legfontosabb kelléke az ünnepnek

A harsány kampány némileg beárnyékolja ezt az egyébként alapvetően családi ünnepet, amelynek gyökerei a 17. századba nyúlnak vissza, amikor a telepesek hálát adtak azért, hogy jó lett az őszi termésük. Azóta ez vált az egyik legfontosabb amerikai ünneppé, egymástól távol élő családtagok gyűlnek össze, hogy megegyék az ilyenkor szokásos sült pulykát és tökpitét, és persze hogy kifejezzék a hálájukat bármiért, amiért úgy érzik, hogy köszönettel tartoznak (ez lehet például a család egysége, lehet a munkahely, de lehet egyszerűen az étel is).

Ez a hagyomány nem szakadt meg akkor sem, amikor épp mentek jól a dolgok, ahogy arra már Benjamin Franklin, az alapító atyák egyike is felfigyelt a 18. század végén. “Vessünk higgadt tekintetet a dolgaink általános állására és a kilátás talán kevésbé lesz borús, mint amilyennek képzeltük” - üzent Franklin azoknak, akik megkérdőjelezték a hálaadás értelmét arra az időszakra is jellemző gazdasági és politikai nehézségek közepette.

Ezt a megállapítást életrajzírója, Walter Isaacson idézte fel egy cikkben, és rámutatott arra is, hogy Franklin nemcsak az amerikaiakra általában jellemző optimizmust testesítette meg, hanem élő példája volt a “nemzeti karaktert” meghatározó két fő jellemvonásnak. Az egyik a szabadságszerető, egyénies hozzáállás, a másik pedig a hit abban, hogy az ország csak közös munkával tud haladni előre. Benjamin Franklin is szegénységből indulva vált vagyonos emberré, de aztán energiái nagy részét egy olyan önkéntes egyesületnek a munkájába fektette, amely segítette a közösségben élők oktatását, egészségügyi ellátását, és még könyvtárat, valamint egy kórházat is működtetett.

Vannak viták arról, hogy ez a két jellemvonás valójában örök versenyben van-e egymással, vagy pedig egységet alkotnak. Felszínesen nézve a nemrég véget ért elnkválasztási kampány is arról szólt, hogy a republikánusok az egyénre, a demokraták pedig a közösségre alapozva vinnék tovább az országot. Ez azonban tényleg egy erős leegyszerűsítés, mindkét oldal érvelésében meg lehetett ugyanis találni a két jellemvonást, legfeljebb a hangsúlyokban voltak különbségek. Mitt Romney például egykori mormon vezetőként személyes tapasztalatokat is szerezhetett a közösségi munka fontosságáról, és Barack Obama sem ápolhatott volna olyan szoros viszonyt az egyéni üzleti siker egyik modern megtestesítőjével, a néhai Steve Jobsszal, ha tényleg marxista lenne, ahogy azt egyes elvakult bírálói állítják.

Benjamin Franklin szellemisége tehát ma is jelen van, és Isaacson szerint ha még élne, biztos lenne abban, hogy az egymással látszólag ellentétes jellemvonásokat képesek egyensúlyban tartani az amerikaiak. Szép gondolat, és végül is helyesen tettem, hogy nem dobtam ki a Fekete Péntek-es zacskóval együtt az újságot, mert akkor talán le is maradtam volna erről a cikkről.

Jim Messina hangja vékony, kissé görnyedten ül a széken, és miközben beszél, a kezeit összekulcsolva tartja a lábai között. Ránézésre tehát nem éppen olyan benyomást kelt, mintha ő lenne a világ egyik legsikeresebb embere, pedig túlzás nélkül illik rá ez a leírás. Messina volt a főnöke Barack Obama sikeres újraválasztási kampányának, és most kevés nála csodáltabb szereplője van a sok más ország vezetői által is szoros figyelemmel követett amerikai politikai világnak.

A választások óta eltelt két hétben eltűnt a nyilvánosság elől, hazament Montana államba, ahol sörözött és elment kedvenc egyetemi focicsapatának a meccsére. “Még abban az elképesztő dologban is részem volt, amit alvásnak hívnak” - mondta nevetve Messina a választás óta adott első hosszabb interjújában, a Fehér Ház szomszédságában található W nevű elegáns hotel legfelső szintjén kedd reggel tartott, a Politico nevű újság által szervezett rendezvényen.

Messina (jobboldalon) a választás utáni első hosszabb interjúján 

Messina végig nagyon szerényen és visszafogottan beszélt az általa sikerre vitt kampányról, pedig a feladat nem volt könnyű. A 2008-ban a változás és a remény jelszavával kampányoló Barack Obamának volt sok olyan ígérete, amelyet nem tudott megvalósítani, és az amerikai választókat leginkább aggasztó gazdasági helyzet is csak lassú javulás jeleit mutatta az elmúlt négy évben. A felmérésekből ugyan az derült ki, hogy az amerikaiak általában kedvelik az elnököt, az adatokból azt is tudni lehetett, hogy a többség úgy érzi, rossz irányba halad az ország, a politikai rivális republikánusok így joggal gondolhatták úgy, hogy van esélyük a győzelemre.

Messina feladata az volt, hogy meghiúsítsa ezeket a reményeket. Alacsonyabb beosztásban részese volt a 2008-as kampánynak is, aminek profizmusáról, kreativitásáról és fegyelmezettségéről számos újságcikk és könyv született, Messina azonban most azt mondta, már az elején nyilvánvaló volt, hogy 2012-ben egy másfajta kampányra lesz szükség. A felkészülés részeként sok emberrel beszélt, és köztük volt Steven Spielberg filmrendező is, aki azt a tanácsot adta neki, hogy mindenképpen más kampányban gondolkozzon, mint amilyen az előző volt. Messina szerint Spielberg azzal a hasonlattal élt, hogy ha valaki elmegy az első Rolling Stones koncertjére, akkor az nagy élmény lesz neki, de a másodiknál már úgy fogja érezni, hogy túl sokat fizetett a jegyéért.

Beszélt erről Messina és Obama is, és a tanácsadó szerint amikor ő még a megbízatás elején felvetette az elnöknek, hogy most egy másfajta kampányra lesz szükség, mint a 2008-as, akkor Obama azt mondta, hogy “de Jim, azt megnyertük”, mire a kampányfőnök közölte, hogy “persze, de azóta sok minden megváltozott”.

Messina szerint Obama legfontosabb útmutatása az volt, hogy ennek a kampánynak a választói aktivitásról kell szólnia. A kampányfőnök azt mondta, ehhez tartották is magukat, “oda mentünk, ahol az emberek voltak”, mert tudták azt, hogy egy bizonytalan választó esetében a legkomolyabb meggyőző erővel a környezetében élők rendelkeznek. Így nagyon sok energiát fektettek abba, hogy az aktivistáik személyesen felkeressék az otthonukban a meggyőzendő választókat, és emellett elmentek kampányolni a fodrászatokba és körömszalonokba is. “Mi az ajtókban győztük le a republikánusokat” – fogalmazott Messina.

Annak érdekében, hogy tudják, kiket kell megkeresni, egy rendkívül kifinomult és profi informatikai hátteret építettek ki. “Az egyik legjobb tanácsot Eric Schmidttől, a Google vezetőjétől kaptam. Azt mondta, nem politikai embereket akarsz, hanem olyanokat, akik felépítik azt, amit szeretnél” – idézte fel Messina, aki szerint ennek a hozzáállásnak kulcsszerepe volt a kampány sikerében. Példaként hozta azt a megoldást, amelynek segítségével az önkéntesek összevethették a saját Facebook-ismerőseiknek a listáját a kampány adatbázisával, és láthatták azt, hogy kik azok, akiket személyesen meggyőzhetnek arról, hogy támogassák Obamát, illetve hogy mindenképpen menjenek el szavazni. “Ez egyszerűnek tűnik, de valójában nagyon nehéz volt” – jegyezte meg Messina.

Az elnök azt kérte tőle, hogy az aktivistákra alapuljon a kampány

A kampánynak volt egy saját, 6­0 fős elemzői stábja, amely minden nap számításokat végzett arról, hogyan áll Obama a választás kimenetele szempontjából kulcsfontosságú államokban. Messina szerint ezekből az elemzésekből ő világosan látta azt, hogy a sajtóban megjelent közvélemény-kutatások jó része “nevetséges” volt. Ez azt is jelentette, hogy nem különösebben izgult amiatt, hogy sok felmérés azt mutatta, Romney látványosan megerősödött az október eleji első tévévita után. Messina szerint ugyanis a legtöbb közvélemény-kutató cég rossz mintákat használ (például vezetékes telefonokat hívnak csak, miközben a fiatalabb korosztály már szinte csak mobilt használ), és azt is rosszul mérték fel, hogy kik mennek majd el szavazni. Alulbecsülték például a kisebbségek arányát, pedig az ő részvételüknek döntő jelentősége volt Obama győzelmében.

“Nagyjából tíz nappal a választás napja előtt jöttek be a korai szavazások eredményei, és azokból látszódott, hogy nem tudtak lecsípni a támogatóinkból” – mondta Messina arra a kérdésre, hogy mikortól érezte biztosnak Obama győzelmét. Hozzátette azonban azt is, hogy ez végig egy nagyon szoros verseny volt, és Romneynak megvolt az esélye a nyerésre.

Messinát a rivális oldalon leginkább az adománygyűjtési teljesítmény nyűgözte le, legnagyobb hibájuknak pedig azt tartotta, hogy a kampány legvégén közzétettek egy olyan hirdetést, amely azt sugallta, hogy az Obama-kormányzat segítségével talpon maradt Chrysler autógyár Kínába helyez át amerikai munkahelyeket. Ez nem felelt meg a valóságnak, ami kiváltotta több autóipari szereplő felháborodását, így Messina szerint Romneyék végül védekező pozícióba szorultak ahelyett, hogy megpróbálták volna jobban kihasználni az utolsó napokat.

A beszélgetés során az egykori kampányfőnök többször is elmondta ugyanakkor azt, hogy végső soron nem a technológiai megoldásokon múlt a választás, hanem azon hogy továbbra is rengetegen bíztak Obamában. “Nem azért adtak pénzt, mert egy szexi pólót kaptak, hanem azért, mert hittek az elnökben” – magyarázta Messina, hozzátéve, hogy ez a hozzáállás meglátszott a terepmunkában is.

Elmesélte, hogy még augusztusban találkozott egy körzeti kampányvezetővel Ohio államban, aki részt vett az előző kampányban is, és azóta is kapcsolatban állt az Obama-stábbal. Messina szerint ez a kampányvezető ismert mindenkit a környéken, tudta, hogy ki kire fog szavazni, és még azt is, hogy nagyjából mikor fogja eldönteni. A Romney-kampány embere ehhez képes júliusban kezdte a munkát, ráadásul eleve egy másik államból érkezett, és Messina szerint a beszélgetés során a helyi vezető feltette neki a kérdést: “Mit gondolsz, ezek után ki fog jobban teljesíteni a kampány utolsó heteiben?” Messina azt mondta, ekkor biztos volt abban, hogy jó úton haladnak a győzelem felé. 

“A politikai szervezeti tevékenységünknek egy nagyon komoly proktológiai vizsgálatra van szüksége. Mindenhova be kell néznünk” - Haley Barbour, Mississippi állam korábbi kormányzója fogalmazott így múlt héten egy republikánus gyűlésen, ahol a fő téma természetesen az elnökválasztáson elszenvedett vereség volt. A Barbour által javasolt politikai végbéltükrözés már meg is kezdődött, és ugyan bizonyára még eltart majd még egy ideig, már látszódnak az első eredmények.

Haley Barbour végbéltükrözést javasol a pártjának

Az egyik legnyilvánvalóbb dolog az, hogy Mitt Romneyt nagyon hamar ejtették a republikánusok. Ezt részben saját maga provokálta ki azzal, hogy múlt héten egy konferenciabeszélgetésen azt mondta a kampányát adományokkal segítő támogatóknak, hogy szerinte Obama különböző “ajándékokkal” lényegében megvásárolta a különböző választói csoportok - melegek, latinok, egyedülálló nők - szavazatait.

A választásnak ezt a nem éppen nagyvonalú - és nem mellesleg a számok által sem alátámasztott - értelmezését a leghevesebben épp a republikánus oldalról ítélték el. Bobby Jindal louisianai kormányzó például azt mondta, hogy “abszolút helytelen”, amit Romney mondott. Hozzátette azt is, hogy ha a republikánusok azt akarják, hogy a választók szeressék őket, akkor az első dolog az, hogy nekik kell szeretniük őket, és nem sértegethetik őket azzal, hogy pénzért vagy juttatásokért odaadják a szavazatukat.

Ehhez az elítélő nyilatkozathoz később több más vezető republikánus politikus is csatlakozott, abban azonban már vannak a különbségek a párton belül, hogy ha a Romney-féle ajándék-elmélet nem is állja meg a helyét, akkor vajon mire vezethető vissza a november eleji vereség. Az egyik magyarázat az, hogy pusztán az volt az oka, hogy Romney nem volt elég karizmatikus és nem volt hitelesen konzervatív, ráadásul a kampánya a szervezeti és technológiai hátteret tekintve is gyengébb volt Obamáéhoz képest. Ennek az elméletnek a hívei hozzáteszik azt is, a vereségben szintén komoly szerepet játszott az, hogy Romneyék nem reagáltak időben azokra az üzletemberi múltját támadó hirdetésekre, amelyekkel az Obama-stáb még a kampány elején jött elő.

Romneyt hamar ejtette a párt - Forrás: Facebook

A párt szempontjából nézve ez a kényelmesebb magyarázat. Ha ugyanis ez mind igaz, akkor a republikánusoknak nincs szükségük semmilyen komolyabb változtatásra azon kívül, hogy a legközelebbi választásra találnak egy jobb jelöltet (a párt tele van karizmatikus és a saját államukban sikeres kormányzókkal), illetve több energiát fektetnek a szervezésbe.  Vannak azonban sokan a párton belül, akik azt gondolják, hogy ez nem lesz elég. Szerintük az egyik legfontosabb feladat az, hogy a republikánusoknak alkalmazkodniuk kell a megváltozott demográfiai körülményekhez, azon belül is leginkább ahhoz, hogy a latin szavazók megkerülhetetlen szereplővé váltak.

A választás óta az egyik legtöbbet emlegetett szám az volt, hogy az exit poll adatok szerint Obamát támogatta a latin választók 71 százaléka, és a politikai elemzések szerint ez annak tudható be, hogy a hivatalban lévő elnök sokkal liberálisabb bevándorlási politikát képviselt, mint Romney. A republikánus jelölt az előválasztások idején azt ígérte, hogy olyan keménnyé teszi az életet az illegális bevándorlók számára, hogy azok önként deportálják majd magukat az országból.

Az országban törvénytelenül tartózkodók persze nem szavazhatnak a választásokon, de sokuknak van családi vagy baráti kötődése a sokmillió latin származású állampolgárhoz, akik számára a bevándorlási helyzet mérsékelt módon történő rendezése az egyik legfontosabb kérdés. A választási vereség után a republikánusok közül is többen felismerték, hogy ha nem akarják örökre elveszíteni a latin szavazókat, akkor nyitottabbnak kell lenniük egy olyan reformra, amely megnyitja az utat legalább a bevándorlók egy része előtt a törvényes tartózkodáshoz vagy akár az állampolgársághoz is.

Már vannak is olyan republikánus politikusok, akik nyíltan beszélnek erről, Bob McDonnell virginiai kormányzó például kijelentette, hogy “fel kell ismernünk, nem fogunk deportálni 12 millió embert. Ez egyszerűen nem fog megtörténni”. A bevándorlás ráadásul csak az egyik olyan ügy, amelyben egyes republikánusok elkezdtek mérsékeltebb hangot megütni. Az ország előtt álló talán legsürgetőbb problémáról, a költségvetés rendbetételéről is együttműködőbb hangot ütnek meg többen, és az eddigi merev elzárkózás helyett már nyitottabbnak tűnnek arra, hogy ne csak a kiadáscsökkentés, hanem a bevételek növelése is része legyen a megoldásnak.

Nem fog persze egyik napról a másikra megváltozni a republikánus párt, és még ha egyes politikusok hirtelen változtattak is a véleményükön, lehet, hogy a mögöttük álló tömegek kevésbé lesznek rugalmasak. Az első jelek azonban azt mutatják, hogy ha véget ér a Barbour által javasolt mindenre kiterjedő - esetenként talán fájdalmas - vizsgálat, akkor a következő választáson már nem ugyanaz a párt fog a választók kegyeiért versengeni, mint a két héttel ezelőtt véget ért kampányban.