Bár biztos nem múlik el a szilveszter éjszaka kemény bulik nélkül itt Los Angelesben (ahogy az egy korábbi bejegyzésből is kiderülhetett, a Potus az ünnepekre átjött a nyugati partra), de az esti órákban általam felkeresett egyik népszerű környéken, a Santa Monica strandon elég langyos volt a hangulat. A sétálóutcán egy tinédzserekből álló együttes próbált nem túl sok sikerrel előadni Red Hot Chili Peppers számokat, az egyik bárban vicces sapkákat viselő, de komor arcú emberek gyülekeztek, a helyiségből pedig olyan számok szűrődtek ki, amelyek még a magyar kereskedelmi rádiókban is elcsépeltnek számítanak.

Ez a nem túl felemelő és még kevésbé ünnepi légkör jól passzol annak a tárgyalásnak a kimeneteléhez, amelyet az év utolsó óráiban folytattak a demokrata és republikánus vezetők az úgynevezett fiscal cliff elkerülésére. A fő kérdés az volt, hogy mi legyen a jövedelemadóval, amely egy megegyezés hiányában gyakorlatilag az összes dolgozó amerikai számára megemelkedett volna. A demokraták azt akarták, hogy a leggazdagabb rétegek számára emelkedjen az adó, de a többiek esetében (98 százalék) ne változzon. A republikánusok ehhez képest azt akarták elérni, hogy senki számára ne emelkedjen az adókulcs.

A szilveszter este tető alá hozott alku inkább a demokratáknak kedvez. A szenátusi republikánusok belementek abba, hogy az évi 400 ezer dollárnál többet keresők (illetve házaspárok esetében egyben számítva 450 ezer) számára emelkedjen a mostani 35 százalékról 39,6 százalékra a szövetségi jövedelemadó. Ez a határ ugyan magasabb, mint amit Barack Obama javasolt az elnökválasztási kampányban (250 ezernél húzta volna meg a határt), de jóval alacsonyabb, mint amivel John Boehner, a képviselőház elnöke próbálkozott másfél héttel ezelőtt (ő egymilliós határt akart).

A fiscal cliff (magyarul: a költségvetési szakadék széle) lényege az volt, hogy a republikánusok és a demokraták még 2011 nyarán megegyeztek abban, hogyha 2012 végéig nem sikerül összehozni egy, a súlyos adósságteherrel küszködő költségvetést hosszú távon rendező megállapodást, akkor 2013 elején életbe lép egy adóemelésekből és kiadácsökkentésekből álló megszorító csomag. Azt gondolták, hogy ez önmagában elég kényszerítő erő lesz arra, hogy egymástól nagyon távoli nézeteik ellenére valahogy közös nevezőre jussanak.

Az adókról ugyan sikerült most az utolsó pillanatban megállapodni (bár persze még csak most jönnek a szavazások, és különösen érdemes lesz figyelni a republikánus többségű képviselőház voksolását), de lényegében semmilyen hosszú távú, a kormányzati gazdálkodás fenntarthatóságát veszélyeztető problémát (például egészségügy, nyugdíj) nem sikerült rendezni. A mostani megállapodás ugyan kitér a fiscal cliff másik elemére, a kormányzati kiadácsökkentésekre is, de csak annyiban, hogy a megszorításokat eltolja két hónappal, hátha addig sikerül megegyezésre jutni.

Röviden összefoglalva tehát ez a mostani alku a megszületésének drámai körülményei ellenére is csak legfeljebb halvány mása annak, amelyet a választások utáni első tárgyalásaik után ígértek a demokrata és republikánus vezetők. Persze igaz, hogy szó sincs arról, hogy ezzel a felemás megállapodással le lenne zárva az ügy. Nehéz idők várnak a demokrata irányítású szövetségi kormánygépezetre, a tél végén, tavasz elején ugyanis előbb eléri az állam a felvehető adósságra megszabott határt, majd hatályát veszti a kormányzati finanszírozást biztosító jogszabály. Az előbbi az Egyesült Államok csődjét, utóbbi a kormánygépezet leállását eredményezheti, és ezek elkerülése nem fog menni a republikánusok támogatása nélkül.

Most lehet, hogy a demokraták jártak jobban az adóemeléssel, de számíthatnak arra, hogy a republikánusok nemsokára be fogják nyújtani nekik a számlát.