potus & co

“Inside the Beltway” - ez a kifejezés a politikai bennfentesség szinonimája az Egyesült Államokban. Maga a Beltway a Washingtont körülvevő körgyűrűt jelenti, azon belül járva lehet közelférkőzni az amerikai politika központjához. A kifejezést amúgy sokszor pejoratív értelemben használják, utalva arra, hogy a Beltwayen belül csupa olyan dolog (hatalmi játszmák, intrikák, véget nem érő szakmai viták) történik, amelyek a rendes, keményen dolgozó átlag amerikaiakat egyáltalán nem foglalkoztatják.

Elvileg ilyen az ezen a blogon is sokat emlegetett fiscal cliff is, ami egy szinte követhetetlen alkudozási folyamat a költségvetés egyensúlyba hozásáról (aki lemaradt volna, a lényeg: ha a republikánusok és a demokraták nem egyeznek meg egy átfogó költségvetési megállapodásról, akkor január elején életbe lép egy adóemelésekből és kiadáscsökkentésekből álló megszorító csomag, ami súlyos károkat okozhat a gazdaságnak). Az elmúlt hetekben ezzel volt tele az amerikai média, bár néha már a cikkekből és tévéműsorokból is úgy tűnt, mintha az újságírók is csak muszájból csinálnák. Ennek az egyik legnyilvánvalóbb jele az volt, amikor már azon ment az elmélkedés, hogy vajon helyes-e a fiscal cliff kifejezés használata (ez magyarra lefordítva olyasmit jelent, hogy a költségvetési szakadék széle, persze angolul frappánsabban hangzik), és nem kellene-e inkább fiskális csúszdának vagy egyszerűen költségvetési krízisnek hívni.

Ezek olyan részletek, amelyek már tényleg alig érdekelhetnek bárkit is a Beltwayen belül, és nekem is akadt olyan ismerősöm, aki kifakadt azon, hogy november elejéig minden a választási kampánnyal volt tele, most meg másról sem hallani, mint a fiscal cliffről. Megértően bólogattam neki, mert ugyan engem őszintén érdekelnek az amerikai politikai történései, de néha nekem is az volt az érzésem, hogy ez már tényleg sok.

Távol a Beltwaytől és mégis közel

Így amikor hétfőn délután elhagytam Washingtont, és átjöttem az ország nyugati partjára, arra számítottam, hogy a beltwaytől távol kevesebbet hallok majd az ehhez hasonló ügyekről. Ehhez képest azonban amikor a Los Angeles és Las Vegas közötti autópályáról letérve egy Barstow nevű kisváros egyik étkezőjében felkaptam a helyi újságot, a címlapon szintén a fiscal cliff fogadott. A San Bernardino megyei Community News Weekly nevű lapban (amely a fejléce szerint a sivatagi és hegyi vidékeken élőknek szól) Buck McKeon, Kalifornia 25-ös számú választási körzetének kongresszusi képviselője ír arról, hogy miért is fontos megállapodni a költségvetési egyensúly megteremtéséről. McKeon republikánus, így nem túl meglepő módon azokat a republikánus érveket ismétli meg, amelyeket már sokszor lehetett hallani kollégáitól az elmúlt hetekben és hónapokban.

A vita ugyanazon kérdések körül forog most is, mint hetekkel ezelőtt. A demokraták azt akarják, hogy a leggazdagabb rétegek számára emelkedjen a jövedelemadó szintje, a republikánusok viszont ellenzik ezt. A republikánusok eközben azt akarják, hogy érdemi megszorítások legyenek a nagy ellátó rendszerekben (egészségügy, nyugdíj), a demokraták azonban nem értenek ezzel egyet.

A határidő december vége, de praktikusan már karácsony előtt meg kellene állapodni, ha még át is akarják vinni a jogszabályokat a törvényhozáson. Egyelőre a két oldal vezetői továbbra is kemény szavakkal illetik a másik javaslatait a nyilvánosság előtt, de a háttérben intenzív tárgyalások zajlanak az alacsonyabb szintű stábtagok között. Ezek nem is voltak teljesen eredménytelenek, az álláspontok ugyanis közeledtek az elmúlt hetekben.

Talán egy hónappal ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna például az, hogy a törvényhozási republikánusok vezéralakja, John Boehner képviselőházi elnök adóemelésre tegyen javaslatot, néhány nappal ezelőtt azonban épp ezzel állt elő. A javaslata az, hogy az évi egymillió dollár felett keresők jövedelemadója emelkedjen, a többieké viszont maradjon a jelenlegi szinten. A megállapodás szempontjából a gond csak az, hogy ez még mindig távol van a demokraták eredeti javaslatától, Obama ugyanis végig azzal kampányolt a novemberi elnökválasztás előtt, hogy 250 ezer dolláros jövedelem felett emelkedjenek az adók. A Fehér Ház jelezte ugyan, hogy az elnök hajlandó felvinni ezt 400 ezerre, de a különbség még mindig jelentős.

Vannak az alkudozásnak egyéb fontos elemei az adók szintjén túl is. Obama például azt akarja, hogy hosszú távon oldódjon meg az adósságplafon problémája és az általános megszorítások közepette is legyen pénz nagyobb infrastrukturális fejlesztésekre. A republikánusok ugyan idegenkednek ezektől, de minden nézeteltérés ellenére is sokkal közelebbnek tűnik egy megállapodás most, mint bármikor korábban. Ehhez mindkét oldalnak engedményeket kell tennie, és ahogy McKeon képviselő is írta a mindössze kétoldalas újság nagy részét elfoglaló cikkében: “Washingtonnak meg kell oldania problémákat a fiscal cliff elkerülése érdekében”. Vagyis a megoldás kulcsa a Beltwayen belül van.

Barack Obama magabiztos győzelmet aratott az elnökválasztáson. A demokraták megőrizték a többségüket a szenátusban. A republikánusok eközben a sebeiket nyalogatják és azt vizsgálgatják, hogy mit rontottak el. Felszínesen nézve így néz ki a politikai helyzet a novemberi választások óta, a képlet azonban valójában ennél bonyolultabb.

Ezt a legjobban az illusztrálja, ami kedden Michigan államban történt. A republikánus többségű törvényhozás elfogadta, a republikánus kormányzó pedig egyből alá is írta azt a törvényt, amely jelentős mértékben korlátozza a szakszervezetek befolyását. A jogszabály értelmében a szakszervezetek nem szedhetnek automatikusan tagdíjat a dolgozóktól cserébe azért, hogy a bérükről és egyéb járadékokról tárgyaljanak a nevükben a munkaadóval. A változtatás támogatói azt mondják, hogy ez versenyképesebbé teszi majd a helyi gazdaságot, bírálói szerint viszont csupán arról van szó, hogy a befolyásos cégtulajdonosok többek között ezzel akarják gyengíteni a szakszervezeteket.

A konfliktus politikai leképeződése úgy néz ki, hogy a republikánusok (többek között a milliárdos Koch-testvérek ösztönzésére) kezdeményezték a változtatást, a demokraták (akiknek kampányát általában bőkezűen támogatják a szakszervezetek) pedig ellenezték. A vitába beszállt Barack Obama is, aki hétfőn épp Michiganben járt, és közölte, hogy ennek a jogszabályi változtatásnak szerinte semmi köze nincs a gazdasághoz. “Amiről valójában beszélnek, az az, hogy jogot adnak ahhoz, hogy kevesebb pénzért dolgozzatok” - fogalmazott az elnök, utalva arra, hogy a törvény közkeletű neve az, hogy “right to work”, vagyis “jog a munkához”.

Az autóiparáról híres Michiganben hagyományosan befolyásosak voltak eddig a szakszervezetek, bár az utóbbi években sokat gyengült a pozíciójuk (nyilván nem függetlenül attól, hogy csökkent a taglétszámuk). Így is komoly szimbolikus jelentőséggel bír azonban ez a keddi döntés, amely jelzi azt, hogy országos szinten talán a demokraták tűnnek erősebbnek, de helyi viszonylatokban komolyan számolni kell a republikánusokkal.

A michiganihez hasonló ütközetet nyertek meg tavaly Wisconsinban is, ahol a szakszervezetek ellen fellépő republikánus kormányzót később megpróbálták visszahívni a posztjáról a demokraták, de kudarcot vallottak.  De nemcsak a munkajogi küzdelmekben szerepelnek jól a republikánusok, erős helyi pozícióikat mutatja az is, hogy az ötven államból jelenleg harmincat republikánus kormányzó irányít, ami különösen akkor számít szép számnak, ha hozzátesszük, hogy 2009-ben, amikor Obama hivatalba lépett, még csak 22-en voltak. Biztos lesznek köztük páran, akik négy év múlva megpróbálnak majd eggyel magasabb szinte lépni, hogy országosan is megtörjék a demokraták erejét.

“Washington egy érdekes képződmény” - magyarázta nekem egy diplomata néhány héttel a a nyári érkezésem után. Szerinte a város lényegét az adja, hogy szorosan egymáshoz fonódik a politika, a média és a think tankeknek hívott kutatóintézetek világa. A különböző területeken mozgó emberek fizikailag is keverednek egymással a partikon, fórumokon és vacsorákon, és a köztük zajló, soha meg nem álló diskurzus mozgatja valamilyen irányba ezt az egész világra befolyással lévő hatalmi központot.

Ebben a masszában a kívülálló számára a legérdekesebb szereplők talán a think tankek, kevés hely van ugyanis a világon, ahol olyan komoly szerepet játszanának, mint itt. Kutatnak, jelentéseket készítenek, fórumokat tartanak, és ugyan mindez tűnhet teljesen felesleges időtöltésnek is, a valóság az, hogy ha áttételesen is, de komoly hatással vannak a tényleges politikai döntésekre, arról pedig nem is beszélve, hogy a kormányzati vezetők is sokszor ezekről a helyekről toborozzák maguknak a munkatársakat.

Ezek a think tankek általában besorolhatóak a különböző politikai irányzatokhoz, és a konzervatív körökben az egyik legkomolyabb intézmény a Heritage Foundation (magyarul: Örökség Alapítvány). Én kétszer jártam a város szívében, a Union Station vasúti pályaudvartól nem messze található impozáns székházukban: egyszer még a 2008-as kampány idején egy választási szabályokról szóló rendezvényen, másodszor pedig októberben, amikor az amerikai alkotmány nemzetközi hatásairól tartottak fórumot (Stumpf István magyar alkotmánybíró részvételével). Ez egy konzervatív intézet, így mindkét alkalommal elhangzottak csipkelődő megjegyzések a liberálisokról (ahogy ez fordított előjellel megtörténik a liberális intézeteknél is), de szervezet tevékenysége sokkal több annál, mint hogy szapulják a másik oldal, illetve hogy kiszolgálják a hozzájuk közel álló politikai szereplőket. A cél ugyanis inkább az, hogy befolyásolják és a szerintük helyes irányba tereljék a pártot, ami a Heritage esetében a republikánusokat jelenti.

A harcból nem száll ki Jim DeMint - Forrás: Heritage Foundation

Mostantól különösen érdemes lesz figyelni az alapítvány tevékenységét, a hét egyik nagy belpolitikai híre ugyanis az volt, hogy távozik a szenátusból az egyik meghatározó republikánus politikus, Jim DeMint, és átveszi a Heritage irányítását. DeMint a republikánus párt konzervatív szárnyához tartozik, közel áll a tea party mozgalomhoz, és az elmúlt néhány évben sokat tett azért, hogy a párton belül erősödjön ez az irányzat. Az ő támogatásával került be a törvényhozásba például a konzervatívok egyik nagy reménysége, Marco Rubio és a tea partyban szintén meghatározó szerepet játszó Rand Paul is. Mindkét esetben közös volt az, hogy a republikánus elit eredetileg más jelöltet támogatott, DeMint azonban kiállt az új arcok mellett.

Voltak azonban sokkal kevésbé sikeres pártfogoltjai is. Az ő támogatásával lett például szenátorjelölt 2010-ben az a Christine O’Donnell, aki nem éppen mély intelligenciáról árulkodó nyilatkozataival és állítólagos boszorkány múltjával ugyan országos ismertséget vívott ki, de a választáson elbukott. Az idei törvényhozási választáson pedig a támogatottjai közé tartozott Richard Mourdock indianai szenátorjelölt, aki egy biztosnak tűnő győzelmet bukott el azzal, hogy előadta a sokak által felháborodással fogadott elméletét a nemi erőszakról (azt mondta, azért nem szabad ebben az esetben sem engedni az abortuszt, mert a nemi erőszak során történő fogamzás is isten akaratának számít).

Nem teljesen egyértelmű tehát, hogy DeMint mennyire sikeresen segítette a saját pártját. A konzervatív keményvonalasok számára hősnek számít, a mérsékeltebbek viszont azon ironizálnak, hogy neki köszönhető az, hogy az elmúlt két választáson nem sikerült elvenni a demokratáktól a szenátus irányítását. Ő maga a bejelentéskor közölte, hogy a szenátusból ugyan kiszáll, de a harcból nem, és most úgy érzi, hogy többet tud tenni a konzervatív mozgalomért a politikán kívülről. Ez egyben kritikaként is felfogható a republikánus párttal szemben, amelyben a novemberi elnökválasztási vereség után felerősödtek a mérsékelt, a demokratákkal való együttműködéstől el nem zárkozó politizáláshoz való visszatérést követelő hangok.

Sokatmondó volt például az, hogy amikor John Boehner képviselőházi elnök közölte, hogy a Fehér Házzal folytatott költségvetési tárgyalásokon hajlandó belemenni az adókon keresztül történő bevételnövelésbe, akkor DeMint szinte azonnal jelezte, hogy nem ért ezzel egyet. Ennek a nyilatkozatnak önmagában nagy hírértéke volt, és a távozása után ugyan talán nem fog minden egyes megszólalása ilyen nagy jelentőséggel bírni, de cserébe ott lesz mögötte ennek a furcsa washingtoni hatalmi képződménynek az egyik legbefolyásosabb intézménye.

Vigyázat, egy száraz, technikai jellegű poszt következik! Tudom, hogy a fiscal cliffről szóló legutóbbi bejegyzések sem tartoztak éppen az igazán szexi anyagok közé, de ami most jön, az még durvább. Ismét itt van nekünk ugyanis az adósságplafon.

Magával a fogalommal még 2011 nyarán ismerkedhettünk meg, amikor a republikánus irányítás alatt lévő képviselőház és a demokrata Fehér Ház feszült egymásnak az államadósság rendezésének kérdésében. A helyzet ugyanis az, hogy a szövetségi kormány által felvehető kölcsön mértékét a törvényhozás szabja meg, és hogy ha az adósság mértéke elér egy korlátot (ez az adósságplafon), akkor azt vagy fel kell emelni, vagy pedig a kormányzati gépezetnek abba kell hagynia a hitelfelvételt. Utóbbi lényegében a fizetésképtelenséggel lenne egyenlő, aminek az amerikai pénzügyminisztérium szerint beláthatatlan következményei lennének az egész világgazdaságra nézve (tekintve, hogy az amerikai állampapírok jelentik a globális pénzügyi rendszer egyik oszlopát).

2011 augusztusában közel került az Egyesült Államok egy ilyen vészjósló forgatókönyvnek a megvalósulásához, a törvényhozási republikánusok ugyanis az adósságplafont használták arra, hogy megszorításokra bírják a demokratákat. Azt mondták, hogy ha az elnök és a szenátusi demokraták nem egyeznek bele a republikánusok szerint túlságosan elszaladt állami kiadások lefaragásába, akkor nem fognak hozzájárulni az adósságplafon megemeléséhez. Ez a szembenállás az elmúlt évek talán legcsúnyább politikai konfliktusához vezetett, amelyet végül egy időhúzásra alapuló félmegállapodással rendeztek (ennek eredménye az a bizonyos fiscal cliff, amelynek hátteréről ebben a posztban vannak részletek).

Annak az alkunak része volt az is, hogy az adósságplafont megemelik annyival, hogy ne kelljen hozzányúlni az idén novemberben tartott elnökválasztásig. A szavazáson azonban persze már túl vagyunk, és a szövetségi kormány által felhalmozott adósság várhatóan valamikor ebben a hónapban eléri a másfél évvel ezelőtt meghatározott plafont, bár a pénzügyminisztérium még különböző manőverekkel ki tudja húzni a jövő év februárjáig vagy márciusáig.

A Fehér Házban attól tartanak, hogy még hogy ha tesznek is engedményeket a republikánusok a most zajló költségvetési tárgyalásokon, az adósságplafon néhány hónap múlva esedékes elérését ismét zsarolásra próbálják majd használni. Ez az, amit Barack Obama mindenképp szeretne elkerülni, és amikor múlt héten elküldte költségvetési ajánlatát a képviselőház republikánus elnökének, akkor annak része volt egy ezzel kapcsolatos részlet is. Obama jelezte, azt akarja, hogy a kongresszusnak a jövőben ne legyen döntő szerepe az adósságplafon meghatározásában.

Ironikus módon Obama épp arra hivatkozik, hogy ő egy republikánusok által kitalált jogi megoldást szeretne tartóssá tenni. A 2011 nyári vitában ugyanis a szenátusi republikánusok vezetője, Mitch McConnell előállt egy olyan mechanizmussal, amelynek a lényege az volt, hogy az elnök a kongresszus jóváhagyása nélkül is el tudja intézni az adósságplafon felemelését. A republikánusoknak ez azért volt fontos, mert sokan közülük annyira utálták az adósság növelésének már a puszta gondolatát is, hogy semmilyen körülmények között sem szavaztak volna rá, és a McConnell-féle megoldás megtette nekik azt a szívességet, hogy ne kelljen a nevüket adni hozzá.

Barack Obama és Mitch McConnell - Forrás: Fehér Ház

A mechanizmus úgy zajlik, hogy az elnök értesíti a kongresszust az adósságplafon megemelésének szükségességéről és kérelmezi ennek végrehajtását, a McConnell-féle technikai megoldás értelmében ugyanakkor a teljesítéshez nem szükséges kongresszusi jóváhagyás. A törvényhozásnak ugyan megvan a lehetősége arra, hogy elfogadjon egy olyan határozatot, amely kifogásolja az elnöki kérést, de az elnök élhet azzal a jogával, hogy megvétózza azt.

Kiváló példája volt tehát ez a felelősség elkenésének, Obama pedig most azt akarja, hogy ez az egyszerinek szánt megoldás legyen állandósítva. A republikánusok ugyanakkor tiltakoznak az elképzelés ellen, mondván, hogy ez olyan hatalmi átrendeződést jelentene, amit nem támogatnak. Épp ez persze ebben az egészben az érdekes, az amerikai politikatörténet ugyanis nemcsak a demokraták és republikánusok állandó küzdelmével írható le, hanem a hatalmi ágak - azon belül is különösen a végrehajtó hatalom (az elnök) és a törvényhozás (kongresszus) - birkózásával is, amelyben ez az adósságplafonos konfliktus tűnik a legújabb fejezetnek.

Nem különösebben jó Bob Woodward legújabbb könyve, de most mégis örülök, hogy elolvastam. Így ugyanis még élesebben látszódik a kontraszt a régi és az új Barack Obama között, legalábbis ami a költségvetési tárgyalásokat illeti.

A Price of Politics című könyv nagyrészt a 2011 nyári adósságplafonos tárgyalásokra koncentrál, amikor kudarcba fulladtak a Fehér Ház és a törvényhozási republikánusok közti egyeztetések egy átfogó költségvetési megállapodásról. Az Obama és John Boehner képviselőházi elnök által vezetett tárgyalások célja egy olyan alku volt, amely bevételek növelésével és kiadások csökkentésével állította volna fenntartható pályára a jelenleg súlyos adósságok által terhelt szövetségi költségvetést.

Magabiztosabban viselkedik - Forrás: Fehér Ház

Woodward tőle szokatlan módon nem annyira a konkrét történések minél mélyebb feltárására koncentrál, hanem szimplán egymás mellé rakja a főbb szereplőik interpretációit, így olvasmányként nem különösebben nagy élmény a könyv, de annyi azért kiderül belőle, hogy Obama nem volt éppen a helyzet magaslatán a másfél évvel ezelőtti tárgyalásokon. Nem számította ki jól az ellenoldal lépéseit, gyengén kommunikált (például telefonon próbált fordulatot elérni az egyeztetéseken), és még arról is megfeledkezett, hogy kidolgozzon egy B tervet.

De a legnagyobb hibája talán az volt, hogy kicsúsztak a kezéből a dolgok, és a kezdeményezést végül átvette tőle a törvényhozás, amelynek vezetői az ő kizárásával hoztak tető alá egy időleges megállapodást. Egy elnöknek, az Egyesült Államok első emberének talán ez jelenti a legsúlyosabb kudarcot, főleg akkor, ha személyesen beleáll valamilyen ügybe, márpedig a költségvetési tárgyalások esetében ez volt a helyzet.

Most újra felizzott a vita, miután a 2011 nyár végi alku lényege az volt, hogy elodázták a probléma megoldását idén év végéig. Ha addig sem születik megegyezés, akkor jövő év elején megemelkedik a jövedelemadó és beindul egy általános megszorítás az állami kiadásoknál. Közgazdasági elemzések szerint ez súlyos csapást jelentene a gazdaságnak, és újra recesszióba lökhetné az Egyesült Államokat.

Ebből az amerikai médiában fiscal cliffként emlegetett helyzetből próbál kiutat találni a két politikai oldal, amelyek számára más-más okokból lenne elfogadhatatlan, ha nem születik megállapodás. A demokraták nem szeretnék, ha a középosztály számára megemelkednének az adók, de azt kifejezetten akarják, ha a leggazdagabbak többet fizetnének. A kiadások lefaragása is zavarná őket, bár azzal nincs olyan nagy problémájuk, hogy a védelmi költségvetés szűkül egy kicsit. A republikánusok ehhez képest azt akarják, hogy senki számára ne emelkedjen a jövedelemadó, és tiltakoznak a védelmi kiadások nagyarányú csökkentése ellen is.

Ezekből a különbségekből levezethető az is, hogy mi az, amit szeretne a két oldal. A demokraták azt akarják, hogy a gazdagok adója emelkedjen, a kiadáscsökkentés pedig ne érintse (vagy csak finoman) a nagy szociális ellátó rendszereket. A republikánusok eközben drasztikusabb vágásokat akarnak (de nem a védelmi kiadásokban), és ragaszkodnak ahhoz, hogy a jövedelemadó szintje ne ugorjon meg.

Nagyjából ugyanezek voltak az álláspontok 2011 nyarán is, Obama azonban most teljesen új taktikához folyamodott. Személyesen alig folyik bele a tárgyalásokba (bár pár napja volt egy közel félórás telefonbeszélgetése Boehnerrel, de azt is utóbbi kezdeményezte), hanem helyette közvetítőkön keresztül próbálja diktálni a feltételeket. A héten a republikánusokhoz küldte Timothy Geithner pénzügyminisztert egy ajánlattal, amelynek lényege az volt, hogy előbb Boehneréknek el kell fogadniuk azt, hogy a leggazdagabbak számára emelkedjen a jövedelemadó, és utána tárgyalhatnak majd a kiadások csökkentéséről. A republikánusok ezt képtelenségnek minősítették, Obama azonban láthatóan olyannyira komolyan gondolja, hogy kevesebb mint egy hónappal a választás után újra kampányolásba kezdett. Pénteken például egy játékgyárba ment, és azzal ijesztegetett, hogyha a republikánusok nem adják be a derekukat, akkor rosszkedvű lesz az idei karácsony.

A magabiztosság oka persze épp a novemberi eleji választási győzelmében keresendő. A kampányban a gazdagok adójának megemelése volt az egyik legfontosabb ígérete, és ha most kihátrálna belőle, akkor az elnökök tevékenységét régóta követő Bob Woodward következő könyve valószínűleg még lesújtóbb képet festene róla.