potus & co

“Ez egy kibaszott nagy dolog” - súgta Barack Obama elnök fülébe Joe Biden alelnök az egészségügyi reformról szóló törvény 2010 márciusi aláírásakor. A Fehér Házban vélhetően most is repkednek a trágár szavak, de valószínűleg nem ilyen diadalittas hangon.

Épp ezekben a hetekben lép életbe a legtöbbször Obamacare-ként emlegetett reform egyik legfontosabb eleme, és az indulás hatalmas kudarcnak bizonyult. Október elsején élesítették azokat a weboldalakat, ahol az egészségbiztosítással jelenleg nem rendelkező emberek megnézhetik, hogy mennyibe kerülne nekik belépni a rendszerbe, illetve hogy mekkora támogatást fognak kapni. A gond azonban az, hogy ezek a weboldalak nem, vagy csak rendkívül lassan működnek, pedig épp az lenne az egésznek a lényege, hogy az emberek gyorsan és egyszerűen tájékozódjanak a segítségükkel.

Nem megy az oldal - Forrás: AFP

A reform sikeressége szempontjából létfontosságú, hogy minél többen kössenek biztosítást, különben összeomlik a rendszer. A törvény előírja, hogy a biztosítók a jövőben nem szelektálhatnak az ügyfelek között azt nézegetve, hogy kinek mennyire jó vagy rossz az egészségügyi állapota. Így fel kell venniük egy csomó olyan embert is, akiknek később a kezelése várhatóan sokba fog kerülni. Ennek a költségét csak akkor tudják majd fedezni, ha lesz elegendő egészséges ember is, aki hajlandó biztosítást kötni.

Az Obama-kormányzat ezért attól tart, hogy a honlapok kudarcos indulása alááshatja az egész reformot, amelyet ráadásul már így is állandó támadások érik a republikánusok részéről. Épp a törvény elhalasztásának követelése vezetett a kormányzati leálláshoz és csődközeli helyzethez is. A politikai válságot övező zűrzavar valamennyire elterelt a figyelmet az egészségügyi reform döcögős indulásáról, az elmúlt egy hétben azonban már a kormányzat technológiai bénázásával voltak tele a hírek (meg a késő esti vicces talkshowk).

A helyzet már csak azért is ironikus, mert Obama mindkét elnökválasztási kampánya arról volt híres, hogy rendkívüli profizmussal használták a legújabb webes megoldásokat. Ehhez képest most amikor az elnök a héten kiállt magyarázkodni a reform beindítása körüli szerencsétlenkedésekről, akkor - mint valami teleshopos műsorvezető - azt az ingyenesen hívható telefonszámot reklámozta, amivel ki lehet kerülni a lassan működő weboldalakat. A probléma ezzel leginkább az volt, hogy - mint a másnap reggeli Morning Joe-ban mindenki elszörnyülködött rajta - ez a telefonvonal sem működött.

A felháborodás akkorára duzzadt, hogy már Obama korábbi tanácsadói - például Robert Gibbs korábbi szóvivő - is a felelősök fejét követelik. Kathleen Sebelius egészségügyi miniszter ugyan még a helyén van, de már behívtak számos külső tanácsadót, hogy segítsenek rendbe szedni a rosszul sikerült weboldalakat.

Azt azonban senki nem tudja, hogy ez mennyi időbe fog telni. Pedig Obama kijelentette azt is, hogy senki nem mérgesebb a történtek miatt, mint ő maga. Ami érthető, hiszen a reform elfogadása volt egész elnöksége legnagyobb teljesítménye, és most ennek végrehajtása került veszélybe.

A média most a kormányzati leállástól hangos, de 2013. október 1-je várhatóan valami teljesen más miatt kerül majd be a történelemkönyvekbe. Ekkor indult el az egyik lényege eleme az amerikai egészségügyi reformnak, vagy ahogy legtöbben emlegetik, az Obamacare-nek.

Az Egyesült Államokban - ellentétben például számos európai országgal - nincs általános, mindenkire kiterjedő állami egészségügyi ellátás. A közel 314 milliós lakosság többsége ugyan rendelkezik biztosítással a munkahelye révén, van mintegy 48 millió amerikai, aki nincs biztosítva.

Ezen a helyzeten változtatna az Obamacare azzal, hogy kiterjesztené az egészségbiztosítást. A reform legfontosabb eleme, hogy kötelezővé teszi a biztosítás vásárlását mindenki számára. Ha valaki ennek ellenére sem hajlandó egészségbiztosítást kötni, akkor annak büntetést kell fizetnie. Akiknek nincs elég pénzük a biztosításra, azok állami támogatást kapnak. A reform egyben kibővíti a legszegényebbek számára eddig is elérhető egészségügyi ellátást, a Medicaid nevű programot.

Az Obama-kormányzat abban bízik, hogy ezekkel a lépésekkel sikerül legalább további 30 millió embert bevonni a biztosítottak körébe. Elemzések szerint még a reform sikeressége esetén is lesz mintegy 20 millió olyan amerikai, akinek nem lesz biztosítása. Várhatóan olyanok kerülnek ebbe a körbe, akik nem elég szegények ahhoz, hogy jogosultak legyenek a kibővített Medicaidre, de nincs is annyi pénzük, hogy biztosítást vásároljanak. (A törvény bizonyos esetekben megengedi a büntetés elengedését is, és ezek az emberek számíthatnak erre.)

A reform több lépésben indul el. Október 1. azért volt fontos dátum, mert most váltak elérhetővé azok a weboldalak, ahol az emberek megköthetik a biztosítást (és kiszámolhatják, mennyibe fog nekik kerülni, illetve mekkora támogatást fognak kapni). Az indulás elég döcögősre sikerült, több weboldal nem bírta a terhelést, másoknak órákat kellett várni, hogy megvásárolhassák a nekik tetsző biztosítást.

Ez kínos lehetne az Obama-kormányzat számára, de ezek a problémák elhalványultak a kormányhivatalok leállása mellett. Az ironikus ebben az, hogy a leállás épp az Obamacare ellen küzdő republikánusok manőverezésének eredményeként következett be. Ők követelték azt, hogy a kormányzati intézmények finanszírozása csak az egészségügyi reform felfüggesztése esetén folytatódjon. A demokraták ebbe nem mentek bele, és így jött a leállás.

A republikánusoknak most itt lenne a kiváló alkalom, hogy szidhassák a szerencsétlenkedve induló Obamacare-t. Ehhez képest mindenki a kormányzati leállással van elfoglalva.

Amerika először meg akarta támadni Szíriát. Aztán Barack Obama elbizonytalanodott. Végül elhalasztotta az egészet. Az elmúlt bő két hét drámai története röviden:

George W. Bush lerohant két országot is, Barack Obama pedig még néhány rakétát sem mer kilőni. Első ránézésre ennyire erős a kontraszt a két elnök között, de a kép persze valójában ennél árnyaltabb.

A kiszivárgott információk szerint Obama még a saját kabinetjének tagjait is megdöbbentette, amikor pénteken este közölte velük, hogy a kongresszus elé viszi az augusztus második felében minden gyanú szerint vegyi fegyveres támadást végrehajtó Szíria elleni büntető csapás ügyét. Előtte napokon át a Fehér Ház és a külügyminisztérium is azt ismételgette, hogy az elnöknek van alkotmányos joga a törvényhozás felhatalmazása nélkül cselekedni. Ehhez képest éles váltást jelentett a döntés, amelyet szombaton a nyilvánossággal is megosztott az elnök.

“Alapos mérlegelés után úgy döntöttem, hogy az Egyesült Államoknak katonai akciót kell indítania a szíriai rezsim ellen” - fogalmazott Obama, majd hozzátette, hogy azt is eldöntötte, hogy a válaszcsapásra felhatalmazást kér a kongresszustól. Azt mondta, hogy “a világ legrégebbi demokráciájának elnökeként” hisz abban, hogy az Egyesült Államok hatalma nemcsak a katonai erejében, hanem a demokratikus példamutatásban is gyökerezik.

Obama és Bush - Forrás: Fehér Ház

Ez a hirtelen váltás nem volt előzmény nélküli. Csütörtökön az Egyesült Államok legszorosabb szövetségesének számító Nagy-Britannia parlamentje elutasította az ország részvételét a katonai akcióban. Közben felerősödtek az amerikai törvényhozáson belül is azok a hangok, amelyek szerint az elnök nem cselekedhet kongresszusi jóváhagyás nélkül.

A Fehér Ház előző lakóit - vagy legalábbis egy részüket - persze nem különösebben zavarták volna ilyen apróságok. Obama közvetlen elődje, George W. Bush például kifejezetten büszkélkedett vele, hogy gyorsan és határozottan dönt (“I am the decider”). Ő például valószínűleg nem vacillált volna napokig egy ilyen akción, és még kevésbé valószínű, hogy visszatáncolt volna korábbi szándékaitól (bár igaz, hogy a Fehér Ház inkább csak utalgatott arra, hogy Obama akár kongresszusi jóváhagyás nélkül is elindítja a Szíria elleni büntetőakciót).

Nem feltétlenül fair ugyanakkor Obamát Bushhoz hasonlítani. Egyrészt elég sok bizonyíték utal arra, hogy Bush gyors és határozott döntései nem mindig voltak túlságosan eredményesek. Másrészt épp az általa indított háborúk megítélése nehezíti meg a mostani katonai művelet elindítását is. Nem is beszélve emellett arról, hogy Obama kifejezetten arra az elvre építette a külpolitikáját, hogy széles nemzetközi szövetségeken keresztül próbálja elérni a céljait. (Bár Franciaország jelezte, hogy szívesen részt venne a Szíria elleni támadásban, ezzel a támogatással nem sokra megy az elnök az amerikai szavazók előtt, akiknek többsége a franciákat leginkább csak gúnyos viccekből ismeri.)

Így ha az elnök egyedül vágott volna neki az akciónak, akkor sok szempontból a saját eddigi törekvéseit tette volna hiteltelenné. Igaz viszont az is, hogy ha a kongresszus elutasítja a kérését, akkor nem marad neki más, mint a megaláztatás. Márpedig az első reakciók alapján a törvényhozók eléggé megosztottak, és gyakorlatilag nincs senki, aki teljesen egyetértene vele. Vannak, akik kifejezetten ellenzik, hogy bármiféle amerikai akció induljon Szíria ellen (például Rand Paul republikánus szenátor), mások viszont többet szeretnének egy korlátozott büntető csapásnál (ebbe a körbe tartozik a szintén republikánus John McCain szenátor).

Nagy kockázatot vállalt tehát Obama. De ha mindenképp jelzőt keresünk hozzá, akkor sem a gyáva, sem a bátor nem igazán megfelelő. A vakmerő sokkal inkább.

Ha nagyon leegyszerűsítjük a történetet, akkor Barack Obama egyetlen dolognak köszönheti azt, hogy amerikai elnök lett belőle.

Annak, hogy már kezdettől fogva ellenezte az iraki háborút. Ez volt az, ami megadta neki a kezdő lökést a demokrata elnökjelöltségért folytatott küzdelemben Hillary Clintonnal szemben, aki szenátorként - legtöbb társával együtt - támogatta a George W. Bush által szorgalmazott, a demokrata szimpatizánsok körében később nagyon népszerűtlenné vált katonai akciót.

Obama ugyan többször elmondta (például ironikus módon a Nobel-békedíj átvételekor is), hogy nem általában ellenzi a háborúzást, az elnökségét végig a katonai visszafogottság jellemezte. Igyekezett gyorsan lezárni az iraki háborút és a katonai vezetők részéről érkező tiltakozások ellenére szigorú és viszonylag gyors menetrendet szabott meg az afganisztáni kivonulásra is.

Azokat a háborúkat még Bush kezdte, aki talán még örült is annak, hogy sokan úgy tekintettek rá, mint egy cowboyra, akinek állandóan a ravaszon remeg az ujja. Obama ehhez képest igyekezett mindent megtenni azért, hogy nehogy belevigye az országot ismét egy anyagilag és emberáldozatok szempontjából is költséges háborúba. Bár az Egyesült Államok is részese volt a Líbia elleni katonai akciónak, a főszerepet átengedte az európai szövetségeseknek. “Hátulról vezetni” - így jellemezte egy névtelenül idézett kormányzati tisztviselő a New Yorker magazinban az Obama-féle hozzáállást.

Szíria esetében is nyilvánvaló volt, hogy Obama el akarja kerülni a háborúzást, hiába érkeztek hírek arról, hogy Bashar al-Asszad elnök brutális kegyetlenséggel próbálja letörni az ellene indult felkelést. Obama tavaly augusztusban jelezte, hogy valójában csak akkor szánná el magát a cselekvésre, ha Asszad vegyi fegyvert is bevetne. Később aztán jöttek is hírek arról, hogy voltak ilyen támadások, de a Fehér Ház ezeket elintézte azzal, hogy tisztázatlanok a részletek, és nem világos, hogy pontosan ki és milyen fegyvert használt.

Múlt héten aztán több száz ember halt meg Damaszkusz egyik külvárosában egy nyilvánvaló vegyi támadásban. A kémiai fegyver bevetését lényegében senki nem vitatja, de a szíriai kormány tagadja, hogy ők lennének a felelősök a támadásért. Szerintük valójában a felkelők állnak az egész mögött, akik így próbálják bevonni az Asszad-rezsim ellenségeit a harcba.

Az amerikai és a brit kormány is azt mondja, hogy ugyan minden információ arra utal, hogy Asszadék követték el a támadást, de elismerik, hogy nincs megdönthetetlen bizonyítékuk erről. Ennek ellenére az elmúlt napokban a Fehér Ház egyre több jelét adta annak, hogy katonai válaszlépésben gondolkodik. Azt mondják, hogy ez csak valamilyen korlátozott akció (vagyis várhatóan légi csapás) lesz, és semmiképp sem eredményez szárazföldi beavatkozást.

Hamar kiderült, hogy Obama számára a legnagyobb akadályt nem is a Szíriát támogató nagyhatalmak (Oroszország, Kína) jelentik, hanem az iraki háború emléke. A legszorosabb szövetségesének számító Nagy-Britannia parlamentje csütörtökön nemmel szavazott az akcióban való részvételre, és az amerikai kongresszus számos tagja is arra szólította fel az elnököt, hogy ne indítsa el a műveletet a törvényhozás jóváhagyása nélkül.

A tiltakozó hangok mögött ott van az aggodalom amiatt, hogy megismétlődik az, ami Irak esetében történt. Akkor az amerikaiak és a britek azt állították, hogy Szaddám Husszein tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, ami később valótlannak bizonyult. Most ugyan az nem kérdés, hogy Szíriában tényleg vegyi fegyvert vetettek be, de az óvatosságra intő emberek - köztük aktív és egykori amerikai katonatisztek - tartanak attól, hogy egy korlátozottnak induló akció is kiszélesedő háborúhoz vezethet. Ők azt mondják, hogy bármilyen lépést csak akkor érdemes tenni, ha az is világos, hogy mi következik utána. Márpedig szerintük nem egyértelmű, hogy a Fehér Háznak vannak-e hosszabb távú tervei.

Amikor Barack Obama felszólalt az ellen, hogy az Egyesült Államok megtámadja Irakot, akkor azt mondta, hogy ő a “hülye” és “elhamarkodott” háborúkat ellenzi. Az még 2002-ben volt, amikor Obama egy országosan ismeretlen helyi szenátor volt Illinois államban. Most ő az Egyesült Államok elnöke, és a saját korábbi szavainak súlyával is számolnia kell, amikor meghozza főparancsnoki döntését.