Az elmúlt néhány napot Philadelphiában töltöttem, ami ugye lényegében az Egyesült Államok születési helye, és így elvileg kiváló helyszín a nem éppen fennkölt pillanatok által uralt választási kampánytól való elszakadásra. Ahogy azonban a függetlenségi nyilatkozat megalkotásának helyszínén a túravezető is elmesélte, a ma már dicsőséges történelmi eseményekké nemesedett történéseket is kísérték nagyon sekélyes epizódok (például a nyilatkozat szövegezésével megbízott Thomas Jefferson nagyon kész volt tőle, amikor a többiek elkezdtek variálgatni az írását), így könnyű volt visszarázódni a mindennapok valóságába.

Kép a philadelphiai Independence Hallban

Ezt pedig még mindig erősen meghatározza a múlt keddi választás kimenetele és annak következményei, bár David Petraeus CIA-főnök kényszerű távozása mindenképp színesítette a hírkínálatot. Nézzük, milyen jelentősebb és apróbb, de érdekes fejleményei voltak az elmúlt szűk egy hétnek:


A számok győzelme
Be kell vallanom, hogy a kampány utolsó napjaiban már nem elsősorban amiatt izgultam, hogy vajon Obama vagy Romney fog nyerni, hanem hogy vajon mi fog történni egyik kedvenc politikai elemzőmmel, Nate Silverrel. Ő szinte egyedüliként állította azt, hogy Obama a nyilvánvaló esélyese a választásnak, miközben mindenki arról beszélt, hogy megjósolhatatlanul szoros a verseny. Silver különutassága odáig vezetett, hogy még jónevű és higgadtnak ismert kommentátorok is élcelődni kezdtek rajta, illetve kóklerséggel vádolták, mondván, hogy bevallottan liberális érzelmei vezérlik az előrejelzései (amelyek hangsúlyosan mindig is valószínűségről szóltak) megalkotásánál. Nagyon sajnáltam volna, ha az derült volna ki, hogy a bírálóinak van igaza, mert mint azt egy korábbi bejegyzésben leírtam, a vele való személyes találkozás csak megerősített abban, hogy Silver józan, szerény és visszafogott, és ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek szerintem nagyon fontosak az elemzői munkához. A választás végül ebből a szempontból mindenképp megnyugtató eredménnyel zárult, és ugyan a sűrű bocsánatkérések mintha elmaradtak volna, Nate Silver valószínűleg megelégszik azzal, hogy legfeljebb néhány kollégájában kellett csalódnia, de a számokban nem.

A káröröm
Az egész választási éjszaka legszórakoztatóbb része mindenképp az volt, amikor Karl Rove vitába szállt a Fox News szerkesztőivel, hogy vajon tényleg ki lehet-e már jelenteni, hogy Obama győzött Ohióban (és ezzel megnyerte a választást).

George W. Bush egykori tanácsadója számára nemcsak azért volt kínos az eredmény, mert tévés kommentátorként és a Wall Street Journal publicistájaként heteken át azt ismételgette, hogy milyen egyértelmű győzelem is vár Mitt Romneyra, hanem azért is, mert eközben több százmillió dollár elköltése felett koordinált a kampányban. A cél az volt, hogy megakadályozzák Obama újraválasztását, illetve erősítsék a republikánusok pozícióját a törvényhozásban, ezek közül azonban egyik célt sem sikerült elérnie. Obama főtanácsadója, David Axelrod el is kezdett viccelődni azon, hogy ha ő is az adományozók között lett volna, akkor most biztosan visszakérné a pénzét. Kevésbé lenne szánalmas az egyébként is önteltségéről ismert Rove, ha elismerné a kudarcát, és nem olyan gyenge magyarázatokkal állna elő, hogy az általa elköltött pénz nélkül Obama még nagyobb győzelmet aratott volna.

A változás
A választás legnagyobb következménye az volt, hogy nem változott semmi. Ez mindenképp igaz a hatalmi felállásra: a Fehér Ház és a szenátus demokrata kézben maradt, a képviselőházat pedig a republikánusok irányítják. Ahogy azonban arra a legutóbbi posztban már utaltam, apró jelei vannak annak, hogy a demokraták és a republikánusok elkezdtek közeledni egymáshoz az ország előtt álló legsürgetőbb probléma, a költségvetés egyensúlyba hozása ügyében. A kulcsszereplőnek elsőre nem is annyira az újraválasztott elnök, hanem John Boehner képviselőházi elnök tűnik, aki a kiszivárgott információk szerint elkezdte gyúrni a az adóügyekben eddig hajthatatlan republikánus képviselőket, hogy Obama újraválasztása után kénytelenek lesznek rugalmasabbak lenni (ez praktikusan azt jelenti, hogy akár adóemelésbe is belemennek majd).

A párt jövője
Mint a legtöbb választás esetében, itt is sokkal érdekesebb a vesztes, mint a győztes. A republikánusoknak ráadásul már másodszor sikerült elbukniuk az elnökválasztást, és ezúttal még az általános politikai környezetet sem hibáztathatták (négy éve Bush után nehéz lett volna nyernie egy republikánusnak, most viszont négy év gyenge gazdasági teljesítmény után elvileg hátszelük volt). Érdekes tehát most figyelni, hogy milyen magyarázatokat adnak a vereségre, és hogy miként képzelik el a jövőt.

Alapvetően két kategóriába sorolhatók a megszólalások: egyrészt vannak azok, akik szerint az a gond, hogy a párt túlságosan szélsőséges és maradi nézeteket képvisel, másrészt viszont vannak azok, akik szerint épp az volt a probléma, hogy nem egy úgymond igazi konzervatívot jelöltek elnöknek. Az első irányzat képviselői azt mondják, hogy nem elég csak a stílusban változtatni, hanem muszáj lesz engedni olyan lényegi kérdésekben is, mint például a bevándorlás. (Ebben a republikánusok álláspontja az, hogy az illegális bevándorlóknak nem szabad megadni az esélyt a törvényes letelepedésre, ezzel azonban eltaszítják maguktól a téma iránt érzékeny latin szavazókat.) A második irányzathoz tartozók viszont azt mondják, hogy nincs szükség még egy liberális pártra, ehelyett inkább a mostani programpontok hatékonyabb képviseletére van szükség. Ezek eléggé eltérő nézetek, és ha nem sikerül valahogy összehangba hozni őket, akkor nehéz idők várnak a republikánusokra.