Nem különösebben jó Bob Woodward legújabbb könyve, de most mégis örülök, hogy elolvastam. Így ugyanis még élesebben látszódik a kontraszt a régi és az új Barack Obama között, legalábbis ami a költségvetési tárgyalásokat illeti.

A Price of Politics című könyv nagyrészt a 2011 nyári adósságplafonos tárgyalásokra koncentrál, amikor kudarcba fulladtak a Fehér Ház és a törvényhozási republikánusok közti egyeztetések egy átfogó költségvetési megállapodásról. Az Obama és John Boehner képviselőházi elnök által vezetett tárgyalások célja egy olyan alku volt, amely bevételek növelésével és kiadások csökkentésével állította volna fenntartható pályára a jelenleg súlyos adósságok által terhelt szövetségi költségvetést.

Magabiztosabban viselkedik - Forrás: Fehér Ház

Woodward tőle szokatlan módon nem annyira a konkrét történések minél mélyebb feltárására koncentrál, hanem szimplán egymás mellé rakja a főbb szereplőik interpretációit, így olvasmányként nem különösebben nagy élmény a könyv, de annyi azért kiderül belőle, hogy Obama nem volt éppen a helyzet magaslatán a másfél évvel ezelőtti tárgyalásokon. Nem számította ki jól az ellenoldal lépéseit, gyengén kommunikált (például telefonon próbált fordulatot elérni az egyeztetéseken), és még arról is megfeledkezett, hogy kidolgozzon egy B tervet.

De a legnagyobb hibája talán az volt, hogy kicsúsztak a kezéből a dolgok, és a kezdeményezést végül átvette tőle a törvényhozás, amelynek vezetői az ő kizárásával hoztak tető alá egy időleges megállapodást. Egy elnöknek, az Egyesült Államok első emberének talán ez jelenti a legsúlyosabb kudarcot, főleg akkor, ha személyesen beleáll valamilyen ügybe, márpedig a költségvetési tárgyalások esetében ez volt a helyzet.

Most újra felizzott a vita, miután a 2011 nyár végi alku lényege az volt, hogy elodázták a probléma megoldását idén év végéig. Ha addig sem születik megegyezés, akkor jövő év elején megemelkedik a jövedelemadó és beindul egy általános megszorítás az állami kiadásoknál. Közgazdasági elemzések szerint ez súlyos csapást jelentene a gazdaságnak, és újra recesszióba lökhetné az Egyesült Államokat.

Ebből az amerikai médiában fiscal cliffként emlegetett helyzetből próbál kiutat találni a két politikai oldal, amelyek számára más-más okokból lenne elfogadhatatlan, ha nem születik megállapodás. A demokraták nem szeretnék, ha a középosztály számára megemelkednének az adók, de azt kifejezetten akarják, ha a leggazdagabbak többet fizetnének. A kiadások lefaragása is zavarná őket, bár azzal nincs olyan nagy problémájuk, hogy a védelmi költségvetés szűkül egy kicsit. A republikánusok ehhez képest azt akarják, hogy senki számára ne emelkedjen a jövedelemadó, és tiltakoznak a védelmi kiadások nagyarányú csökkentése ellen is.

Ezekből a különbségekből levezethető az is, hogy mi az, amit szeretne a két oldal. A demokraták azt akarják, hogy a gazdagok adója emelkedjen, a kiadáscsökkentés pedig ne érintse (vagy csak finoman) a nagy szociális ellátó rendszereket. A republikánusok eközben drasztikusabb vágásokat akarnak (de nem a védelmi kiadásokban), és ragaszkodnak ahhoz, hogy a jövedelemadó szintje ne ugorjon meg.

Nagyjából ugyanezek voltak az álláspontok 2011 nyarán is, Obama azonban most teljesen új taktikához folyamodott. Személyesen alig folyik bele a tárgyalásokba (bár pár napja volt egy közel félórás telefonbeszélgetése Boehnerrel, de azt is utóbbi kezdeményezte), hanem helyette közvetítőkön keresztül próbálja diktálni a feltételeket. A héten a republikánusokhoz küldte Timothy Geithner pénzügyminisztert egy ajánlattal, amelynek lényege az volt, hogy előbb Boehneréknek el kell fogadniuk azt, hogy a leggazdagabbak számára emelkedjen a jövedelemadó, és utána tárgyalhatnak majd a kiadások csökkentéséről. A republikánusok ezt képtelenségnek minősítették, Obama azonban láthatóan olyannyira komolyan gondolja, hogy kevesebb mint egy hónappal a választás után újra kampányolásba kezdett. Pénteken például egy játékgyárba ment, és azzal ijesztegetett, hogyha a republikánusok nem adják be a derekukat, akkor rosszkedvű lesz az idei karácsony.

A magabiztosság oka persze épp a novemberi eleji választási győzelmében keresendő. A kampányban a gazdagok adójának megemelése volt az egyik legfontosabb ígérete, és ha most kihátrálna belőle, akkor az elnökök tevékenységét régóta követő Bob Woodward következő könyve valószínűleg még lesújtóbb képet festene róla.