potus & co

Az elmúlt néhány napot Philadelphiában töltöttem, ami ugye lényegében az Egyesült Államok születési helye, és így elvileg kiváló helyszín a nem éppen fennkölt pillanatok által uralt választási kampánytól való elszakadásra. Ahogy azonban a függetlenségi nyilatkozat megalkotásának helyszínén a túravezető is elmesélte, a ma már dicsőséges történelmi eseményekké nemesedett történéseket is kísérték nagyon sekélyes epizódok (például a nyilatkozat szövegezésével megbízott Thomas Jefferson nagyon kész volt tőle, amikor a többiek elkezdtek variálgatni az írását), így könnyű volt visszarázódni a mindennapok valóságába.

Kép a philadelphiai Independence Hallban

Ezt pedig még mindig erősen meghatározza a múlt keddi választás kimenetele és annak következményei, bár David Petraeus CIA-főnök kényszerű távozása mindenképp színesítette a hírkínálatot. Nézzük, milyen jelentősebb és apróbb, de érdekes fejleményei voltak az elmúlt szűk egy hétnek:

A számok győzelme
Be kell vallanom, hogy a kampány utolsó napjaiban már nem elsősorban amiatt izgultam, hogy vajon Obama vagy Romney fog nyerni, hanem hogy vajon mi fog történni egyik kedvenc politikai elemzőmmel, Nate Silverrel. Ő szinte egyedüliként állította azt, hogy Obama a nyilvánvaló esélyese a választásnak, miközben mindenki arról beszélt, hogy megjósolhatatlanul szoros a verseny. Silver különutassága odáig vezetett, hogy még jónevű és higgadtnak ismert kommentátorok is élcelődni kezdtek rajta, illetve kóklerséggel vádolták, mondván, hogy bevallottan liberális érzelmei vezérlik az előrejelzései (amelyek hangsúlyosan mindig is valószínűségről szóltak) megalkotásánál. Nagyon sajnáltam volna, ha az derült volna ki, hogy a bírálóinak van igaza, mert mint azt egy korábbi bejegyzésben leírtam, a vele való személyes találkozás csak megerősített abban, hogy Silver józan, szerény és visszafogott, és ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek szerintem nagyon fontosak az elemzői munkához. A választás végül ebből a szempontból mindenképp megnyugtató eredménnyel zárult, és ugyan a sűrű bocsánatkérések mintha elmaradtak volna, Nate Silver valószínűleg megelégszik azzal, hogy legfeljebb néhány kollégájában kellett csalódnia, de a számokban nem.

A káröröm
Az egész választási éjszaka legszórakoztatóbb része mindenképp az volt, amikor Karl Rove vitába szállt a Fox News szerkesztőivel, hogy vajon tényleg ki lehet-e már jelenteni, hogy Obama győzött Ohióban (és ezzel megnyerte a választást).

George W. Bush egykori tanácsadója számára nemcsak azért volt kínos az eredmény, mert tévés kommentátorként és a Wall Street Journal publicistájaként heteken át azt ismételgette, hogy milyen egyértelmű győzelem is vár Mitt Romneyra, hanem azért is, mert eközben több százmillió dollár elköltése felett koordinált a kampányban. A cél az volt, hogy megakadályozzák Obama újraválasztását, illetve erősítsék a republikánusok pozícióját a törvényhozásban, ezek közül azonban egyik célt sem sikerült elérnie. Obama főtanácsadója, David Axelrod el is kezdett viccelődni azon, hogy ha ő is az adományozók között lett volna, akkor most biztosan visszakérné a pénzét. Kevésbé lenne szánalmas az egyébként is önteltségéről ismert Rove, ha elismerné a kudarcát, és nem olyan gyenge magyarázatokkal állna elő, hogy az általa elköltött pénz nélkül Obama még nagyobb győzelmet aratott volna.

A változás
A választás legnagyobb következménye az volt, hogy nem változott semmi. Ez mindenképp igaz a hatalmi felállásra: a Fehér Ház és a szenátus demokrata kézben maradt, a képviselőházat pedig a republikánusok irányítják. Ahogy azonban arra a legutóbbi posztban már utaltam, apró jelei vannak annak, hogy a demokraták és a republikánusok elkezdtek közeledni egymáshoz az ország előtt álló legsürgetőbb probléma, a költségvetés egyensúlyba hozása ügyében. A kulcsszereplőnek elsőre nem is annyira az újraválasztott elnök, hanem John Boehner képviselőházi elnök tűnik, aki a kiszivárgott információk szerint elkezdte gyúrni a az adóügyekben eddig hajthatatlan republikánus képviselőket, hogy Obama újraválasztása után kénytelenek lesznek rugalmasabbak lenni (ez praktikusan azt jelenti, hogy akár adóemelésbe is belemennek majd).

A párt jövője
Mint a legtöbb választás esetében, itt is sokkal érdekesebb a vesztes, mint a győztes. A republikánusoknak ráadásul már másodszor sikerült elbukniuk az elnökválasztást, és ezúttal még az általános politikai környezetet sem hibáztathatták (négy éve Bush után nehéz lett volna nyernie egy republikánusnak, most viszont négy év gyenge gazdasági teljesítmény után elvileg hátszelük volt). Érdekes tehát most figyelni, hogy milyen magyarázatokat adnak a vereségre, és hogy miként képzelik el a jövőt.

Alapvetően két kategóriába sorolhatók a megszólalások: egyrészt vannak azok, akik szerint az a gond, hogy a párt túlságosan szélsőséges és maradi nézeteket képvisel, másrészt viszont vannak azok, akik szerint épp az volt a probléma, hogy nem egy úgymond igazi konzervatívot jelöltek elnöknek. Az első irányzat képviselői azt mondják, hogy nem elég csak a stílusban változtatni, hanem muszáj lesz engedni olyan lényegi kérdésekben is, mint például a bevándorlás. (Ebben a republikánusok álláspontja az, hogy az illegális bevándorlóknak nem szabad megadni az esélyt a törvényes letelepedésre, ezzel azonban eltaszítják maguktól a téma iránt érzékeny latin szavazókat.) A második irányzathoz tartozók viszont azt mondják, hogy nincs szükség még egy liberális pártra, ehelyett inkább a mostani programpontok hatékonyabb képviseletére van szükség. Ezek eléggé eltérő nézetek, és ha nem sikerül valahogy összehangba hozni őket, akkor nehéz idők várnak a republikánusokra.

Az egyik eltávozott főszerkesztőnk a szerkesztőségre hagyta az Atlantic magazin több évfolyamát, és a folyosón járva megakadt a szemem egyiknek a címlapján. Lessons of a failed presidency (Egy kudarcot vallott elnökség tanulságai) - állt a címlapján, és az első gondolatom az volt, hogy ezek szerint észre sem vettem, hogy az Atlantic leközölt egy ilyen kemény értékelést Barack Obamáról. Aztán közelebb hajolva láttam, hogy ez valójában a 2007 szeptemberi szám, de ha már így felkeltette az érdeklődésemet, akkor magamhoz vettem (Péter, ezúton is köszönöm!).

A Bush-elnökség kudarcairól szóló írások közül a legcombosabb az, amely a befolyásos tanácsadó, Karl Rove munkásságát dolgozza fel, és nemcsak múltidézésre alkalmas, hanem elgondolkodtató adalékokat ad az elmúlt pár évnek az értelmezéséhez is. A cikk kiindulópontja az, hogy a politikatudományban mintegy ötven évvel ezelőtt megalkották az úgynevezett átrendeződés-elméletet, amely szerint az amerikai történelem során volt néhány olyan kiemelt jelentőségű, fordulópontot hozó elnökválasztás.

Rove történelmet akart csinálni - Forrás: Rove.com

Ilyennek tartják például Franklin Delano Roosevelt 1932-es győzelmét, ami után tartós demokrata uralom következett. A cikk szerint a politológusok nagyjából egyetértenek abban, hogy ilyen átrendeződéshez szükség van egyrészt arra, hogy a választók párthűsége gyenge legyen (tehát megérjenek az átrendeződésre), másrészt pedig arra, hogy legyen valami olyan, traumatikus esemény, amely elindítja magát a folyamatot.(FDR esetében ez volt a nagy gazdasági válság).

A cikk szerint Rove meg volt győződve arról, hogy Bush megválasztásakor hasonló helyzetben volt az ország, és ugyan akkor épp nem volt semmilyen traumatikus esemény, a terve az volt, hogy egy sor nagyívű program (például a társadalombiztosítás részleges privatizációja vagy a bevándorlás reformja) révén mesterségesen elindítja a nagy átrendeződést. Később megérkezett a nagy sokk is 9/11 képében, de mára tudjuk, hogy a nagy Rove-féle mutatvány megbukott, vagy legalábbis egyik nagy belpolitikai tervből sem lett semmi.

Mai szempontból azért érdekes ez a cikk, mert ugyan 2008-ből nem emlékszem az átrendeződés-elmélet emlegetésére, de arra igen, hogy sokan jósoltak egy hosszan tartó demokrata uralmat. Obama történelmi győzelmet aratott, és a demokraták kerültek többségbe a törvényhozás mindkét házában. Akkoriban sok szó esett arról, hogy az állam szerepét tekintve új korszak kezdődik, a politikai viszonyokra pedig jellemző volt, hogy a Time magazin 2009 májusában azzal a címmel közölt címlapsztorit a republikánus pártról, hogy “Veszélyeztett faj”. Azóta tudjuk, hogy ez a demokrata fölény sem tartott sokáig, bár az is igaz, hogy akár a kongresszusi republikánusok, akár az elnökjelöltségre készülő republikánus politikusok megítélését nézzük, valahogy nem érződik egy FDR- vagy Lincoln-momemtum előszele az ő oldalukon sem.

Lehet persze, hogy ez is átrendeződés, csak még arról sincs senkinek fogalma, melyik irányba.