Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Akinek minden rossz összejött

John Boehner a képviselőház elnökeként az egyik legbefolyásosabb szereplőnek számít az amerikai politika kemény világában, az ő esetében azonban a hatalmi pozíció közismerten érző lélekkel párosul. Hajlamos ugyanis arra, hogy a nyilvánosság előtt sírva fakadjon. Néha ezt teljesen váratlan helyzetekben teszi, de most minden oka megvan arra, hogy sírjon.

A republikánus Boehner két évvel ezelőtt foglalta el a képviselőházi elnöki posztját, miután pártja fölényes győzelmet aratott a 2010 novemberi törvényhozási választásokon. 2012 novemberében újabb szavazás volt, és ugyan a republikánusok veszítettek néhány képviselőházi helyet, a többségüket megőrizték, és Boehner minden bizonnyal megkapja a kellő támogatást a csütörtökön összeülő új kongresszustól a folytatásra. Első ránézésre tehát nincs oka a szomorkodásra, de valójában az utóbbi néhány hét valószínűleg a mélypontját jelenti a házelnöki pályafutásának.

Nehéz hetek vannak Boehner mögött - Forrás: AFP

Kezdődött azzal, hogy december közepén az ő egyik manővere volt a közvetlen előzménye annak, hogy összeomlottak a költségvetés egyensúlyba hozásáról folytatott tárgyalások. Boehner kitalálta ugyanis, hogy szavazásra bocsátja a képviselőházban azt a javaslatát, hogy az egymillió dollár évi jövedelemmel rendelkezők számára emelkedjen csak meg a jövedelemadó kulcsa. Ez azért volt ellentmondásos lépés, mert a Fehér Ház ennél jóval alacsonyabb, 250 ezer dolláros határt akart, a republikánusok közül ugyanakkor sokan semmilyen adóemelést nem voltak hajlandók elfogadni.

Boehner nyilván tudta, nincs esély arra, hogy a javaslatából törvény legyen (a szenátusban a demokraták vannak többségben, és Barack Obama elnök is jelezte, hogy élne a vétójogával, ha eljutna az asztalára a jogszabály), de megpróbálkozott vele, vélhetően azért, hogy jelezze mindenki számára, ha szűk kereteken belül is, de hajlandó kompromisszumokra. Végül azonban rosszul sült el a dolog, kiderült ugyanis, hogy a saját párttársai nem sorakoznak fel mögötte egységesen a képviselőházban, így kénytelen volt lefújni a szavazást.

Ez a karácsony előtti napokban történt, és Boehner akkor közölte is, hogy levonul a pályáról, a fiscal cliff néven ismertté vált költségvetési vészhelyzet rendezését pedig átengedi a szenátusnak. Végül az év végi határidő előtt, az utolsó pillanatban született is egy megállapodás a Fehér Ház és a szenátusi republikánusok között, amely a Boehner-féle javaslathoz képest jóval alacsonyabb szinten, 400 ezer dolláros éves jövedelemnél húzza meg azt a határt, amely felett a kulcs megemelkedik.

A megaláztatások sora azonban nem ért ezzel véget, Boehner ugyanis saját korábbi ígéretéhez híven kedden szavazásra bocsátotta a képviselőházban a szenátusban elfogadott megállapodást, és ő maga ugyan meg is szavazta azt, de párttársainak többsége nemmel voksolt (85 republikánus igennel, 151 nemmel szavazott, a jogszabály végül a demokraták többségi támogatásával ment át). Sokatmondó volt, hogy a nemmel szavazók között voltak a ranglétrán közvetlenül Boehner után következő republikánusok, Eric Cantor és Kevin McCarthy.

Ez tehát nem éppen annak a jele volt, hogy Boehner biztos kézzel irányítaná a képviselőházat. Ehhez jött aztán szerdán az, hogy a Sandy hurrikán által sújtott térséget képviselő politikusok - köztük sok republikánus - felháborodva fogadták azt, hogy a házelnök nem engedte napirendre venni a vihar utáni felújításokra összeállított csomagot. Bár a képviselőház republikánus vezetése jelezte, hogy pusztán időszűke miatt tolta át a csütörtökön összeülő új kongresszus számára az ügyet, ezzel láthatóan nem tudták semlegesíteni a felháborodást. Peter King Long Island-i republikánus képviselő olyan mérges lett, hogy arra buzdította az embereket, ne segítsék adományokkal a saját pártját, New Jersey állam republikánus kormányzója, Chris Christie pedig közölte, hogy a történtek még nyilvánvalóbbá teszik, “miért utálják az emberek a kongresszust”.

Egyelőre nincs információ arról, hogy Boehner hullatott-e könnyeket ezekben a feszült napokban. Sok ideje ugyanakkor nincs a lelkizésre, miután a költségvetési problémák csak részben rendeződtek a szilveszteri alkuval, így kemény hetek, hónapok várnak rá.

0 Tovább

A kettős összeomlás

Két nagy probléma foglalkoztatja most leginkább az amerikai politikai elitet, és ugyan látszólag semmi közük egymáshoz, mégis vannak köztük hasonlóságok. Az egyik a költségvetés egyensúlyba hozása, a másik pedig a connecticuti mészárlás után fellángolt fegyverkérdés rendezése. A hasonlóságok abban állnak, hogy mindkettőről nagyon szenvedélyes viták zajlanak már évtizedek óta, és a megoldásuk nem megy valamiféle kompromisszum nélkül. Párhuzam mutatkozik abban is, hogy az utóbbi napokban rövid időre úgy tűnt, hogy a vitázó felek közös nevezőre tudnak jutni, a legfrissebb fejlemények alapján azonban elszállni látszik ennek az esélye.

A költségvetési alkudozásról épp két nappal ezelőtt közöltem egy - a megállapodás szempontjából - optimista kicsengésű bejegyzést. Úgy tűnt, hogy Barack Obama és a képviselőház republikánus elnöke, John Boehner össze tud hozni egy olyan alkut, amely egyszerre tartalmaz adóemelést és kiadácsökkentést. Az áttörést az hozta, amikor Boehner előállt a saját adóemelési javaslatával, ez ugyanis szakítást jelentett a republikánusok eddigi hivatalos álláspontjával. Mára kiderült azonban, hogy nincs meg a kellő támogatás ehhez a pártján belül, Boehner szerette volna ugyanis szavazásra vinni az ügyet a képviselőházban csütörtökön, de aztán szégyenszemre le kellett vennie a napirendről, miután egyértelművé vált, hogy nem tud elegendő támogató szavazatot biztosítani hozzá.

Annak ellenére nem jött ez össze, hogy ez egy nagyon szűk körű adóemelés lett volna. Boehner mindössze az évi egymillió dolláros jövedelem felett akarta megemelni a jövedelemadót, saját pártjának keményvonalas konzervatív szárnya azonban ezt is sokallta. Most már csak alig több mint egy hét van hátra a határidőig (január elsején automatikus adóemelések és kiadáscsökkentések lépnek életbe, ha nem lesz megállapodás), és nagyon valószínűnek tűnik, hogy a sokak által remélt átfogó, a hatalmas adóssággal küszködő költségvetést hosszú távon rendező alku nem fog összejönni.

Hasonló pályát látszik bejárni a fegyverkérdés is. Az Egyesült Államokban időről időre megtörténő fegyveres ámokfutások után mindig fellángol a vita a meglehetősen liberális fegyvervásárlási szabályokról, és így történt ez a múlt heti brutális iskolai mészárlást követően is. Annyiban más volt azonban a helyzet, hogy a szigorítást követelőkhöz ezúttal olyanok is csatlakoztak, akik eddig kiálltak a mostani szabályozás fenntartása mellett. Ilyen például Joe Manchin szenátor, aki egészen mostanáig inkább arról volt híres, hogy az egyik legmegbecsültebb tagja a National Rifle Association nevű fegyverlobbi szervezetnek, most azonban bizonyos fegyvertípusok betiltása mellett érvel.

Az NRA-nek komoly befolyása van az amerikai politikára, hatalmas tagsága és biztos anyagi hátterének köszönhetően igyekszik megmutatni az erejét a törvényhozási választásokon is (sokszor egész komoly sikerrel, a fegyvertartás korlátozásáért küzdő Richard Lugar indianai szenátort például az ő segítségükkel ütötték ki a székéből).

Valószínűsíthető tehát, hogy ha az NRA nem mutat rá hajlandóságot, akkor nagyon nehéz lesz bármilyen szigorítást is elérni. A szervezet nagyrészt csendben volt az elmúlt egy hétben, pénteken azonban kiállt a nyilvánosság elé Wayne LaPierre alelnök, és kijelentette, hogy a connecticuti mészárláshoz hasonló esetekért a médiától a videójátékokig sok minden felelős, de az semmiképp sem, hogy az Egyesült Államokban gyakorlatilag bárki fegyvert tud magának vásárolni különösebb ellenőrzés nélkül.

“Az egyetlen dolog, ami megállít egy fegyveres rosszfiút, az egy fegyveres jófiú” - fogalmazott az alelnök, és előállt azzal a javaslattal, hogy legyenek az iskolákban fegyveres őrök. Ilyen lyukas logikával (mi lesz a parkokkal, játszóterekkel, színházakkal, mozikkal, stb?) nehéz lesz bármit is haladni ebben a súlyos tragédiák által beárnyékolt kérdésben.

2 Tovább

Ilyen, amikor Obama bekeményít

Nem különösebben jó Bob Woodward legújabbb könyve, de most mégis örülök, hogy elolvastam. Így ugyanis még élesebben látszódik a kontraszt a régi és az új Barack Obama között, legalábbis ami a költségvetési tárgyalásokat illeti.

A Price of Politics című könyv nagyrészt a 2011 nyári adósságplafonos tárgyalásokra koncentrál, amikor kudarcba fulladtak a Fehér Ház és a törvényhozási republikánusok közti egyeztetések egy átfogó költségvetési megállapodásról. Az Obama és John Boehner képviselőházi elnök által vezetett tárgyalások célja egy olyan alku volt, amely bevételek növelésével és kiadások csökkentésével állította volna fenntartható pályára a jelenleg súlyos adósságok által terhelt szövetségi költségvetést.

Magabiztosabban viselkedik - Forrás: Fehér Ház

Woodward tőle szokatlan módon nem annyira a konkrét történések minél mélyebb feltárására koncentrál, hanem szimplán egymás mellé rakja a főbb szereplőik interpretációit, így olvasmányként nem különösebben nagy élmény a könyv, de annyi azért kiderül belőle, hogy Obama nem volt éppen a helyzet magaslatán a másfél évvel ezelőtti tárgyalásokon. Nem számította ki jól az ellenoldal lépéseit, gyengén kommunikált (például telefonon próbált fordulatot elérni az egyeztetéseken), és még arról is megfeledkezett, hogy kidolgozzon egy B tervet.

De a legnagyobb hibája talán az volt, hogy kicsúsztak a kezéből a dolgok, és a kezdeményezést végül átvette tőle a törvényhozás, amelynek vezetői az ő kizárásával hoztak tető alá egy időleges megállapodást. Egy elnöknek, az Egyesült Államok első emberének talán ez jelenti a legsúlyosabb kudarcot, főleg akkor, ha személyesen beleáll valamilyen ügybe, márpedig a költségvetési tárgyalások esetében ez volt a helyzet.

Most újra felizzott a vita, miután a 2011 nyár végi alku lényege az volt, hogy elodázták a probléma megoldását idén év végéig. Ha addig sem születik megegyezés, akkor jövő év elején megemelkedik a jövedelemadó és beindul egy általános megszorítás az állami kiadásoknál. Közgazdasági elemzések szerint ez súlyos csapást jelentene a gazdaságnak, és újra recesszióba lökhetné az Egyesült Államokat.

Ebből az amerikai médiában fiscal cliffként emlegetett helyzetből próbál kiutat találni a két politikai oldal, amelyek számára más-más okokból lenne elfogadhatatlan, ha nem születik megállapodás. A demokraták nem szeretnék, ha a középosztály számára megemelkednének az adók, de azt kifejezetten akarják, ha a leggazdagabbak többet fizetnének. A kiadások lefaragása is zavarná őket, bár azzal nincs olyan nagy problémájuk, hogy a védelmi költségvetés szűkül egy kicsit. A republikánusok ehhez képest azt akarják, hogy senki számára ne emelkedjen a jövedelemadó, és tiltakoznak a védelmi kiadások nagyarányú csökkentése ellen is.

Ezekből a különbségekből levezethető az is, hogy mi az, amit szeretne a két oldal. A demokraták azt akarják, hogy a gazdagok adója emelkedjen, a kiadáscsökkentés pedig ne érintse (vagy csak finoman) a nagy szociális ellátó rendszereket. A republikánusok eközben drasztikusabb vágásokat akarnak (de nem a védelmi kiadásokban), és ragaszkodnak ahhoz, hogy a jövedelemadó szintje ne ugorjon meg.

Nagyjából ugyanezek voltak az álláspontok 2011 nyarán is, Obama azonban most teljesen új taktikához folyamodott. Személyesen alig folyik bele a tárgyalásokba (bár pár napja volt egy közel félórás telefonbeszélgetése Boehnerrel, de azt is utóbbi kezdeményezte), hanem helyette közvetítőkön keresztül próbálja diktálni a feltételeket. A héten a republikánusokhoz küldte Timothy Geithner pénzügyminisztert egy ajánlattal, amelynek lényege az volt, hogy előbb Boehneréknek el kell fogadniuk azt, hogy a leggazdagabbak számára emelkedjen a jövedelemadó, és utána tárgyalhatnak majd a kiadások csökkentéséről. A republikánusok ezt képtelenségnek minősítették, Obama azonban láthatóan olyannyira komolyan gondolja, hogy kevesebb mint egy hónappal a választás után újra kampányolásba kezdett. Pénteken például egy játékgyárba ment, és azzal ijesztegetett, hogyha a republikánusok nem adják be a derekukat, akkor rosszkedvű lesz az idei karácsony.

A magabiztosság oka persze épp a novemberi eleji választási győzelmében keresendő. A kampányban a gazdagok adójának megemelése volt az egyik legfontosabb ígérete, és ha most kihátrálna belőle, akkor az elnökök tevékenységét régóta követő Bob Woodward következő könyve valószínűleg még lesújtóbb képet festene róla.

0 Tovább

Már itt is van az áttörés, amit Obama ígért?

Sok jó cikk jelent meg kedd este óta arról, hogy mi várható Barack Obamától a második ciklusban, és én is ajánlanék egyet. Talán első hallásra furcsának tűnik a választásom, a cikk ugyanis már hetekkel ezelőtt megjelent, ráadásul a szöveget nem is egy szerkesztőség, hanem közvetlenül Obama kampánystábja tette közzé. Mégsem propaganda anyagról van szó, hanem az egész kampány egyik legőszintébb szövegéről, amelyet most, a választás eredményének ismeretében is érdemes elolvasni (esetleg újraolvasni).

Arról az interjúról beszélek, amelyet a Des Moines Register nevű iowai újság készített még október 23-án Obamával, és ugyan az volt az eredeti megállapodás, hogy háttérinformációként kezelik az elhangzottakat (tehát nem idézik az elnököt), a szerkesztőség utólagos nyomására a kampánystáb végül közzétette a szöveget.

Obamáék és Bidenék a győzelem pillanatában - Forrás: Fehér Ház

Nincs benne semmi olyan, amit az elnöknek szégyellnie kellene, de érthető a kampánystáb vonakodása, ugyanis az interjú nem passzolt a gondosan felépített stratégiájukba. Minden kritika ellenére nagyon is igyekeztek elkerülni azt, hogy Obama konkrétumokat mondjon arról, mik a konkrét tervei a következő négy évre, illetve hogy a vázlatosan megfogalmazott céljait hogyan akarja elérni. Helyette azt sulykolták, hogy Obama az, aki megvédi a középosztályt a gazdagok érdekeit szolgáló republikánusokkal szemben.

A kampány szempontjából ez érthető volt, hiszen ha a saját terveinek részleteit kezdte volna hangoztatni, akkor azonnal kényes kérdésekbe futott volna bele. Gyakorlatilag ugyanazt - az adósság csökkentése, a külföldi energiafüggőség leépítése, a bevándorlás megreformálása -, kínálta ugyanis most is, mint négy évvel ezelőtt, és ez nyilván nem a legjobb kiindulópont egy új kampányhoz, hiszen egyből felmerül a kérdés, hogy rendben, de miért nem hajtottad végre, illetve (és ez talán még fontosabb) miért higgyük el neked, hogy egy második ciklusban sikerülni fog.

A Des Moines Registernek adott interjú épp azért fontos, mert Obama felvillantotta benne, hogy miként is képzeli el az első ciklusban túlságosan keménynek bizonyuló problémák megoldását. Ott van például a bevándorlás, amelynek az előző évtized közepén nekifutott George W. Bush is, de épp a saját pártján belüli ellenkezésen bukott meg az a terv, hogy az országban tartózkodó - és nem mellesleg dolgozó, családot nevelő - illegális bevándorlók milliói előtt megnyíljon a lehetőség arra, hogy törvényesen az országban maradjanak.

A republikánusok azóta még inkább bekeményítettek, és már alig van a pártban valaki, aki egy ilyen mérsékelt megoldást támogatna. Az elmúlt négy évben így nem történt előrelépés az ügyben, Obama azonban az interjúban azt mondta, hogy szerinte a győzelme esetén változni fog a helyzet. “(...) biztos vagyok abban, hogy jövőre megcsináljuk a bevándorlási reformot. És mivel ez egy háttérbeszélgetés, nagyon nyers leszek. Ha újraválasztanak, akkor annak az egyik nagy oka az lesz, hogy a republikánus jelölt és a republikánus párt elidegenítette magától a leggyorsabban növekedő demográfiai csoportot, a latin közösséget” - magyarázta az elnök, aki szerint vereség esetén a republikánusok rá fognak ébredni arra, hogy változtatniuk kell a hozzáállásukon.

A bevándorlási reform elmaradásánál is nagyobb hiányossága volt Obama első ciklusának, hogy nem tartotta meg az adósságcsökkentésre vonatkozó ígéretét, sőt, a helyzet azóta csak rosszabbodott. 2011 nyarán az adósságplafon felemelése körüli vitában ugyan Obama megpróbálkozott tető alá hozni a törvényhozási republikánusokkal egy átfogó megállapodást a hosszútávú adósságcsökkentésről, de ez végül kudarcba fulladt. Csak odáig jutottak el, hogy elhalasztották a probléma megoldását egy mesterséges kényszerhelyzet kialakításával.

Ennek lényege az volt, hogy ha nem tudnak megegyezni 2012 végéig, akkor jövő év elején automatikus kiadáscsökkentő lépnek életbe, valamint lejárnak a George W. Bush idején bevezetett adócsökkentések. Ez az amerikaiak által fiscal cliffként emlegetett alku nemcsak hogy mindkét politikai oldal számára tartalmaz elfogadhatatlan elemeket (a demokraták a kiadáscsökkentéseket és a középosztály adóinak megemelését, a republikánusok a védelmi kiadások lefaragását és mindenféle adóemelést ellenzik), de nagy valószínűséggel recesszióba lökné az egyébként is gyengélkedő gazdaságot is.

Obama első ciklusában ez a kudarc jelentette a mélypontot, így a mostani kampányban érthető módon nem szívesen emlegette. Az interjúban ugyanakkor erről is meglepő nyíltsággal beszélt. Magabiztosan közölte, hogy megválasztása esetén szerinte viszonylag hamar megegyezésre fognak jutni a republikánusokkal, és ő egy olyan alkuban gondolkodik, amelynek keretében minden 2,5 dollárnyi kiadáscsökkentéshoz 1 dollárnyi bevételnöveléshez. “Valószínűleg zűrös lesz. Nem lesz kellemes. De abszolút biztos vagyok benne, hogy össze tudunk hozni egy olyan átfogó megállapodást, amelyet már hosszú ideje ajánlok a republikánusoknak” - fogalmazott az elnök.

A választás óta még egy nap sem telt el, amikor már megjelentek az első jelei annak, hogy nem a levegőbe beszélt. A továbbra is a republikánusok által uralt képviselőház elnöke, John Boehner szerdán délután közölte, hogy nyitott egy olyan megállapodásra, amely bevételnövelést is tartalmaz, abban az esetben, ha azt a nagy ellátó rendszerek - idősek és szegények egészségügyi ellátása - fenntarthatóvá tétele és az adózás megreformálása kíséri. Ez még mindig messze van attól, amit a demokraták akarnak (ők például nem fogadják el azt a republikánus javaslatot, hogy a leggazdagabbak adóterhei is csökkenjenek), de ez is nagy lépés az elmúlt másfél évhez képest.

0 Tovább

Egy alku halálának a nyomában

Rövid időn belül két nagyobb lélegzetű anyag is készült arról a kudarcot vallott tárgyalássorozatról, amely még nyáron zajlott Barack Obama elnök és John Boehner képviselőházi elnök között. Az egyik pár hete jelent meg a Washington Postban, a másik ma a New York Timeson. Mindkettő komoly újságírói teljesítmény, még ha az én ízlésemnek mindkettőben több a kelleténél a tényektől elrugaszkodó értelmezés (ez különösen igaz a Times cikkére).

Ennek persze részben az az oka, hogy nem világos, pontosan mik is a tények. Tavaly júliusban volt pár hét, amikor úgy tűnt, hogy a fenyegető adósságválság árnyékában létrejöhet egy nagyszabású megállapodás a demokrata elnök és a képviselőház republikánus vezetője között az ország előtt álló legsúlyosabb költségvetési problémák megoldásáról. Mindketten nagyon komoly kockázatokat vállaltak, mert a megállapodás azt jelentette volna, hogy szembemennek saját pártjukkal. Obama azért számíthatott lázongásra, mert engedte volna, hogy hozzányúljanak a nagy szociális ellátó rendszerekhez, Boehner pedig azért, mert a kiadások csökkentése mellett hajlott volna a bevételnövelésre is.


Obama és Boehner - Forrás: White House Flickr

Mint tudjuk, ebből végül nem lett semmi, a kudarc okairól azonban nagyon különböző verziók terjedtek el. A republikánus változat szerint egyszerűen annyi történt, hogy Obama az utolsó pillanatban megijedt, és új követelésekkel állt elő, amivel ellehetetlenítette a tárgyalásokat. A demokrata olvasat viszont az, hogy Boehner volt az, aki visszatáncolt, miután rájött arra, hogy saját pártja nem fogja támogatni a bevételnöveléssel is járó tervet.

A Post cikke inkább a Boehner-féle verziót támasztotta alá, a Times szerint viszont az igazságnak része a demokraták története is. Érdekes kérdés azonban már az is, hogy egyáltalán miért olyan fontos ennek a nagy alku most, több mint fél évvel a történtek után. A válasz minden bizonnyal az, hogy ezek az alkudozások mindennél többet elárultak a jelenlegi amerikai politika állapotáról, a politikát alakító szereplők képességeiről és észjárásáról, valamint az egymásnak feszülő ideákról.

A jó hír az, hogy értelmes, bátor lépésekre is hajlandó, nemcsak a rövid távú érdekeikre figyelő vezetők álltak egymással szemben. A rossz az, hogy ahhoz nem voltak elég erősek, hogy tényleg új útra tereljék a dogmák és tabuk által vezérelt költségvetési vitát. Ezt már tudjuk, és ha minden igaz, akkor a legendás Bob Woodward is dolgozik egy könyvön Obama gazdaságpolitikájáról, abból talán még részletesebben kiderülnek majd ennek a látványos kudarcnak az okai.

0 Tovább
«
12345

potus & co

blogavatar

Mi és miért történik az amerikai politikában? Egy blog egyenesen Washington DC-ből.

Utolsó kommentek