potus & co

Vigyázat, egy száraz, technikai jellegű poszt következik! Tudom, hogy a fiscal cliffről szóló legutóbbi bejegyzések sem tartoztak éppen az igazán szexi anyagok közé, de ami most jön, az még durvább. Ismét itt van nekünk ugyanis az adósságplafon.

Magával a fogalommal még 2011 nyarán ismerkedhettünk meg, amikor a republikánus irányítás alatt lévő képviselőház és a demokrata Fehér Ház feszült egymásnak az államadósság rendezésének kérdésében. A helyzet ugyanis az, hogy a szövetségi kormány által felvehető kölcsön mértékét a törvényhozás szabja meg, és hogy ha az adósság mértéke elér egy korlátot (ez az adósságplafon), akkor azt vagy fel kell emelni, vagy pedig a kormányzati gépezetnek abba kell hagynia a hitelfelvételt. Utóbbi lényegében a fizetésképtelenséggel lenne egyenlő, aminek az amerikai pénzügyminisztérium szerint beláthatatlan következményei lennének az egész világgazdaságra nézve (tekintve, hogy az amerikai állampapírok jelentik a globális pénzügyi rendszer egyik oszlopát).

2011 augusztusában közel került az Egyesült Államok egy ilyen vészjósló forgatókönyvnek a megvalósulásához, a törvényhozási republikánusok ugyanis az adósságplafont használták arra, hogy megszorításokra bírják a demokratákat. Azt mondták, hogy ha az elnök és a szenátusi demokraták nem egyeznek bele a republikánusok szerint túlságosan elszaladt állami kiadások lefaragásába, akkor nem fognak hozzájárulni az adósságplafon megemeléséhez. Ez a szembenállás az elmúlt évek talán legcsúnyább politikai konfliktusához vezetett, amelyet végül egy időhúzásra alapuló félmegállapodással rendeztek (ennek eredménye az a bizonyos fiscal cliff, amelynek hátteréről ebben a posztban vannak részletek).

Annak az alkunak része volt az is, hogy az adósságplafont megemelik annyival, hogy ne kelljen hozzányúlni az idén novemberben tartott elnökválasztásig. A szavazáson azonban persze már túl vagyunk, és a szövetségi kormány által felhalmozott adósság várhatóan valamikor ebben a hónapban eléri a másfél évvel ezelőtt meghatározott plafont, bár a pénzügyminisztérium még különböző manőverekkel ki tudja húzni a jövő év februárjáig vagy márciusáig.

A Fehér Házban attól tartanak, hogy még hogy ha tesznek is engedményeket a republikánusok a most zajló költségvetési tárgyalásokon, az adósságplafon néhány hónap múlva esedékes elérését ismét zsarolásra próbálják majd használni. Ez az, amit Barack Obama mindenképp szeretne elkerülni, és amikor múlt héten elküldte költségvetési ajánlatát a képviselőház republikánus elnökének, akkor annak része volt egy ezzel kapcsolatos részlet is. Obama jelezte, azt akarja, hogy a kongresszusnak a jövőben ne legyen döntő szerepe az adósságplafon meghatározásában.

Ironikus módon Obama épp arra hivatkozik, hogy ő egy republikánusok által kitalált jogi megoldást szeretne tartóssá tenni. A 2011 nyári vitában ugyanis a szenátusi republikánusok vezetője, Mitch McConnell előállt egy olyan mechanizmussal, amelynek a lényege az volt, hogy az elnök a kongresszus jóváhagyása nélkül is el tudja intézni az adósságplafon felemelését. A republikánusoknak ez azért volt fontos, mert sokan közülük annyira utálták az adósság növelésének már a puszta gondolatát is, hogy semmilyen körülmények között sem szavaztak volna rá, és a McConnell-féle megoldás megtette nekik azt a szívességet, hogy ne kelljen a nevüket adni hozzá.

Barack Obama és Mitch McConnell - Forrás: Fehér Ház

A mechanizmus úgy zajlik, hogy az elnök értesíti a kongresszust az adósságplafon megemelésének szükségességéről és kérelmezi ennek végrehajtását, a McConnell-féle technikai megoldás értelmében ugyanakkor a teljesítéshez nem szükséges kongresszusi jóváhagyás. A törvényhozásnak ugyan megvan a lehetősége arra, hogy elfogadjon egy olyan határozatot, amely kifogásolja az elnöki kérést, de az elnök élhet azzal a jogával, hogy megvétózza azt.

Kiváló példája volt tehát ez a felelősség elkenésének, Obama pedig most azt akarja, hogy ez az egyszerinek szánt megoldás legyen állandósítva. A republikánusok ugyanakkor tiltakoznak az elképzelés ellen, mondván, hogy ez olyan hatalmi átrendeződést jelentene, amit nem támogatnak. Épp ez persze ebben az egészben az érdekes, az amerikai politikatörténet ugyanis nemcsak a demokraták és republikánusok állandó küzdelmével írható le, hanem a hatalmi ágak - azon belül is különösen a végrehajtó hatalom (az elnök) és a törvényhozás (kongresszus) - birkózásával is, amelyben ez az adósságplafonos konfliktus tűnik a legújabb fejezetnek.

Nem különösebben jó Bob Woodward legújabbb könyve, de most mégis örülök, hogy elolvastam. Így ugyanis még élesebben látszódik a kontraszt a régi és az új Barack Obama között, legalábbis ami a költségvetési tárgyalásokat illeti.

A Price of Politics című könyv nagyrészt a 2011 nyári adósságplafonos tárgyalásokra koncentrál, amikor kudarcba fulladtak a Fehér Ház és a törvényhozási republikánusok közti egyeztetések egy átfogó költségvetési megállapodásról. Az Obama és John Boehner képviselőházi elnök által vezetett tárgyalások célja egy olyan alku volt, amely bevételek növelésével és kiadások csökkentésével állította volna fenntartható pályára a jelenleg súlyos adósságok által terhelt szövetségi költségvetést.

Magabiztosabban viselkedik - Forrás: Fehér Ház

Woodward tőle szokatlan módon nem annyira a konkrét történések minél mélyebb feltárására koncentrál, hanem szimplán egymás mellé rakja a főbb szereplőik interpretációit, így olvasmányként nem különösebben nagy élmény a könyv, de annyi azért kiderül belőle, hogy Obama nem volt éppen a helyzet magaslatán a másfél évvel ezelőtti tárgyalásokon. Nem számította ki jól az ellenoldal lépéseit, gyengén kommunikált (például telefonon próbált fordulatot elérni az egyeztetéseken), és még arról is megfeledkezett, hogy kidolgozzon egy B tervet.

De a legnagyobb hibája talán az volt, hogy kicsúsztak a kezéből a dolgok, és a kezdeményezést végül átvette tőle a törvényhozás, amelynek vezetői az ő kizárásával hoztak tető alá egy időleges megállapodást. Egy elnöknek, az Egyesült Államok első emberének talán ez jelenti a legsúlyosabb kudarcot, főleg akkor, ha személyesen beleáll valamilyen ügybe, márpedig a költségvetési tárgyalások esetében ez volt a helyzet.

Most újra felizzott a vita, miután a 2011 nyár végi alku lényege az volt, hogy elodázták a probléma megoldását idén év végéig. Ha addig sem születik megegyezés, akkor jövő év elején megemelkedik a jövedelemadó és beindul egy általános megszorítás az állami kiadásoknál. Közgazdasági elemzések szerint ez súlyos csapást jelentene a gazdaságnak, és újra recesszióba lökhetné az Egyesült Államokat.

Ebből az amerikai médiában fiscal cliffként emlegetett helyzetből próbál kiutat találni a két politikai oldal, amelyek számára más-más okokból lenne elfogadhatatlan, ha nem születik megállapodás. A demokraták nem szeretnék, ha a középosztály számára megemelkednének az adók, de azt kifejezetten akarják, ha a leggazdagabbak többet fizetnének. A kiadások lefaragása is zavarná őket, bár azzal nincs olyan nagy problémájuk, hogy a védelmi költségvetés szűkül egy kicsit. A republikánusok ehhez képest azt akarják, hogy senki számára ne emelkedjen a jövedelemadó, és tiltakoznak a védelmi kiadások nagyarányú csökkentése ellen is.

Ezekből a különbségekből levezethető az is, hogy mi az, amit szeretne a két oldal. A demokraták azt akarják, hogy a gazdagok adója emelkedjen, a kiadáscsökkentés pedig ne érintse (vagy csak finoman) a nagy szociális ellátó rendszereket. A republikánusok eközben drasztikusabb vágásokat akarnak (de nem a védelmi kiadásokban), és ragaszkodnak ahhoz, hogy a jövedelemadó szintje ne ugorjon meg.

Nagyjából ugyanezek voltak az álláspontok 2011 nyarán is, Obama azonban most teljesen új taktikához folyamodott. Személyesen alig folyik bele a tárgyalásokba (bár pár napja volt egy közel félórás telefonbeszélgetése Boehnerrel, de azt is utóbbi kezdeményezte), hanem helyette közvetítőkön keresztül próbálja diktálni a feltételeket. A héten a republikánusokhoz küldte Timothy Geithner pénzügyminisztert egy ajánlattal, amelynek lényege az volt, hogy előbb Boehneréknek el kell fogadniuk azt, hogy a leggazdagabbak számára emelkedjen a jövedelemadó, és utána tárgyalhatnak majd a kiadások csökkentéséről. A republikánusok ezt képtelenségnek minősítették, Obama azonban láthatóan olyannyira komolyan gondolja, hogy kevesebb mint egy hónappal a választás után újra kampányolásba kezdett. Pénteken például egy játékgyárba ment, és azzal ijesztegetett, hogyha a republikánusok nem adják be a derekukat, akkor rosszkedvű lesz az idei karácsony.

A magabiztosság oka persze épp a novemberi eleji választási győzelmében keresendő. A kampányban a gazdagok adójának megemelése volt az egyik legfontosabb ígérete, és ha most kihátrálna belőle, akkor az elnökök tevékenységét régóta követő Bob Woodward következő könyve valószínűleg még lesújtóbb képet festene róla.

Csütörtökön együtt ebédel a Fehér Házban Barack Obama és Mitt Romney. Szép dolog, bár hagyománynak nem nevezhető, mert mint ahogy a Politico összeállításából is kiderül, nem jellemző, hogy az elnökválasztáson egymással megküzdő jelöltek leülnének egymással a kampány után. Vagy ha le is ülnek, akkor sem sül ki belőle feltétlenül valami jó dolog, 1932-ben például a frissen megválasztott elnök, Franklin Delano Roosevelt az általa legyőzött Herbert Hooverrel együtt autózott a beiktatási ünnepségre, és szinte végig meg sem szólaltak. Egyedül Roosevelt törte meg a csendet, amikor megdicsérte a kereskedelmi minisztérium épületét.

Privát ebéd lesz, csak Obama és Romney vesz részt rajta, így kérdéses, hogy mennyi szivárog majd ki róla, de van elsimítaniuk egymás között. Itt most csak két epizódra emlékeztetnék egy-egy videóval. Az elsőn Obama arról beszél, hogy Romney olyan feledékeny a saját ígéreteit illetően, hogy az már orvosi eset. Az elnök a diagnózist is felállította, és Romneysiának nevezte el.

Romney sem tartotta ugyanakkor olcsó eszköznek a névvel való viccelődést, ő egy interjúban az Obama és az angolul halandzsát jelentő baloney szavakat vonta össze, és Obamaloney-ról beszélt. 

Update:

A hivatalos közlések és kiszivárgott információk szerint Obama és Romney ebédjén a menü pulyka és csirke volt, és többek között az Egyesült Államok globális vezető szerepének megőrzéséről beszélgettek egymással. Azt nem tudni, hogy lesz-e folytatás, mert csak annyiban egyeztek meg, hogy kapcsolatban maradnak, és a közös érdekek mentén akad tennivaló, akkor minenképpen együtt fognak majd működni.

A Fehér Ház által közzétett fotó a találkozóról

Abraham Lincoln hazudik. Ennek bemutatása az egyik legerősebb jelenet a Steven Spielberg által rendezett, az amerikai sajtóban elég jó kritikákat kapott új történelmi filmben. Spielberg az Egyesült Államok legnagyobb elnökei között számon tartott Lincoln életének utolsó hónapjaira koncentrál, azon belül is elsősorban a rabszolgaság eltörlését kimondó 13. alkotmánykiegészítés elfogadtatására.

A történelmi háttér röviden annyi, hogy a polgárháború még dúl, de Lincolnt 1864-ben újraválasztják, és ő eldönti, hogy még a második ciklus hivatalos megkezdése előtt elfogadtatja a törvényhozással - konkrétan a képviselőházzal, mert a szenátus már megszavazta - az alkotmánykiegészítést. A hozzá közel állók - felesége, tanácsadói - őrültnek tartják, amiért erre a ránézésre lehetetlen ügyre akarja pazarolni frissen szerzett politikai tőkéjét, de Lincoln hajthatatlan. Szerinte a rabszolgaság olyan méreg, amely meg fogja ölni az országot, ezért fel kell számolni.

Daniel Day-Lewis megint nagyon jó

Ez végül sikerült neki, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy Lincoln nemcsak nagyszerű beszédeket tudott írni és mondani, hanem ezzel együtt egy kifejezetten dörzsölt, mesterien manipuláló politikus is volt. Tudta azt, hogy végső soron az egész a matematikán múlik: tud-e elegendő támogató szavazatot szerezni vagy sem. Azzal számolt, hogy a saját pártjának képviselőit sikerül maga mögött felsorakoztatnia (bár ők is megosztottak a témában), a további szükséges mintegy húsz szavazatot pedig a jogszabályt ellenző demokraták soraiból kell megszereznie.

Itt jöttek be a képbe olyan eszközök, amelyek az általában megvetéssel kezelt politikai manipuláció kelléktárába tartoznak. Voltak olyanok, akiket valamilyen pozícióval vásároltak meg, másnak egyszerűen megígérték, hogy elintézik, megtarthassa a képviselői mandátumát (a szavazás eredménye vitatott volt, és egy kis közbenjárással pontot lehetett tenni a végére).

Az egész műveletnek fontos eleme volt az is, hogy miként is alakul a polgárháború sorsa. Ekkor már az északiak (vagyis Lincolnék) álltak nyerésre, és az alkotmánykiegészítési törekvésekkel egy időben Lincoln titkos tárgyalásokat kezdeményezett a déliekkel. Azért kellett titokban tartania ezt, mert ha kiderül, hogy küszöbön áll a háború befejezése, akkor a saját pártjának konzervatív szárnya kihátrált volna az alkotmánykiegészítés mögül.

A film bemutatója

Ehhez kapcsolódik Lincoln hazugsága is. A filmben egyik drámao fordulata az, amikor már épp a szavazásra készül a képviselőház, és a demokraták előállnak azzal, hogy információjuk szerint úton van Washingtonba a déliek tárgyalódelegációja, mire a konzervatív republikánusok kérik a voksolás elhalasztását. Ezzel veszélybe kerül az alkotmánykiegészítés, de az elnök több embere átrohan a Fehér Házba, ahol Lincoln egy nyilatkozatot ír arról, hogy tagadja a tárgyalódelegációról szóló információt. Odaadja a papírt az egyik emberének, aki egyből tiltakozni kezd, hogy ezzel félrevezetik a kongresszust, mire Lincoln csak annyit tesz, hogy az iratot egy másik, kevésbé gátlásos munkatársának a kezébe nyomja. Ő átfut vele a képviselőházba, ahol ugyan az egyik demokrata rámutat arra, hogy a nyilatkozat nem egyértelmű tagadást tartalmaz, Lincoln ugyanis úgy fogalmaz, hogy “nincs tudomása” az érkező delegációról, végül folytatódik az eljárás, és az alktománykiegészítés megkapja a szükséges támogatást.

Ez hatalmas teljesítmény volt, aminek persze megvoltak a maga árnyoldalai is, de erre mondja azt David Brooks, a New York Times publicistája, hogy épp ezért lehet szeretni a politikát. Szerinte Spielberg filmje megmutatja azt, hogy a politikában sokkal több jót lehet tenni, mint bármely más területen: “Felszámolhatod a rabszolgaságot, lehetőségeket nyithatsz meg és küzdhetsz a szegénység ellen. De ezeket csak úgy tudod elérni, ha hajlandó vagy bemocskolni a saját jellemedet azért, hogy másokat szolgáljál - ha hajlandó vagy félrevezető trükközésre, köpönyegforgatásra, sikamlósságra és képmutatásra.”

Azt tudjuk, hogy Barack Obama egyik nagy példaképének Lincolnt tartja, és hogy a Fehér Házban külön vetítést is rendezett a filmből. Ő is épp a második ciklusára készül, érdemes lesz figyelni, hogy követi-e majd a fennkölt célokat és a dörzsöltséget nagyszerűen ötvöző előd példáját.

Jim Messina hangja vékony, kissé görnyedten ül a széken, és miközben beszél, a kezeit összekulcsolva tartja a lábai között. Ránézésre tehát nem éppen olyan benyomást kelt, mintha ő lenne a világ egyik legsikeresebb embere, pedig túlzás nélkül illik rá ez a leírás. Messina volt a főnöke Barack Obama sikeres újraválasztási kampányának, és most kevés nála csodáltabb szereplője van a sok más ország vezetői által is szoros figyelemmel követett amerikai politikai világnak.

A választások óta eltelt két hétben eltűnt a nyilvánosság elől, hazament Montana államba, ahol sörözött és elment kedvenc egyetemi focicsapatának a meccsére. “Még abban az elképesztő dologban is részem volt, amit alvásnak hívnak” - mondta nevetve Messina a választás óta adott első hosszabb interjújában, a Fehér Ház szomszédságában található W nevű elegáns hotel legfelső szintjén kedd reggel tartott, a Politico nevű újság által szervezett rendezvényen.

Messina (jobboldalon) a választás utáni első hosszabb interjúján 

Messina végig nagyon szerényen és visszafogottan beszélt az általa sikerre vitt kampányról, pedig a feladat nem volt könnyű. A 2008-ban a változás és a remény jelszavával kampányoló Barack Obamának volt sok olyan ígérete, amelyet nem tudott megvalósítani, és az amerikai választókat leginkább aggasztó gazdasági helyzet is csak lassú javulás jeleit mutatta az elmúlt négy évben. A felmérésekből ugyan az derült ki, hogy az amerikaiak általában kedvelik az elnököt, az adatokból azt is tudni lehetett, hogy a többség úgy érzi, rossz irányba halad az ország, a politikai rivális republikánusok így joggal gondolhatták úgy, hogy van esélyük a győzelemre.

Messina feladata az volt, hogy meghiúsítsa ezeket a reményeket. Alacsonyabb beosztásban részese volt a 2008-as kampánynak is, aminek profizmusáról, kreativitásáról és fegyelmezettségéről számos újságcikk és könyv született, Messina azonban most azt mondta, már az elején nyilvánvaló volt, hogy 2012-ben egy másfajta kampányra lesz szükség. A felkészülés részeként sok emberrel beszélt, és köztük volt Steven Spielberg filmrendező is, aki azt a tanácsot adta neki, hogy mindenképpen más kampányban gondolkozzon, mint amilyen az előző volt. Messina szerint Spielberg azzal a hasonlattal élt, hogy ha valaki elmegy az első Rolling Stones koncertjére, akkor az nagy élmény lesz neki, de a másodiknál már úgy fogja érezni, hogy túl sokat fizetett a jegyéért.

Beszélt erről Messina és Obama is, és a tanácsadó szerint amikor ő még a megbízatás elején felvetette az elnöknek, hogy most egy másfajta kampányra lesz szükség, mint a 2008-as, akkor Obama azt mondta, hogy “de Jim, azt megnyertük”, mire a kampányfőnök közölte, hogy “persze, de azóta sok minden megváltozott”.

Messina szerint Obama legfontosabb útmutatása az volt, hogy ennek a kampánynak a választói aktivitásról kell szólnia. A kampányfőnök azt mondta, ehhez tartották is magukat, “oda mentünk, ahol az emberek voltak”, mert tudták azt, hogy egy bizonytalan választó esetében a legkomolyabb meggyőző erővel a környezetében élők rendelkeznek. Így nagyon sok energiát fektettek abba, hogy az aktivistáik személyesen felkeressék az otthonukban a meggyőzendő választókat, és emellett elmentek kampányolni a fodrászatokba és körömszalonokba is. “Mi az ajtókban győztük le a republikánusokat” – fogalmazott Messina.

Annak érdekében, hogy tudják, kiket kell megkeresni, egy rendkívül kifinomult és profi informatikai hátteret építettek ki. “Az egyik legjobb tanácsot Eric Schmidttől, a Google vezetőjétől kaptam. Azt mondta, nem politikai embereket akarsz, hanem olyanokat, akik felépítik azt, amit szeretnél” – idézte fel Messina, aki szerint ennek a hozzáállásnak kulcsszerepe volt a kampány sikerében. Példaként hozta azt a megoldást, amelynek segítségével az önkéntesek összevethették a saját Facebook-ismerőseiknek a listáját a kampány adatbázisával, és láthatták azt, hogy kik azok, akiket személyesen meggyőzhetnek arról, hogy támogassák Obamát, illetve hogy mindenképpen menjenek el szavazni. “Ez egyszerűnek tűnik, de valójában nagyon nehéz volt” – jegyezte meg Messina.

Az elnök azt kérte tőle, hogy az aktivistákra alapuljon a kampány

A kampánynak volt egy saját, 6­0 fős elemzői stábja, amely minden nap számításokat végzett arról, hogyan áll Obama a választás kimenetele szempontjából kulcsfontosságú államokban. Messina szerint ezekből az elemzésekből ő világosan látta azt, hogy a sajtóban megjelent közvélemény-kutatások jó része “nevetséges” volt. Ez azt is jelentette, hogy nem különösebben izgult amiatt, hogy sok felmérés azt mutatta, Romney látványosan megerősödött az október eleji első tévévita után. Messina szerint ugyanis a legtöbb közvélemény-kutató cég rossz mintákat használ (például vezetékes telefonokat hívnak csak, miközben a fiatalabb korosztály már szinte csak mobilt használ), és azt is rosszul mérték fel, hogy kik mennek majd el szavazni. Alulbecsülték például a kisebbségek arányát, pedig az ő részvételüknek döntő jelentősége volt Obama győzelmében.

“Nagyjából tíz nappal a választás napja előtt jöttek be a korai szavazások eredményei, és azokból látszódott, hogy nem tudtak lecsípni a támogatóinkból” – mondta Messina arra a kérdésre, hogy mikortól érezte biztosnak Obama győzelmét. Hozzátette azonban azt is, hogy ez végig egy nagyon szoros verseny volt, és Romneynak megvolt az esélye a nyerésre.

Messinát a rivális oldalon leginkább az adománygyűjtési teljesítmény nyűgözte le, legnagyobb hibájuknak pedig azt tartotta, hogy a kampány legvégén közzétettek egy olyan hirdetést, amely azt sugallta, hogy az Obama-kormányzat segítségével talpon maradt Chrysler autógyár Kínába helyez át amerikai munkahelyeket. Ez nem felelt meg a valóságnak, ami kiváltotta több autóipari szereplő felháborodását, így Messina szerint Romneyék végül védekező pozícióba szorultak ahelyett, hogy megpróbálták volna jobban kihasználni az utolsó napokat.

A beszélgetés során az egykori kampányfőnök többször is elmondta ugyanakkor azt, hogy végső soron nem a technológiai megoldásokon múlt a választás, hanem azon hogy továbbra is rengetegen bíztak Obamában. “Nem azért adtak pénzt, mert egy szexi pólót kaptak, hanem azért, mert hittek az elnökben” – magyarázta Messina, hozzátéve, hogy ez a hozzáállás meglátszott a terepmunkában is.

Elmesélte, hogy még augusztusban találkozott egy körzeti kampányvezetővel Ohio államban, aki részt vett az előző kampányban is, és azóta is kapcsolatban állt az Obama-stábbal. Messina szerint ez a kampányvezető ismert mindenkit a környéken, tudta, hogy ki kire fog szavazni, és még azt is, hogy nagyjából mikor fogja eldönteni. A Romney-kampány embere ehhez képes júliusban kezdte a munkát, ráadásul eleve egy másik államból érkezett, és Messina szerint a beszélgetés során a helyi vezető feltette neki a kérdést: “Mit gondolsz, ezek után ki fog jobban teljesíteni a kampány utolsó heteiben?” Messina azt mondta, ekkor biztos volt abban, hogy jó úton haladnak a győzelem felé.