Rövid időn belül két nagyobb lélegzetű anyag is készült arról a kudarcot vallott tárgyalássorozatról, amely még nyáron zajlott Barack Obama elnök és John Boehner képviselőházi elnök között. Az egyik pár hete jelent meg a Washington Postban, a másik ma a New York Timeson. Mindkettő komoly újságírói teljesítmény, még ha az én ízlésemnek mindkettőben több a kelleténél a tényektől elrugaszkodó értelmezés (ez különösen igaz a Times cikkére).

Ennek persze részben az az oka, hogy nem világos, pontosan mik is a tények. Tavaly júliusban volt pár hét, amikor úgy tűnt, hogy a fenyegető adósságválság árnyékában létrejöhet egy nagyszabású megállapodás a demokrata elnök és a képviselőház republikánus vezetője között az ország előtt álló legsúlyosabb költségvetési problémák megoldásáról. Mindketten nagyon komoly kockázatokat vállaltak, mert a megállapodás azt jelentette volna, hogy szembemennek saját pártjukkal. Obama azért számíthatott lázongásra, mert engedte volna, hogy hozzányúljanak a nagy szociális ellátó rendszerekhez, Boehner pedig azért, mert a kiadások csökkentése mellett hajlott volna a bevételnövelésre is.


Obama és Boehner - Forrás: White House Flickr

Mint tudjuk, ebből végül nem lett semmi, a kudarc okairól azonban nagyon különböző verziók terjedtek el. A republikánus változat szerint egyszerűen annyi történt, hogy Obama az utolsó pillanatban megijedt, és új követelésekkel állt elő, amivel ellehetetlenítette a tárgyalásokat. A demokrata olvasat viszont az, hogy Boehner volt az, aki visszatáncolt, miután rájött arra, hogy saját pártja nem fogja támogatni a bevételnöveléssel is járó tervet.

A Post cikke inkább a Boehner-féle verziót támasztotta alá, a Times szerint viszont az igazságnak része a demokraták története is. Érdekes kérdés azonban már az is, hogy egyáltalán miért olyan fontos ennek a nagy alku most, több mint fél évvel a történtek után. A válasz minden bizonnyal az, hogy ezek az alkudozások mindennél többet elárultak a jelenlegi amerikai politika állapotáról, a politikát alakító szereplők képességeiről és észjárásáról, valamint az egymásnak feszülő ideákról.

A jó hír az, hogy értelmes, bátor lépésekre is hajlandó, nemcsak a rövid távú érdekeikre figyelő vezetők álltak egymással szemben. A rossz az, hogy ahhoz nem voltak elég erősek, hogy tényleg új útra tereljék a dogmák és tabuk által vezérelt költségvetési vitát. Ezt már tudjuk, és ha minden igaz, akkor a legendás Bob Woodward is dolgozik egy könyvön Obama gazdaságpolitikájáról, abból talán még részletesebben kiderülnek majd ennek a látványos kudarcnak az okai.