Nem sokon múlt, hogy a reggeli újság nem került bontatlanul a kukába. Általában egy jellegtelen homokszínű nejlonba csomagolva dobják le a Washington Postot az ajtó elé, de most egy fekete zacskóba tették, amelyen nagy betűkkel virított az, hogy “Black Friday Operation”, vagyis Fekete Péntek Művelet. Azért idegesítettem fel magam ezen, mert ha az elmúlt napokban nem hallottam legalább ezerszer azt, hogy Fekete Péntek, akkor egyszer sem.

A Hálaadás ünnepe mindig november negyedik csütörtökére esik, és a következő napot hívják Fekete Pénteknek. Lényegében ez a kezdete a nagy karácsonyi bevásárlási időszaknak, és az áruházak egymással versengve hirdetik a kifejezetten erre a napra szóló nagy akcióikat. Amerikai ismerőseimtől azt hallottam, hogy nagyjából 7-8 évvel ezelőtt indult be ez a dolog, és a jelek szerint egyre nagyobb méreteket ölt. Az ugyan már évekkel ezelőtt is megszokott volt, hogy egyesek napokkal péntek előtt lesátoroznak az áruházak előtt, hogy biztosan jusson nekik a leértékelt termékekből, de most már vannak olyan boltok, amelyek már csütörtök este megnyitják az akciót, a Fekete Péntek tehát kezd átalakulni Fekete Csütörtökké.

A sült pulyka az egyik legfontosabb kelléke az ünnepnek

A harsány kampány némileg beárnyékolja ezt az egyébként alapvetően családi ünnepet, amelynek gyökerei a 17. századba nyúlnak vissza, amikor a telepesek hálát adtak azért, hogy jó lett az őszi termésük. Azóta ez vált az egyik legfontosabb amerikai ünneppé, egymástól távol élő családtagok gyűlnek össze, hogy megegyék az ilyenkor szokásos sült pulykát és tökpitét, és persze hogy kifejezzék a hálájukat bármiért, amiért úgy érzik, hogy köszönettel tartoznak (ez lehet például a család egysége, lehet a munkahely, de lehet egyszerűen az étel is).

Ez a hagyomány nem szakadt meg akkor sem, amikor épp mentek jól a dolgok, ahogy arra már Benjamin Franklin, az alapító atyák egyike is felfigyelt a 18. század végén. “Vessünk higgadt tekintetet a dolgaink általános állására és a kilátás talán kevésbé lesz borús, mint amilyennek képzeltük” - üzent Franklin azoknak, akik megkérdőjelezték a hálaadás értelmét arra az időszakra is jellemző gazdasági és politikai nehézségek közepette.

Ezt a megállapítást életrajzírója, Walter Isaacson idézte fel egy cikkben, és rámutatott arra is, hogy Franklin nemcsak az amerikaiakra általában jellemző optimizmust testesítette meg, hanem élő példája volt a “nemzeti karaktert” meghatározó két fő jellemvonásnak. Az egyik a szabadságszerető, egyénies hozzáállás, a másik pedig a hit abban, hogy az ország csak közös munkával tud haladni előre. Benjamin Franklin is szegénységből indulva vált vagyonos emberré, de aztán energiái nagy részét egy olyan önkéntes egyesületnek a munkájába fektette, amely segítette a közösségben élők oktatását, egészségügyi ellátását, és még könyvtárat, valamint egy kórházat is működtetett.

Vannak viták arról, hogy ez a két jellemvonás valójában örök versenyben van-e egymással, vagy pedig egységet alkotnak. Felszínesen nézve a nemrég véget ért elnkválasztási kampány is arról szólt, hogy a republikánusok az egyénre, a demokraták pedig a közösségre alapozva vinnék tovább az országot. Ez azonban tényleg egy erős leegyszerűsítés, mindkét oldal érvelésében meg lehetett ugyanis találni a két jellemvonást, legfeljebb a hangsúlyokban voltak különbségek. Mitt Romney például egykori mormon vezetőként személyes tapasztalatokat is szerezhetett a közösségi munka fontosságáról, és Barack Obama sem ápolhatott volna olyan szoros viszonyt az egyéni üzleti siker egyik modern megtestesítőjével, a néhai Steve Jobsszal, ha tényleg marxista lenne, ahogy azt egyes elvakult bírálói állítják.

Benjamin Franklin szellemisége tehát ma is jelen van, és Isaacson szerint ha még élne, biztos lenne abban, hogy az egymással látszólag ellentétes jellemvonásokat képesek egyensúlyban tartani az amerikaiak. Szép gondolat, és végül is helyesen tettem, hogy nem dobtam ki a Fekete Péntek-es zacskóval együtt az újságot, mert akkor talán le is maradtam volna erről a cikkről.