potus & co

Mostanában úgy alakult, hogy egy egyéb jellegű munkából viszonylag sokat kell járnom Washington úgymond rosszabb negyedeibe, amelyek persze kelet-európai szemmel egyáltalán nem is néznek ki olyan rossznak. Ettől függetlenül nem szívesen töltenék el hosszabb időt ott én sem, azoknak a negyedeknek ugyanis nem attól rossz a hírük, hogy koszosak lennének, vagy hogy nagyon le lennének robbanva, hanem attól, hogy elég durva ott a bűnözés. Az például, hogy időnként eldurran egy-egy fegyver, - mint több helyi embertől megtudtam - teljesen megszokottnak számít.

A rendszeresen előforduló ámokfutások mellett ez is az egyik nyilvánvaló jele annak, hogy az Egyesült Államok komoly fegyverproblémával küzd, és ugyan a decemberi connecticuti mészárlás után Barack Obama elnök (és politikai szövetségesei) együtt nagy lendülettel fogott neki a megoldás keresésének, ezek az erőfeszítések egyelőre nem bizonyultak túl sikeresnek.

A Fehér Ház által januárban bemutatott csomag egyik lényeges eleme például az volt, hogy betiltanák a katonai jellegű fegyverek árusítását, ez azonban mostanra le is került a napirendről. Erről ugyanis még Obama egyik legszorosabb törvényhozási szövetségese, a szenátus demokrata többségét vezető Harry Reid is azt mondta, hogy nem látja túl sok esélyét az elfogadásának.

Így most legfeljebb a csomag másik fontos elemének megvalósítására, az úgynevezett háttérellenőrzések kiterjesztésére van lehetőség, bár ennek megszavazása is kétségesnek tűnik. Jelenleg az a helyzet, hogy ha valaki hivatalos engedéllyel rendelkező boltban vásárol magának fegyvert, akkor át kell esnie egy olyan szűrésen, amelynek során megvizsgálják, hogy vajon nincs-e eltiltva a fegyverviseléstől (például azért, mert elkövetett valamilyen súlyos bűncselekményt), viszont a bolti eladások csak egy részét képezik a fegyverkereskedelemnek. A hézagos jogi szabályozás lehetővé teszi, hogy a fegyvervásárokon vagy például egy egyszerű privát adásvételnél könnyedén ki lehet kerülni a háttérellenőrzést.

A legfrissebb hírek szerint egy demokrata és egy republikánus szenátor keményen dolgozik azon, hogy ezt a kiskaput legalább szorosabbra zárják (és a háttérellenőrzést legfeljebb családon belüli vagy vadászok közötti ügyleteknél lehessen megúszni), de még ennek a javaslatnak a jövője is kétséges. Mintegy tucatnyi republikánus szenátor jelezte ugyanis, hogy megpróbálják megakadályozni már azt is, hogy egyáltalán szavazás legyen bármilyen szigorításról.

“A második alkotmánykiegészítés biztosítja az állampolgárok önvédelemhez való jogát” - írták egy közös levélben a szenátorok, akik szerint a történelem megtanított mindenkit arra, hogy a “kormány nem tud mindig mindenhol ott lenni, és a történelem figyelmeztet a kormányzati elnyomás lehetőségére is”.

Ez az egyik leggyakoribb érv a fegyvervitában. A szigorítás ellen tiltakozók szerint ugyanis ha a kormány megnehezíti a fegyverviselést, akkor az egy lépés a zsarnokság lehetősége felé. Bár még arról is elég komoly viták folynak, hogy vajon tényleg az egyéni fegyverviseléshez való jogot jelentette-e az a bizonyos alkotmánykiegészítés (és nem pedig azt, hogy az akkor még szervezett hadsereggel nem rendelkező országnak szüksége van önszerveződő alapon működő fegyveres milíciákra), sokat fogjuk ezt hallani a következő hetekben is, ahogy a törvényhozási játszma újabb fordulóiban ismét felerősödik a vita a megoldhatatlannak tűnő amerikai fegyverproblémáról.

Reggelente általában a Morning Joe című tévéműsorra szoktam kapcsolni, nem is azért, mert annyira jó, hanem mert legtöbbször politikáról szól, és kellően harsány ahhoz, hogy felébresszen. A meghatározó műsorvezető egy Joe Scarborough nevű szemüveges, középkorú férfi, aki korábban kongresszusi képviselő volt republikánus színekben, most pedig a tévében osztja az észt a politikáról, általában ügyelve arra, hogy ne csak a demokratákat, hanem a saját pártját is ekézze.

Ma reggel megint elragadtatta magát, és lelkendezve beszélt arról, hogy na végre, most valami igazán izgalmas dolog történk.

A Morning Joe stúdiójában, Joe Scarborough jobboldalon - Forrás: Facebook

Scarborough-t az elnök költségvetési terve hozta lázba, amelyről péntek reggel szivárogtak ki részletek. Obama javaslatának lényege, hogy a hatalmas adósságteherrel küszködő költségvetést úgy terelné egyensúlyi pályára, hogy az adóbevételek növekedése mellett megszorító intézkedéseket vezetne be nemcsak a kormányzati programokban, hanem a nagy szociális ellátó rendszerekben, így az egészségügyben és a többek között az időskori juttatásokat magában foglaló társadalombiztosításban.

A Washington Post által idézett elképzelések szerint Obama 200 milliárd dolláros megszorítást javasol az amúgy is szoros védelmi és egyéb kormányzati programokban. Ezen felül 400 milliárdot akar spórolni az állami egészségügyi ellátáson többek között azáltal, hogy alacsonyabbra alkudná a gyógyszerárakat, illetve több hozzájárulást várna a vagyonosabb rétegektől. Emellett megszorítások jönnének az agrártámogatásokban is és a szövetségi kormányzati alkalmazottak nyugdíjellátásában is. Hosszú távon pedig talán a leglényegesebb változás az lenne, hogy Obama módosítana a társadalombiztosítási járulékok kiszámításának módszerén, méghozzá úgy, hogy a jogosultak nagy része rosszabbul járna a jövőben.

Az elnök ingoványos terepre lépett ezekkel a javaslatokkal. A csomag ugyanis mindkét politikai oldal számára tartalmaz elfogadhatatlan elemeket. A saját párttársainak (vagyis a demokratáknak) a megszorítások nem tetszenek, különösen az, hogy változna a társadalombiztosítási járulék kiszámításának módszere. A republikánusok eközben azon háborognak, hogy Obama megszüntetne egyes céges adókedvezményeket és korlátozná annak az összegnek a nagyságát is, amelyet adókedvezmények igénybevételével lehet nyugdíjszámlán elhelyezni.

Közben persze az is igaz, hogy a fordítottját is el lehet mondani a tervről, abban ugyanis mindkét oldal számára kedves elemek is vannak. A demokraták régóta azt hangoztatják, hogy növelni kell a bevételeket - lehetőleg úgy, hogy nagyobb teher háruljon a gazdagokra -, a republikánusok pedig csökkenteni akarják a szerintük fenntarthatatlan pályán lévő állami kiadásokat. Obama javaslata ezeket is tartalmazza, tehát a terv kompromisszumos megoldásnak tűnik, a republikánus törvényhozási vezetőség és egyes demokrata politikusok részéről elhangzott tiltakozó nyilatkozatok azonban nem sok jót ígérnek a Fehér Ház számára, és így lehet, hogy Joe Scarborough lelkendezése is elhamarkodott volt.

Szerda reggel elrepültem Washingtonból egy konferenciára, és a gép épp a Pentagon felett szállt el. Még reggel nyolc óra sem volt, de a jellegzetes ötszögletű épület parkolója már így is tele volt autókkal. Néhány hónap múlva valószínűleg sokkal kevesbé lesz zsúfolt.

A sokáig érinthetetlennek tartott védelmi költségvetést ugyanis most drasztikus megszorítások fenyegetik. A veszély ráadásul két irányból is érkezik. Az egyik a sequester néven emlegetett, fűnyíróelven alapuló kormányzati takarékossági program, amely pénteken lép életbe. Ez minden kormányzati szervet érint, de a legnagyobb arányú megszorítás a védelmi minisztériumot sújtja majd.

Obama a hadsereg vs. haditengerészet focimeccsen - Forrás: White House

Ahogy arról egy korábbi bejegyzésben írtam, a sequesterről a demokraták és a republikánusok állapodtak meg még 2011 nyarán, és a cél elvileg az volt, hogy ez a válogatás nélküli megszorítás soha ne valósuljon meg, hanem csupán kényszerítő erőként hasson a törvényhozókra. Láthatóan elszámították magukat, mert ugyan a demokraták – élükön az elnökkel – hangosan követelik a sequester megállítását, a republikánusok nem akarnak belemenni ebbe.

Ez azért meglepő, mert az eredeti elgondolás az volt, hogy a védelmi kiadásokat évtizedeken át szent tehénként kezelő republikánusok nem fogják engedni, hogy a Pentagonnak ilyen súlyos vágásokat kelljen elszenvednie. Az, hogy most mégis hajlandók elfogadni ezt, jelzi, hogy a republikánusok legfőbb céljává tényleg a szerintük túlságosan nagyra nőtt kormánygépezet visszafogása vált. Még az sem hatja meg őket, hogy a Pentagon szerint a sequester eredményeként mintegy 800 ezer civil alkalmazottat kell majd kényszerszabadságra küldeni, kevesebb képzést tudnak tartani, és a hadihajók egy része is kénytelen lesz a kikötőkben vesztegelni, ahelyett hogy az óceánokat járva őrködne az amerikai érdekek felett.

Mindez arra utal, hogy minden harcias nyilatkozat ellenére a republikánusok is elfogadják azt, hogy az elmúlt évtized háborúi és aktív katonai szerepvállalásai után az Egyesült Államok egy másfajta – és a legtöbb értelmezés szerint visszafogottabb – szerepet fog játszani a világpolitikában.

A legutóbbi választási kampányban Barack Obama egyik kedvenc mondása az volt, hogy itt az ideje annak, hogy „itthon végezzünk egy kis nemzetépítést”, és a líbiai, majd a mali katonai beavatkozásban való korlátozott amerikai részvétel azt mutatta, hogy ezt nagyon is komolyan gondolja. Ez volt az üzenete annak is, hogy azt a Chuck Hagelt jelölte védelmi miniszternek, aki ugyan korábban republikánus színekben volt szenátor, de az aktív amerikai katonai szerepvállalás egyik legkeményebb kritikusa volt az elmúlt években.

Hagel kinevezését kemény ütközetek után kedden végül megszavazta a szenátus, de nem valószínű, hogy tárt karokkal várják a Pentagon parkolójában sorakozó autók gazdái. Ő már évekkel ezelőtt (még mielőtt a sequester valódi fenyegetés lett volna) is arról beszélt, hogy a védelmi költségvetés „fel van fújva”, és most épp az a feladat vár rá, hogy leeressze azt. 

Bíztam benne, hogy ezt a bejegyzést nem kell megírnom, de sajnos nem lehetett elkerülni. Nem azért, mert annyira aggódnék az amerikai államháztartás helyzete miatt, hanem azért, mert kevés nyögvenyelősebb téma van annál, hogy milyen mesterséges válsághelyzetekkel szórakoztatják magukat itt Washingtonban a politikusok.

A legújabb krízis lényege az, hogy március elsején életbe lép egy általános kormányzati takarékossági csomag, amely válogatás nélkül érinteni fog minden területet, a védelelmi programoktól kezdve az oktatásig. Az amerikai politikai szlengben sequesternek (elkülönítés) hívják ezt a csomagot, és amikor a két politikai oldal megállapodott róla, akkor saját bevallásuk szerint úgy számoltak, hogy soha nem fog megvalósulni.

A megállapodás még 2011 nyarán történt, amikor a demokraták és a republikánusok az adósságplafon felemeléséről folytattak tárgyalásokat. A vita arról folyt, hogyan állítsák fenntartható pályára a hatalmas adóssággal küszködő amerikai költségvetést, és a republikánusok drasztikus kiadácsökkentést követeltek, a demokraták viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy a megoldás részben legalább adóemelés révén történjen.

Mivel nem jutottak dűlőre, abban maradtak, hogy egy mesterséges kényszerhelyzetet teremtenek saját maguk számára. Megegyeztek abban, hogy ha 2012 végéig nem sikerül tető alá hozni egy átfogó megállapodást, akkor egyrészt megemelkedik a jövedelemadó kulcsa, másrészt minden kormányzati programra kiterjedő takarékoskodás lép életbe. Ez volt a sokat emlegetett fiscal cliff, amit részben azzal oldottak meg a tavalyi év utolsó napján, hogy mindkét párt elfogadta a leggazdagabb rétegek jövedelemadójának megemelését, másrészt a takarékossági csomag életbe lépését eltolták két hónappal.

Az alku összehozásában komoly szerepet játszó Fehér Ház állítólag abban bízott, hogy ez a két hónap elegendő lesz egy olyan kétpárti javaslat kidolgozására, amellyel elkerülhető a sequester. Mostanra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez hiú remény volt, a két oldal között ugyanis semmilyen érdemi kommunikáció nem zajlik az ügyben. A demokraták előálltak ugyan egy megszorító csomaggal, de mivel az részben új adóbevételekkel számolt, ezért a republikánusok elutasították.

Most már a főszereplők is leginkább az egymásra mutogatással vannak elfoglalva. Barack Obama elnök kedden egy sajtótájékoztatón beszélt arról, hogy a sequester életbe lépése a republikánusokon múlik, mire ők azzal lőttek vissza, hogy ugyan ők sem örülnek a válogatás nélküli vágásoknak (különösen nem a védelmi területen), de szerintük az egész sequester Obama szüleménye volt. (Ezt a Fehér Ház vitatja, és valóban nem nehéz olyan korábbi nyilatkozatokat találni, amelyekben vezető republikánusok is kiálltak mellette.)

Bár Obama kedden tűzoltók kíséretében beszélt arról, hogy a megszorítások zavaró fennakadásokat okozhatnak az állam működésében, független elemzések szerint legfeljebb hosszabb távon várhatók súlyos következmények. Valószínűleg épp ez az oka annak, hogy nem is kíséri igazán nagy csatazaj a sequestert, ráadásul mindkét oldal tisztában van azzal, hogy hamarosan úgyis vár rájuk egy olyan küzdelem, amelynek sokkal drámaibb tétje van.

Március végén ugyanis hatályát veszti a kormányzati szervek finanszírozását biztosító jogszabály, és ha nem hosszabbítják meg, akkor gyakorlatilag egyik napról a másikra leáll az Egyesült Államok kormánya. Ez talán egymásnak feszíti majd a sequester életbe lépését ölbe tett kézzel figyelő politikusokat.

Több ezren gyűltek össze vasárnap délben a Washington szívében elterülő parkban azzal a céllal, hogy üzenjenek egy közelben lakó embernek. Nem messze onnan található ugyanis a Fehér Ház, és a tüntetők azt követelték a lakójától, hogy lépjen fel a klímaváltozás ellen. Elvileg nyitott kapukat döngetnek, Barack Obama ugyanis legutóbb a szokásos év eleji programbeszédében tett ígéretet arra, hogy cselekedni fog. A helyzet azonban ennél bonyolultabb.

Obama már a 2008-as elnökválasztási kampányában is azt ígérte, hogy fellép a klímaváltozás ellen, de aztán az első ciklusában ez a téma hamar háttérbe szorult. A gazdasági válságkezeléssel és az egészségügyi reformmal durva törvényhozási csatákba bonyolódó elnök nem vállalta be, hogy frontot nyisson ebben a kérdésben is, tudva, hogy a republikánus oldalon sokan magának a klímaváltozásnak a tényét sem ismerik el.

Tüntetők a Washington emlékmű tövében

Most sem számíthat sokkal készségesebb fogadtatásra, és ezt elismerte a State of the Union beszédben is. “Dönthetünk úgy, hogy azt hisszük, a Sandy vihar, az elmúlt évtizedek legsúlyosabb aszályai és legrosszabb erdőtüzei csak valamilyen furcsa véletlen következményei voltak. Vagy dönthetünk úgy is, hogy hiszünk a tudomány elsöprő erejű ítéletében, és cselekszünk, mielőtt nem lesz túl késő” - fogalmazott Obama, majd hozzátette, hogy ha a kongresszus nem akar lépni az ügyben, akkor ő az elnöki hatalmával élve fog meghozni minden lehetséges intézkedést a “szennyezés csökkentésére, a közösségeink felkészítésére a klímaváltozás következményeire, valamint a fenntartható energiaforrások való átállás felgyorsítására”.

Bár a metsző hidegben zajló vasárnapi demonstráción a szónokok gyakran utaltak Obama beszédére, és egyikük egyenesen úgy fogalmazott, hogy “az elnök végre megtalálta a saját hangját”, vannak azért kétkedők. “Remélem, hogy megtalálja a hangját. Én azonban még nem bízom benne” - mondta nekem egy idős nő, Karen Zelermyer, aki New Yorkból érkezett a demonstrációra.

Zelermyer szerint Obama eddig inkább az üzleti szereplőket támogatta (ezzel a megállapítással mondjuk biztos vitába szállnának néhányan a konzervatív oldalon), de ő is úgy érezte, hogy a programbeszédben valóban szokatlanul erősen fogalmazott. “Okos fickó, úgyhogy remélem, rá tudjuk bírni arra, hogy cselekedjen. Nem fog tenni semmit, ha nem gyakorolunk rá nyomást” - mondta a nő, aki a vastag kabátokba bugyolált két unokájára mutatott, amikor arról kérdeztem, miért jött el a demonstrációra.

A klímaváltozás elleni fellépéshez összetett és átfogó megoldásokra van szükség, amelyek kidolgozása és végrehajtása hosszú időt vehet igénybe, van azonban egy aktuális ügy, amelyben Obamának rövid időn belül döntenie kell. Ez a Keystone olajvezeték, amely a kanadai olajmezőket kötné össze az Egyesült Államok déli részén található finomítókkal. Amerikai környezetvédő csoportok hevesen tiltakoznak a vezeték megépítése ellen, mert szerintük egyrészt a kanadaiak által alkalmazott kitermelési módszer káros, másrészt maga a vezeték is veszélyeztetné a környezetet.

Obama egyszer már elhalasztotta a döntést a vezetékről, de új külügyminisztere, John Kerry épp a napokban tett ígéretet kanadai kollégájának arra, hogy hamarosan megszületik a döntés. Ahogy arra a New York Times is rámutatott, az elnök nincs könnyű helyzetben, ha ugyanis megvétózza a vezeték megépítését, akkor azzal magára haragítja Kanadát, ha viszont engedélyezi, akkor az újraválasztását támogató környezetvédő csoportok fognak csalódni benne.

A vasárnapi demonstráción is sok olyan transzparenst lehetett látni, amely a Keystone ellen tiltakozott, jelezve, hogy sokak számára összekapcsolódik a vezeték és a klímaváltozás elleni küzdelem ügye. Közéjük tartozik Joseph Hardy, aki egyenesen az ország egyik legészakibb államából, Maine-ből utazott a washingtoni demonstrációra. A férfi azt mondta nekem, hogy szerinte Obama az újraválasztása miatti aggodalomtól vezérlve volt passzív a politikailag érzékeny klímaváltozás ügyében, de “most, hogy emiatt már nem kell aggódnia, remélhetőleg cselekedni fog”.