potus & co

Bár biztos nem múlik el a szilveszter éjszaka kemény bulik nélkül itt Los Angelesben (ahogy az egy korábbi bejegyzésből is kiderülhetett, a Potus az ünnepekre átjött a nyugati partra), de az esti órákban általam felkeresett egyik népszerű környéken, a Santa Monica strandon elég langyos volt a hangulat. A sétálóutcán egy tinédzserekből álló együttes próbált nem túl sok sikerrel előadni Red Hot Chili Peppers számokat, az egyik bárban vicces sapkákat viselő, de komor arcú emberek gyülekeztek, a helyiségből pedig olyan számok szűrődtek ki, amelyek még a magyar kereskedelmi rádiókban is elcsépeltnek számítanak.

Ez a nem túl felemelő és még kevésbé ünnepi légkör jól passzol annak a tárgyalásnak a kimeneteléhez, amelyet az év utolsó óráiban folytattak a demokrata és republikánus vezetők az úgynevezett fiscal cliff elkerülésére. A fő kérdés az volt, hogy mi legyen a jövedelemadóval, amely egy megegyezés hiányában gyakorlatilag az összes dolgozó amerikai számára megemelkedett volna. A demokraták azt akarták, hogy a leggazdagabb rétegek számára emelkedjen az adó, de a többiek esetében (98 százalék) ne változzon. A republikánusok ehhez képest azt akarták elérni, hogy senki számára ne emelkedjen az adókulcs.

A szilveszter este tető alá hozott alku inkább a demokratáknak kedvez. A szenátusi republikánusok belementek abba, hogy az évi 400 ezer dollárnál többet keresők (illetve házaspárok esetében egyben számítva 450 ezer) számára emelkedjen a mostani 35 százalékról 39,6 százalékra a szövetségi jövedelemadó. Ez a határ ugyan magasabb, mint amit Barack Obama javasolt az elnökválasztási kampányban (250 ezernél húzta volna meg a határt), de jóval alacsonyabb, mint amivel John Boehner, a képviselőház elnöke próbálkozott másfél héttel ezelőtt (ő egymilliós határt akart).

A fiscal cliff (magyarul: a költségvetési szakadék széle) lényege az volt, hogy a republikánusok és a demokraták még 2011 nyarán megegyeztek abban, hogyha 2012 végéig nem sikerül összehozni egy, a súlyos adósságteherrel küszködő költségvetést hosszú távon rendező megállapodást, akkor 2013 elején életbe lép egy adóemelésekből és kiadácsökkentésekből álló megszorító csomag. Azt gondolták, hogy ez önmagában elég kényszerítő erő lesz arra, hogy egymástól nagyon távoli nézeteik ellenére valahogy közös nevezőre jussanak.

Az adókról ugyan sikerült most az utolsó pillanatban megállapodni (bár persze még csak most jönnek a szavazások, és különösen érdemes lesz figyelni a republikánus többségű képviselőház voksolását), de lényegében semmilyen hosszú távú, a kormányzati gazdálkodás fenntarthatóságát veszélyeztető problémát (például egészségügy, nyugdíj) nem sikerült rendezni. A mostani megállapodás ugyan kitér a fiscal cliff másik elemére, a kormányzati kiadácsökkentésekre is, de csak annyiban, hogy a megszorításokat eltolja két hónappal, hátha addig sikerül megegyezésre jutni.

Röviden összefoglalva tehát ez a mostani alku a megszületésének drámai körülményei ellenére is csak legfeljebb halvány mása annak, amelyet a választások utáni első tárgyalásaik után ígértek a demokrata és republikánus vezetők. Persze igaz, hogy szó sincs arról, hogy ezzel a felemás megállapodással le lenne zárva az ügy. Nehéz idők várnak a demokrata irányítású szövetségi kormánygépezetre, a tél végén, tavasz elején ugyanis előbb eléri az állam a felvehető adósságra megszabott határt, majd hatályát veszti a kormányzati finanszírozást biztosító jogszabály. Az előbbi az Egyesült Államok csődjét, utóbbi a kormánygépezet leállását eredményezheti, és ezek elkerülése nem fog menni a republikánusok támogatása nélkül.

Most lehet, hogy a demokraták jártak jobban az adóemeléssel, de számíthatnak arra, hogy a republikánusok nemsokára be fogják nyújtani nekik a számlát.

“Inside the Beltway” - ez a kifejezés a politikai bennfentesség szinonimája az Egyesült Államokban. Maga a Beltway a Washingtont körülvevő körgyűrűt jelenti, azon belül járva lehet közelférkőzni az amerikai politika központjához. A kifejezést amúgy sokszor pejoratív értelemben használják, utalva arra, hogy a Beltwayen belül csupa olyan dolog (hatalmi játszmák, intrikák, véget nem érő szakmai viták) történik, amelyek a rendes, keményen dolgozó átlag amerikaiakat egyáltalán nem foglalkoztatják.

Elvileg ilyen az ezen a blogon is sokat emlegetett fiscal cliff is, ami egy szinte követhetetlen alkudozási folyamat a költségvetés egyensúlyba hozásáról (aki lemaradt volna, a lényeg: ha a republikánusok és a demokraták nem egyeznek meg egy átfogó költségvetési megállapodásról, akkor január elején életbe lép egy adóemelésekből és kiadáscsökkentésekből álló megszorító csomag, ami súlyos károkat okozhat a gazdaságnak). Az elmúlt hetekben ezzel volt tele az amerikai média, bár néha már a cikkekből és tévéműsorokból is úgy tűnt, mintha az újságírók is csak muszájból csinálnák. Ennek az egyik legnyilvánvalóbb jele az volt, amikor már azon ment az elmélkedés, hogy vajon helyes-e a fiscal cliff kifejezés használata (ez magyarra lefordítva olyasmit jelent, hogy a költségvetési szakadék széle, persze angolul frappánsabban hangzik), és nem kellene-e inkább fiskális csúszdának vagy egyszerűen költségvetési krízisnek hívni.

Ezek olyan részletek, amelyek már tényleg alig érdekelhetnek bárkit is a Beltwayen belül, és nekem is akadt olyan ismerősöm, aki kifakadt azon, hogy november elejéig minden a választási kampánnyal volt tele, most meg másról sem hallani, mint a fiscal cliffről. Megértően bólogattam neki, mert ugyan engem őszintén érdekelnek az amerikai politikai történései, de néha nekem is az volt az érzésem, hogy ez már tényleg sok.

Távol a Beltwaytől és mégis közel

Így amikor hétfőn délután elhagytam Washingtont, és átjöttem az ország nyugati partjára, arra számítottam, hogy a beltwaytől távol kevesebbet hallok majd az ehhez hasonló ügyekről. Ehhez képest azonban amikor a Los Angeles és Las Vegas közötti autópályáról letérve egy Barstow nevű kisváros egyik étkezőjében felkaptam a helyi újságot, a címlapon szintén a fiscal cliff fogadott. A San Bernardino megyei Community News Weekly nevű lapban (amely a fejléce szerint a sivatagi és hegyi vidékeken élőknek szól) Buck McKeon, Kalifornia 25-ös számú választási körzetének kongresszusi képviselője ír arról, hogy miért is fontos megállapodni a költségvetési egyensúly megteremtéséről. McKeon republikánus, így nem túl meglepő módon azokat a republikánus érveket ismétli meg, amelyeket már sokszor lehetett hallani kollégáitól az elmúlt hetekben és hónapokban.

A vita ugyanazon kérdések körül forog most is, mint hetekkel ezelőtt. A demokraták azt akarják, hogy a leggazdagabb rétegek számára emelkedjen a jövedelemadó szintje, a republikánusok viszont ellenzik ezt. A republikánusok eközben azt akarják, hogy érdemi megszorítások legyenek a nagy ellátó rendszerekben (egészségügy, nyugdíj), a demokraták azonban nem értenek ezzel egyet.

A határidő december vége, de praktikusan már karácsony előtt meg kellene állapodni, ha még át is akarják vinni a jogszabályokat a törvényhozáson. Egyelőre a két oldal vezetői továbbra is kemény szavakkal illetik a másik javaslatait a nyilvánosság előtt, de a háttérben intenzív tárgyalások zajlanak az alacsonyabb szintű stábtagok között. Ezek nem is voltak teljesen eredménytelenek, az álláspontok ugyanis közeledtek az elmúlt hetekben.

Talán egy hónappal ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna például az, hogy a törvényhozási republikánusok vezéralakja, John Boehner képviselőházi elnök adóemelésre tegyen javaslatot, néhány nappal ezelőtt azonban épp ezzel állt elő. A javaslata az, hogy az évi egymillió dollár felett keresők jövedelemadója emelkedjen, a többieké viszont maradjon a jelenlegi szinten. A megállapodás szempontjából a gond csak az, hogy ez még mindig távol van a demokraták eredeti javaslatától, Obama ugyanis végig azzal kampányolt a novemberi elnökválasztás előtt, hogy 250 ezer dolláros jövedelem felett emelkedjenek az adók. A Fehér Ház jelezte ugyan, hogy az elnök hajlandó felvinni ezt 400 ezerre, de a különbség még mindig jelentős.

Vannak az alkudozásnak egyéb fontos elemei az adók szintjén túl is. Obama például azt akarja, hogy hosszú távon oldódjon meg az adósságplafon problémája és az általános megszorítások közepette is legyen pénz nagyobb infrastrukturális fejlesztésekre. A republikánusok ugyan idegenkednek ezektől, de minden nézeteltérés ellenére is sokkal közelebbnek tűnik egy megállapodás most, mint bármikor korábban. Ehhez mindkét oldalnak engedményeket kell tennie, és ahogy McKeon képviselő is írta a mindössze kétoldalas újság nagy részét elfoglaló cikkében: “Washingtonnak meg kell oldania problémákat a fiscal cliff elkerülése érdekében”. Vagyis a megoldás kulcsa a Beltwayen belül van.

Vigyázat, egy száraz, technikai jellegű poszt következik! Tudom, hogy a fiscal cliffről szóló legutóbbi bejegyzések sem tartoztak éppen az igazán szexi anyagok közé, de ami most jön, az még durvább. Ismét itt van nekünk ugyanis az adósságplafon.

Magával a fogalommal még 2011 nyarán ismerkedhettünk meg, amikor a republikánus irányítás alatt lévő képviselőház és a demokrata Fehér Ház feszült egymásnak az államadósság rendezésének kérdésében. A helyzet ugyanis az, hogy a szövetségi kormány által felvehető kölcsön mértékét a törvényhozás szabja meg, és hogy ha az adósság mértéke elér egy korlátot (ez az adósságplafon), akkor azt vagy fel kell emelni, vagy pedig a kormányzati gépezetnek abba kell hagynia a hitelfelvételt. Utóbbi lényegében a fizetésképtelenséggel lenne egyenlő, aminek az amerikai pénzügyminisztérium szerint beláthatatlan következményei lennének az egész világgazdaságra nézve (tekintve, hogy az amerikai állampapírok jelentik a globális pénzügyi rendszer egyik oszlopát).

2011 augusztusában közel került az Egyesült Államok egy ilyen vészjósló forgatókönyvnek a megvalósulásához, a törvényhozási republikánusok ugyanis az adósságplafont használták arra, hogy megszorításokra bírják a demokratákat. Azt mondták, hogy ha az elnök és a szenátusi demokraták nem egyeznek bele a republikánusok szerint túlságosan elszaladt állami kiadások lefaragásába, akkor nem fognak hozzájárulni az adósságplafon megemeléséhez. Ez a szembenállás az elmúlt évek talán legcsúnyább politikai konfliktusához vezetett, amelyet végül egy időhúzásra alapuló félmegállapodással rendeztek (ennek eredménye az a bizonyos fiscal cliff, amelynek hátteréről ebben a posztban vannak részletek).

Annak az alkunak része volt az is, hogy az adósságplafont megemelik annyival, hogy ne kelljen hozzányúlni az idén novemberben tartott elnökválasztásig. A szavazáson azonban persze már túl vagyunk, és a szövetségi kormány által felhalmozott adósság várhatóan valamikor ebben a hónapban eléri a másfél évvel ezelőtt meghatározott plafont, bár a pénzügyminisztérium még különböző manőverekkel ki tudja húzni a jövő év februárjáig vagy márciusáig.

A Fehér Házban attól tartanak, hogy még hogy ha tesznek is engedményeket a republikánusok a most zajló költségvetési tárgyalásokon, az adósságplafon néhány hónap múlva esedékes elérését ismét zsarolásra próbálják majd használni. Ez az, amit Barack Obama mindenképp szeretne elkerülni, és amikor múlt héten elküldte költségvetési ajánlatát a képviselőház republikánus elnökének, akkor annak része volt egy ezzel kapcsolatos részlet is. Obama jelezte, azt akarja, hogy a kongresszusnak a jövőben ne legyen döntő szerepe az adósságplafon meghatározásában.

Ironikus módon Obama épp arra hivatkozik, hogy ő egy republikánusok által kitalált jogi megoldást szeretne tartóssá tenni. A 2011 nyári vitában ugyanis a szenátusi republikánusok vezetője, Mitch McConnell előállt egy olyan mechanizmussal, amelynek a lényege az volt, hogy az elnök a kongresszus jóváhagyása nélkül is el tudja intézni az adósságplafon felemelését. A republikánusoknak ez azért volt fontos, mert sokan közülük annyira utálták az adósság növelésének már a puszta gondolatát is, hogy semmilyen körülmények között sem szavaztak volna rá, és a McConnell-féle megoldás megtette nekik azt a szívességet, hogy ne kelljen a nevüket adni hozzá.

Barack Obama és Mitch McConnell - Forrás: Fehér Ház

A mechanizmus úgy zajlik, hogy az elnök értesíti a kongresszust az adósságplafon megemelésének szükségességéről és kérelmezi ennek végrehajtását, a McConnell-féle technikai megoldás értelmében ugyanakkor a teljesítéshez nem szükséges kongresszusi jóváhagyás. A törvényhozásnak ugyan megvan a lehetősége arra, hogy elfogadjon egy olyan határozatot, amely kifogásolja az elnöki kérést, de az elnök élhet azzal a jogával, hogy megvétózza azt.

Kiváló példája volt tehát ez a felelősség elkenésének, Obama pedig most azt akarja, hogy ez az egyszerinek szánt megoldás legyen állandósítva. A republikánusok ugyanakkor tiltakoznak az elképzelés ellen, mondván, hogy ez olyan hatalmi átrendeződést jelentene, amit nem támogatnak. Épp ez persze ebben az egészben az érdekes, az amerikai politikatörténet ugyanis nemcsak a demokraták és republikánusok állandó küzdelmével írható le, hanem a hatalmi ágak - azon belül is különösen a végrehajtó hatalom (az elnök) és a törvényhozás (kongresszus) - birkózásával is, amelyben ez az adósságplafonos konfliktus tűnik a legújabb fejezetnek.

Nem különösebben jó Bob Woodward legújabbb könyve, de most mégis örülök, hogy elolvastam. Így ugyanis még élesebben látszódik a kontraszt a régi és az új Barack Obama között, legalábbis ami a költségvetési tárgyalásokat illeti.

A Price of Politics című könyv nagyrészt a 2011 nyári adósságplafonos tárgyalásokra koncentrál, amikor kudarcba fulladtak a Fehér Ház és a törvényhozási republikánusok közti egyeztetések egy átfogó költségvetési megállapodásról. Az Obama és John Boehner képviselőházi elnök által vezetett tárgyalások célja egy olyan alku volt, amely bevételek növelésével és kiadások csökkentésével állította volna fenntartható pályára a jelenleg súlyos adósságok által terhelt szövetségi költségvetést.

Magabiztosabban viselkedik - Forrás: Fehér Ház

Woodward tőle szokatlan módon nem annyira a konkrét történések minél mélyebb feltárására koncentrál, hanem szimplán egymás mellé rakja a főbb szereplőik interpretációit, így olvasmányként nem különösebben nagy élmény a könyv, de annyi azért kiderül belőle, hogy Obama nem volt éppen a helyzet magaslatán a másfél évvel ezelőtti tárgyalásokon. Nem számította ki jól az ellenoldal lépéseit, gyengén kommunikált (például telefonon próbált fordulatot elérni az egyeztetéseken), és még arról is megfeledkezett, hogy kidolgozzon egy B tervet.

De a legnagyobb hibája talán az volt, hogy kicsúsztak a kezéből a dolgok, és a kezdeményezést végül átvette tőle a törvényhozás, amelynek vezetői az ő kizárásával hoztak tető alá egy időleges megállapodást. Egy elnöknek, az Egyesült Államok első emberének talán ez jelenti a legsúlyosabb kudarcot, főleg akkor, ha személyesen beleáll valamilyen ügybe, márpedig a költségvetési tárgyalások esetében ez volt a helyzet.

Most újra felizzott a vita, miután a 2011 nyár végi alku lényege az volt, hogy elodázták a probléma megoldását idén év végéig. Ha addig sem születik megegyezés, akkor jövő év elején megemelkedik a jövedelemadó és beindul egy általános megszorítás az állami kiadásoknál. Közgazdasági elemzések szerint ez súlyos csapást jelentene a gazdaságnak, és újra recesszióba lökhetné az Egyesült Államokat.

Ebből az amerikai médiában fiscal cliffként emlegetett helyzetből próbál kiutat találni a két politikai oldal, amelyek számára más-más okokból lenne elfogadhatatlan, ha nem születik megállapodás. A demokraták nem szeretnék, ha a középosztály számára megemelkednének az adók, de azt kifejezetten akarják, ha a leggazdagabbak többet fizetnének. A kiadások lefaragása is zavarná őket, bár azzal nincs olyan nagy problémájuk, hogy a védelmi költségvetés szűkül egy kicsit. A republikánusok ehhez képest azt akarják, hogy senki számára ne emelkedjen a jövedelemadó, és tiltakoznak a védelmi kiadások nagyarányú csökkentése ellen is.

Ezekből a különbségekből levezethető az is, hogy mi az, amit szeretne a két oldal. A demokraták azt akarják, hogy a gazdagok adója emelkedjen, a kiadáscsökkentés pedig ne érintse (vagy csak finoman) a nagy szociális ellátó rendszereket. A republikánusok eközben drasztikusabb vágásokat akarnak (de nem a védelmi kiadásokban), és ragaszkodnak ahhoz, hogy a jövedelemadó szintje ne ugorjon meg.

Nagyjából ugyanezek voltak az álláspontok 2011 nyarán is, Obama azonban most teljesen új taktikához folyamodott. Személyesen alig folyik bele a tárgyalásokba (bár pár napja volt egy közel félórás telefonbeszélgetése Boehnerrel, de azt is utóbbi kezdeményezte), hanem helyette közvetítőkön keresztül próbálja diktálni a feltételeket. A héten a republikánusokhoz küldte Timothy Geithner pénzügyminisztert egy ajánlattal, amelynek lényege az volt, hogy előbb Boehneréknek el kell fogadniuk azt, hogy a leggazdagabbak számára emelkedjen a jövedelemadó, és utána tárgyalhatnak majd a kiadások csökkentéséről. A republikánusok ezt képtelenségnek minősítették, Obama azonban láthatóan olyannyira komolyan gondolja, hogy kevesebb mint egy hónappal a választás után újra kampányolásba kezdett. Pénteken például egy játékgyárba ment, és azzal ijesztegetett, hogyha a republikánusok nem adják be a derekukat, akkor rosszkedvű lesz az idei karácsony.

A magabiztosság oka persze épp a novemberi eleji választási győzelmében keresendő. A kampányban a gazdagok adójának megemelése volt az egyik legfontosabb ígérete, és ha most kihátrálna belőle, akkor az elnökök tevékenységét régóta követő Bob Woodward következő könyve valószínűleg még lesújtóbb képet festene róla.

Sok jó cikk jelent meg kedd este óta arról, hogy mi várható Barack Obamától a második ciklusban, és én is ajánlanék egyet. Talán első hallásra furcsának tűnik a választásom, a cikk ugyanis már hetekkel ezelőtt megjelent, ráadásul a szöveget nem is egy szerkesztőség, hanem közvetlenül Obama kampánystábja tette közzé. Mégsem propaganda anyagról van szó, hanem az egész kampány egyik legőszintébb szövegéről, amelyet most, a választás eredményének ismeretében is érdemes elolvasni (esetleg újraolvasni).

Arról az interjúról beszélek, amelyet a Des Moines Register nevű iowai újság készített még október 23-án Obamával, és ugyan az volt az eredeti megállapodás, hogy háttérinformációként kezelik az elhangzottakat (tehát nem idézik az elnököt), a szerkesztőség utólagos nyomására a kampánystáb végül közzétette a szöveget.

Obamáék és Bidenék a győzelem pillanatában - Forrás: Fehér Ház

Nincs benne semmi olyan, amit az elnöknek szégyellnie kellene, de érthető a kampánystáb vonakodása, ugyanis az interjú nem passzolt a gondosan felépített stratégiájukba. Minden kritika ellenére nagyon is igyekeztek elkerülni azt, hogy Obama konkrétumokat mondjon arról, mik a konkrét tervei a következő négy évre, illetve hogy a vázlatosan megfogalmazott céljait hogyan akarja elérni. Helyette azt sulykolták, hogy Obama az, aki megvédi a középosztályt a gazdagok érdekeit szolgáló republikánusokkal szemben.

A kampány szempontjából ez érthető volt, hiszen ha a saját terveinek részleteit kezdte volna hangoztatni, akkor azonnal kényes kérdésekbe futott volna bele. Gyakorlatilag ugyanazt - az adósság csökkentése, a külföldi energiafüggőség leépítése, a bevándorlás megreformálása -, kínálta ugyanis most is, mint négy évvel ezelőtt, és ez nyilván nem a legjobb kiindulópont egy új kampányhoz, hiszen egyből felmerül a kérdés, hogy rendben, de miért nem hajtottad végre, illetve (és ez talán még fontosabb) miért higgyük el neked, hogy egy második ciklusban sikerülni fog.

A Des Moines Registernek adott interjú épp azért fontos, mert Obama felvillantotta benne, hogy miként is képzeli el az első ciklusban túlságosan keménynek bizonyuló problémák megoldását. Ott van például a bevándorlás, amelynek az előző évtized közepén nekifutott George W. Bush is, de épp a saját pártján belüli ellenkezésen bukott meg az a terv, hogy az országban tartózkodó - és nem mellesleg dolgozó, családot nevelő - illegális bevándorlók milliói előtt megnyíljon a lehetőség arra, hogy törvényesen az országban maradjanak.

A republikánusok azóta még inkább bekeményítettek, és már alig van a pártban valaki, aki egy ilyen mérsékelt megoldást támogatna. Az elmúlt négy évben így nem történt előrelépés az ügyben, Obama azonban az interjúban azt mondta, hogy szerinte a győzelme esetén változni fog a helyzet. “(...) biztos vagyok abban, hogy jövőre megcsináljuk a bevándorlási reformot. És mivel ez egy háttérbeszélgetés, nagyon nyers leszek. Ha újraválasztanak, akkor annak az egyik nagy oka az lesz, hogy a republikánus jelölt és a republikánus párt elidegenítette magától a leggyorsabban növekedő demográfiai csoportot, a latin közösséget” - magyarázta az elnök, aki szerint vereség esetén a republikánusok rá fognak ébredni arra, hogy változtatniuk kell a hozzáállásukon.

A bevándorlási reform elmaradásánál is nagyobb hiányossága volt Obama első ciklusának, hogy nem tartotta meg az adósságcsökkentésre vonatkozó ígéretét, sőt, a helyzet azóta csak rosszabbodott. 2011 nyarán az adósságplafon felemelése körüli vitában ugyan Obama megpróbálkozott tető alá hozni a törvényhozási republikánusokkal egy átfogó megállapodást a hosszútávú adósságcsökkentésről, de ez végül kudarcba fulladt. Csak odáig jutottak el, hogy elhalasztották a probléma megoldását egy mesterséges kényszerhelyzet kialakításával.

Ennek lényege az volt, hogy ha nem tudnak megegyezni 2012 végéig, akkor jövő év elején automatikus kiadáscsökkentő lépnek életbe, valamint lejárnak a George W. Bush idején bevezetett adócsökkentések. Ez az amerikaiak által fiscal cliffként emlegetett alku nemcsak hogy mindkét politikai oldal számára tartalmaz elfogadhatatlan elemeket (a demokraták a kiadáscsökkentéseket és a középosztály adóinak megemelését, a republikánusok a védelmi kiadások lefaragását és mindenféle adóemelést ellenzik), de nagy valószínűséggel recesszióba lökné az egyébként is gyengélkedő gazdaságot is.

Obama első ciklusában ez a kudarc jelentette a mélypontot, így a mostani kampányban érthető módon nem szívesen emlegette. Az interjúban ugyanakkor erről is meglepő nyíltsággal beszélt. Magabiztosan közölte, hogy megválasztása esetén szerinte viszonylag hamar megegyezésre fognak jutni a republikánusokkal, és ő egy olyan alkuban gondolkodik, amelynek keretében minden 2,5 dollárnyi kiadáscsökkentéshoz 1 dollárnyi bevételnöveléshez. “Valószínűleg zűrös lesz. Nem lesz kellemes. De abszolút biztos vagyok benne, hogy össze tudunk hozni egy olyan átfogó megállapodást, amelyet már hosszú ideje ajánlok a republikánusoknak” - fogalmazott az elnök.

A választás óta még egy nap sem telt el, amikor már megjelentek az első jelei annak, hogy nem a levegőbe beszélt. A továbbra is a republikánusok által uralt képviselőház elnöke, John Boehner szerdán délután közölte, hogy nyitott egy olyan megállapodásra, amely bevételnövelést is tartalmaz, abban az esetben, ha azt a nagy ellátó rendszerek - idősek és szegények egészségügyi ellátása - fenntarthatóvá tétele és az adózás megreformálása kíséri. Ez még mindig messze van attól, amit a demokraták akarnak (ők például nem fogadják el azt a republikánus javaslatot, hogy a leggazdagabbak adóterhei is csökkenjenek), de ez is nagy lépés az elmúlt másfél évhez képest.