potus & co

A tavalyi elnökválasztás nagy valószínűséggel nem úgy fog bekerülni a történelemkönyvekbe, mint egy inspiráló küzdelem, és ennek legbiztosabb jele, hogy az egyik főszereplője szinte néhány hónap alatt feledésbe merült. Mitt Romney azonban most a következő hónapokban ismét az érdeklődés középpontjába kerül, hamarosan megjelenik ugyanis több könyv is a Barack Obamával folytatott harcáról.

Az egyik a Washington Post veterán politikai újságírójának, Dan Balznak a könyve, amely a Collision 2012: Obama vs. Romney and the Future of Elections in America (Ütközés 2012: Obama vs. Romney és az amerikai választások jövője) címet viseli. A riporter részletekbe menő interjúkat készített a republikánus jelölttel és családjának tagjaival, és az előzetesen megjelent részletekből az derül ki, hogy Romney valójában nem is értette, hogy mi zajlik körülötte.

Fogalma sem volt - Forrás: AFP

A későbbi elemzések szerint a republikánus vereség egyik legfontosabb oka az volt, hogy Mitt Romney az előválasztások során szigorú bevándorlási politikát hirdetett, és ezzel elriasztotta magától az egyre komolyabb súllyal bíró latin szavazói tábort. Emlékezetes módon az egyik tévévitában azt mondta, hogy olyan szigorú intézkedéseket fog hozni az illgális bevándorlókkal szemben, hogy azok saját magukat fogják deportálni. Ezt később sokszor a szemére hányták a demokraták a kampányban, Romney azonban Balznak azt mondta, hogy nem értette, miért támadták az “öndeportálás” emlegetéséért.

“Nem tartottam ezt negatív kifejezésnek” - mondta a korábbi elnökjelölt, hozzátéve, hogy úgy tudta, az “öndeportálás”-t gyakran elmegetik a bevándorlással foglalkozó közösségekben. Azt is mondta, hogy mivel az Obama-kormányzat kifejezetten sok illegális bevándorlót toloncolt ki (többet, mint elődje), ezért még úgy is érezte, hogy könyörületesebb megoldás, ha inkább úgy jár el, hogy a körülmények alakításával (például a feketemunka nehezítésével) döntési kényszer elé állítja azokat, akik engedély nélkül tartózkodnak az országban.

Nem ez volt az egyetlen dolog, amit Romney félreértett. A kampány egyik legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor kiszivárgott egy felvétel, amelyen Romney arról beszél, hogy az emberek 47 százaléka nem fizet adót, áldozatnak tartja magát, és így konzervatív jelöltként neki esélye sincs arra, hogy maga mellé állítsa őket. Az egykori jelölt Balznak azt mondta, nem gondolta volna, hogy ezek a megjegyzések komolyan a fókuszba kerülnek majd, ami arra utal, hogy nem sok fogalma volt arról, hogyan működik a média a 21. században (egy ilyen felvételnél garantált az, hogy internetes slágerré válik). Hozzátette azt is, szerinte inkorrekt volt a mondatait úgy értelmezni, hogy ő nem törődik az amerikaiak egy jelentős részével, de elismerte, hogy a látszat néha egyenlő a valósággal (ebből a szempontból viszont jól értette a médiavilág működését).

Mitt Romneynak ez már a második elnökválasztási próbálkozása volt, és a könyből kiderül, hogy a 2008-as kudarc után elég nehezen szánta rá magát az újabb próbálkozásra. 2010-ben egy hawaii-i vakáción még családi szavazást is tartottak a kérdésről, és a 12 fős családból (ez feltehetően az öt fiút és a feleségüket jelenti a Romney-házaspáron kívül) tízen nemmel voksoltak, beleértve magát a családfőt is. Igennel csak a felesége, Ann Romney és legidősebb fia, Tagg szavazott.

Romney végül mégis rászánta magát az indulásra, de az előkészületi szakaszban is közel állt ahhoz, hogy visszatáncoljon.  Kemény támadások érték konzervatív oldalról, mivel az Obama-féle egészségügyi törvényhez hasonló reformot hajtott végre kormányzóként Massachusetts államban, és 2011 májusában egyik reggel azzal hívta fel Tagget, hogy inkább lefújja az egészet, mert úgysincs valódi esélye.

Végül meggondolta magát, pedig így visszatekintve talán az a reggel azon kevés pillanatok közé tartozott, amikor tisztán látta a dolgokat.

Szomorú ezt így leírni, de ha Michael Hastings nem ég halálra egy Mercedes kupéban múlt kedden hajnalban Los Angelesben, akkor valószínűleg soha nem veszem kézbe a könyvét a tavalyi elnökválasztásról (pontosabban töltöm le, mert elektronikus formában lett kiadva). A helyzet ugyanis az, hogy nem is tudtam a könyvről, amely a Panic 2012: The Sublime and Terrifying Inside Story of Obama's Final Campaign (Pánik 2012: Obama utolsó kampányának fenséges és félelmetes belső története) címet viseli.

A 33 évesen elhunyt Hastings pályáját csak felületesen ismertem. A többséghez hasonlóan annyit tudtam róla, hogy ő írta a Rolling Stone magazinnak azt a cikket, amely az Afganisztánban szolgáló amerikai csapatok parancsnokának, Stanley McChrystal lemondásához vezetett 2010-ben. Hastings viszonylag sok időt töltött a tábornokkal és stábjával, majd szépen le is írt mindent, amit tőlük hallott, így többek között azt is, hogy McChrystalék milyen lekezelő megjegyzéseket tettek Fehér Ház-i tisztviselőkre, például Joe Biden alelnökre és James L. Jones akkori nemzetbiztonsági tanácsadóra. A cikk megjelenése után McChrystal benyújtotta a lemondását, amit Barack Obama némi dorgálás kíséretében el is fogadott.

Michael Hastings mindössze 33 éves volt - Forrás: AFP

Nagyon tetszett az a cikk, de nem igazán kísértem szoros figyelemmel Michael Hastings munkásságát (egyszerűen azért, mert a Rolling Stone-t és a másik munkáltatóját, a Buzzfeedet is csak viszonylag ritkán szoktam nézegetni), bár azt így is tudtam, hogy a módszerei elég komoly vitákat generáltak újságírói körökön belül.

Többen azzal vádolták, hogy megszegi az újságírók és források közötti íratlan szabályokat, amikor olyan részletekről is beszámol, amelyek nem a nyilvánosságnak voltak szánva. Ilyen volt például az, amikor leírta, hogyan részegedtek le McChrystal emberei egy európai utazás során. Hastings utólag azt mondta, hogy semmiféle útmutatást nem kapott arról, mit írhat meg és mit nem, a foglalkozásszerűen a katonaságot kaveroló riportereknek azonban valószínűleg eszükbe sem jutott volna beszámolni a részeg katonák beszélgetéseiről. Tudják ugyanis, hogy ennek az ára az, hogy soha többet nem mehetnek egy katona közelébe sem.

Hastingsnek azonban nem igazán volt veszíteni valója. Bár korábban ő is dolgozott haditudosítóként (a Newsweeknek Bagdadból), a politikától a nemzetbiztonságon át a szórakoztatóiparig sok mindenről író magazinos riporterként a karrierje nem függött a katonai hozzáféréstől. Így megengedhette magának, hogy beszámoljon azokról a kényes részletekről is, amelyeket más riporterek esetleg visszatartottak volna a forrásaikkal fennálló kapcsolatuk megőrzése érdekében.

Hastings megvetette ezt a szerinte megalkuvó hozzáállást, és ez végigkíséri a tavalyi kampányról szóló könyvét is. Ha ugyanis van olyan területe az újságírói munkának, ahol a forrásokhoz való hozzáférés kulcsfontosságú, az az amerikai elnökválasztási kampányról szóló tudósítás (ellenben például egy bírósági tudósítóval, aki az alapinformációkat be tudja gyűjteni a nyilvános tárgyalásokról és az ügyek dokumentumaiból). A kiélezett választási küzdelemben a kampánystábok szinte paranoid módon ügyelnek arra, hogy kontrollálják az információáramlást, és a jelöltjeiket sokszor fizikai formát is öltő védőfal mögé rejtik. Így ha egy újságíró a steril kampányüzeneteknél és gondosan megkomponált kiszivárogtatásoknál többet szeretne nyújtani a közönségének, akkor valahogy hozzá kell férnie a belső emberekhez. Ez viszont legtöbbször nem megy máshogy  - sajnos -, mint smúzolással, hízelkedéssel, és esetleg néha azzal, hogy az újságíró visszatart bizonyos részleteket, cserébe azért, hogy kapjon valami fontosabb információt.

Ez egy kényes egyensúly, amelyet nehéz jól belőni, és láthatóan Hastings is folyamatosan küszködött vele. A könyvének nagy része ugyanis (ellentétben azzal, amit a cím sugall) nem az Obama-kampány belső titkairól szól, hanem arról, hogy milyen akadályok hárultak elé a tudósítás közben. Több olyan szituációról is beszámol, amikor az Obama-stáb tagjai levegőnek nézik vagy egyszerűen elfordulnak tőle, és tele van a könyv apró sztorikkal arról is, hogy miként próbálta kordában tartani őt a többi újságíró.

Leírja például azt, hogy a kampánykörút során összesen egy olyan alkalom volt, amikor Obama iszogatott az őt kísérő újságírókkal, de erre az eseményre is a szigorú “off the record”-szabályok vonatkoztak, amelyek lényege, hogy nem szabad beszámolni arról, ami elhangzik. Hastings szerint őt külön is figyelmeztette egy Wall Street Journal-es kolléga erre a szabályra, majd amikor később beszámolt magáról az eseményről (de az ott elhangzottakról nem), akkor kapott egy kiadós lecseszést a Fehér Ház-i tudósítók szervezetét vezető Ed Henrytől.

Hastings nem tudott nagyot villantani a kampány alatt. Jellemző, hogy az Obamával való iszogatásról is hetekkel később számolt be, és akkor is csak azért, mert nem jutott eszébe semmi eredeti sztori, amikor a szerkesztője elkezdte nyaggatni, hogy küldjön már valami érdekes anyagot. A riporter be is vallotta, hogy valójában kívülállóként kísérte végig az egész kampányt. A könyv végén leírja, hogy a választás napján elsétált az Obama-kampány chicagói főhadiszállása előtt, és azon gondolkodott, hogy “csak nagyon korlátozott betekintést kaptam abba, hogy mi zajlott az épületen belül, és csak nagyon halvány, illetve valószínűleg jól megkoordinált benyomásokat szerezhettem olyan emberek kiszivárogtatásai révén, akik sokkal mélyebben benne voltak, mint én”.

Ezzel együtt sem rossz könyv azonban a Panic 2012. Hastings tudott írni, és ugyan talán néha túlságosan is előtérbe helyezi magát (a végén van egy interjú Rahm Emanuel chicagói polgármesterrel, ami inkább szól az újságíróról, mint a politikusról), végül is én is csak azért olvastam el a könyvét, mert kíváncsi voltam, hogy ez az ellentmondásos, de vitathatatlanul tehetséges riporter hogyan élte meg a kampányt.

Jim Messina hangja vékony, kissé görnyedten ül a széken, és miközben beszél, a kezeit összekulcsolva tartja a lábai között. Ránézésre tehát nem éppen olyan benyomást kelt, mintha ő lenne a világ egyik legsikeresebb embere, pedig túlzás nélkül illik rá ez a leírás. Messina volt a főnöke Barack Obama sikeres újraválasztási kampányának, és most kevés nála csodáltabb szereplője van a sok más ország vezetői által is szoros figyelemmel követett amerikai politikai világnak.

A választások óta eltelt két hétben eltűnt a nyilvánosság elől, hazament Montana államba, ahol sörözött és elment kedvenc egyetemi focicsapatának a meccsére. “Még abban az elképesztő dologban is részem volt, amit alvásnak hívnak” - mondta nevetve Messina a választás óta adott első hosszabb interjújában, a Fehér Ház szomszédságában található W nevű elegáns hotel legfelső szintjén kedd reggel tartott, a Politico nevű újság által szervezett rendezvényen.

Messina (jobboldalon) a választás utáni első hosszabb interjúján 

Messina végig nagyon szerényen és visszafogottan beszélt az általa sikerre vitt kampányról, pedig a feladat nem volt könnyű. A 2008-ban a változás és a remény jelszavával kampányoló Barack Obamának volt sok olyan ígérete, amelyet nem tudott megvalósítani, és az amerikai választókat leginkább aggasztó gazdasági helyzet is csak lassú javulás jeleit mutatta az elmúlt négy évben. A felmérésekből ugyan az derült ki, hogy az amerikaiak általában kedvelik az elnököt, az adatokból azt is tudni lehetett, hogy a többség úgy érzi, rossz irányba halad az ország, a politikai rivális republikánusok így joggal gondolhatták úgy, hogy van esélyük a győzelemre.

Messina feladata az volt, hogy meghiúsítsa ezeket a reményeket. Alacsonyabb beosztásban részese volt a 2008-as kampánynak is, aminek profizmusáról, kreativitásáról és fegyelmezettségéről számos újságcikk és könyv született, Messina azonban most azt mondta, már az elején nyilvánvaló volt, hogy 2012-ben egy másfajta kampányra lesz szükség. A felkészülés részeként sok emberrel beszélt, és köztük volt Steven Spielberg filmrendező is, aki azt a tanácsot adta neki, hogy mindenképpen más kampányban gondolkozzon, mint amilyen az előző volt. Messina szerint Spielberg azzal a hasonlattal élt, hogy ha valaki elmegy az első Rolling Stones koncertjére, akkor az nagy élmény lesz neki, de a másodiknál már úgy fogja érezni, hogy túl sokat fizetett a jegyéért.

Beszélt erről Messina és Obama is, és a tanácsadó szerint amikor ő még a megbízatás elején felvetette az elnöknek, hogy most egy másfajta kampányra lesz szükség, mint a 2008-as, akkor Obama azt mondta, hogy “de Jim, azt megnyertük”, mire a kampányfőnök közölte, hogy “persze, de azóta sok minden megváltozott”.

Messina szerint Obama legfontosabb útmutatása az volt, hogy ennek a kampánynak a választói aktivitásról kell szólnia. A kampányfőnök azt mondta, ehhez tartották is magukat, “oda mentünk, ahol az emberek voltak”, mert tudták azt, hogy egy bizonytalan választó esetében a legkomolyabb meggyőző erővel a környezetében élők rendelkeznek. Így nagyon sok energiát fektettek abba, hogy az aktivistáik személyesen felkeressék az otthonukban a meggyőzendő választókat, és emellett elmentek kampányolni a fodrászatokba és körömszalonokba is. “Mi az ajtókban győztük le a republikánusokat” – fogalmazott Messina.

Annak érdekében, hogy tudják, kiket kell megkeresni, egy rendkívül kifinomult és profi informatikai hátteret építettek ki. “Az egyik legjobb tanácsot Eric Schmidttől, a Google vezetőjétől kaptam. Azt mondta, nem politikai embereket akarsz, hanem olyanokat, akik felépítik azt, amit szeretnél” – idézte fel Messina, aki szerint ennek a hozzáállásnak kulcsszerepe volt a kampány sikerében. Példaként hozta azt a megoldást, amelynek segítségével az önkéntesek összevethették a saját Facebook-ismerőseiknek a listáját a kampány adatbázisával, és láthatták azt, hogy kik azok, akiket személyesen meggyőzhetnek arról, hogy támogassák Obamát, illetve hogy mindenképpen menjenek el szavazni. “Ez egyszerűnek tűnik, de valójában nagyon nehéz volt” – jegyezte meg Messina.

Az elnök azt kérte tőle, hogy az aktivistákra alapuljon a kampány

A kampánynak volt egy saját, 6­0 fős elemzői stábja, amely minden nap számításokat végzett arról, hogyan áll Obama a választás kimenetele szempontjából kulcsfontosságú államokban. Messina szerint ezekből az elemzésekből ő világosan látta azt, hogy a sajtóban megjelent közvélemény-kutatások jó része “nevetséges” volt. Ez azt is jelentette, hogy nem különösebben izgult amiatt, hogy sok felmérés azt mutatta, Romney látványosan megerősödött az október eleji első tévévita után. Messina szerint ugyanis a legtöbb közvélemény-kutató cég rossz mintákat használ (például vezetékes telefonokat hívnak csak, miközben a fiatalabb korosztály már szinte csak mobilt használ), és azt is rosszul mérték fel, hogy kik mennek majd el szavazni. Alulbecsülték például a kisebbségek arányát, pedig az ő részvételüknek döntő jelentősége volt Obama győzelmében.

“Nagyjából tíz nappal a választás napja előtt jöttek be a korai szavazások eredményei, és azokból látszódott, hogy nem tudtak lecsípni a támogatóinkból” – mondta Messina arra a kérdésre, hogy mikortól érezte biztosnak Obama győzelmét. Hozzátette azonban azt is, hogy ez végig egy nagyon szoros verseny volt, és Romneynak megvolt az esélye a nyerésre.

Messinát a rivális oldalon leginkább az adománygyűjtési teljesítmény nyűgözte le, legnagyobb hibájuknak pedig azt tartotta, hogy a kampány legvégén közzétettek egy olyan hirdetést, amely azt sugallta, hogy az Obama-kormányzat segítségével talpon maradt Chrysler autógyár Kínába helyez át amerikai munkahelyeket. Ez nem felelt meg a valóságnak, ami kiváltotta több autóipari szereplő felháborodását, így Messina szerint Romneyék végül védekező pozícióba szorultak ahelyett, hogy megpróbálták volna jobban kihasználni az utolsó napokat.

A beszélgetés során az egykori kampányfőnök többször is elmondta ugyanakkor azt, hogy végső soron nem a technológiai megoldásokon múlt a választás, hanem azon hogy továbbra is rengetegen bíztak Obamában. “Nem azért adtak pénzt, mert egy szexi pólót kaptak, hanem azért, mert hittek az elnökben” – magyarázta Messina, hozzátéve, hogy ez a hozzáállás meglátszott a terepmunkában is.

Elmesélte, hogy még augusztusban találkozott egy körzeti kampányvezetővel Ohio államban, aki részt vett az előző kampányban is, és azóta is kapcsolatban állt az Obama-stábbal. Messina szerint ez a kampányvezető ismert mindenkit a környéken, tudta, hogy ki kire fog szavazni, és még azt is, hogy nagyjából mikor fogja eldönteni. A Romney-kampány embere ehhez képes júliusban kezdte a munkát, ráadásul eleve egy másik államból érkezett, és Messina szerint a beszélgetés során a helyi vezető feltette neki a kérdést: “Mit gondolsz, ezek után ki fog jobban teljesíteni a kampány utolsó heteiben?” Messina azt mondta, ekkor biztos volt abban, hogy jó úton haladnak a győzelem felé. 

Az elmúlt néhány napot Philadelphiában töltöttem, ami ugye lényegében az Egyesült Államok születési helye, és így elvileg kiváló helyszín a nem éppen fennkölt pillanatok által uralt választási kampánytól való elszakadásra. Ahogy azonban a függetlenségi nyilatkozat megalkotásának helyszínén a túravezető is elmesélte, a ma már dicsőséges történelmi eseményekké nemesedett történéseket is kísérték nagyon sekélyes epizódok (például a nyilatkozat szövegezésével megbízott Thomas Jefferson nagyon kész volt tőle, amikor a többiek elkezdtek variálgatni az írását), így könnyű volt visszarázódni a mindennapok valóságába.

Kép a philadelphiai Independence Hallban

Ezt pedig még mindig erősen meghatározza a múlt keddi választás kimenetele és annak következményei, bár David Petraeus CIA-főnök kényszerű távozása mindenképp színesítette a hírkínálatot. Nézzük, milyen jelentősebb és apróbb, de érdekes fejleményei voltak az elmúlt szűk egy hétnek:

A számok győzelme
Be kell vallanom, hogy a kampány utolsó napjaiban már nem elsősorban amiatt izgultam, hogy vajon Obama vagy Romney fog nyerni, hanem hogy vajon mi fog történni egyik kedvenc politikai elemzőmmel, Nate Silverrel. Ő szinte egyedüliként állította azt, hogy Obama a nyilvánvaló esélyese a választásnak, miközben mindenki arról beszélt, hogy megjósolhatatlanul szoros a verseny. Silver különutassága odáig vezetett, hogy még jónevű és higgadtnak ismert kommentátorok is élcelődni kezdtek rajta, illetve kóklerséggel vádolták, mondván, hogy bevallottan liberális érzelmei vezérlik az előrejelzései (amelyek hangsúlyosan mindig is valószínűségről szóltak) megalkotásánál. Nagyon sajnáltam volna, ha az derült volna ki, hogy a bírálóinak van igaza, mert mint azt egy korábbi bejegyzésben leírtam, a vele való személyes találkozás csak megerősített abban, hogy Silver józan, szerény és visszafogott, és ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek szerintem nagyon fontosak az elemzői munkához. A választás végül ebből a szempontból mindenképp megnyugtató eredménnyel zárult, és ugyan a sűrű bocsánatkérések mintha elmaradtak volna, Nate Silver valószínűleg megelégszik azzal, hogy legfeljebb néhány kollégájában kellett csalódnia, de a számokban nem.

A káröröm
Az egész választási éjszaka legszórakoztatóbb része mindenképp az volt, amikor Karl Rove vitába szállt a Fox News szerkesztőivel, hogy vajon tényleg ki lehet-e már jelenteni, hogy Obama győzött Ohióban (és ezzel megnyerte a választást).

George W. Bush egykori tanácsadója számára nemcsak azért volt kínos az eredmény, mert tévés kommentátorként és a Wall Street Journal publicistájaként heteken át azt ismételgette, hogy milyen egyértelmű győzelem is vár Mitt Romneyra, hanem azért is, mert eközben több százmillió dollár elköltése felett koordinált a kampányban. A cél az volt, hogy megakadályozzák Obama újraválasztását, illetve erősítsék a republikánusok pozícióját a törvényhozásban, ezek közül azonban egyik célt sem sikerült elérnie. Obama főtanácsadója, David Axelrod el is kezdett viccelődni azon, hogy ha ő is az adományozók között lett volna, akkor most biztosan visszakérné a pénzét. Kevésbé lenne szánalmas az egyébként is önteltségéről ismert Rove, ha elismerné a kudarcát, és nem olyan gyenge magyarázatokkal állna elő, hogy az általa elköltött pénz nélkül Obama még nagyobb győzelmet aratott volna.

A változás
A választás legnagyobb következménye az volt, hogy nem változott semmi. Ez mindenképp igaz a hatalmi felállásra: a Fehér Ház és a szenátus demokrata kézben maradt, a képviselőházat pedig a republikánusok irányítják. Ahogy azonban arra a legutóbbi posztban már utaltam, apró jelei vannak annak, hogy a demokraták és a republikánusok elkezdtek közeledni egymáshoz az ország előtt álló legsürgetőbb probléma, a költségvetés egyensúlyba hozása ügyében. A kulcsszereplőnek elsőre nem is annyira az újraválasztott elnök, hanem John Boehner képviselőházi elnök tűnik, aki a kiszivárgott információk szerint elkezdte gyúrni a az adóügyekben eddig hajthatatlan republikánus képviselőket, hogy Obama újraválasztása után kénytelenek lesznek rugalmasabbak lenni (ez praktikusan azt jelenti, hogy akár adóemelésbe is belemennek majd).

A párt jövője
Mint a legtöbb választás esetében, itt is sokkal érdekesebb a vesztes, mint a győztes. A republikánusoknak ráadásul már másodszor sikerült elbukniuk az elnökválasztást, és ezúttal még az általános politikai környezetet sem hibáztathatták (négy éve Bush után nehéz lett volna nyernie egy republikánusnak, most viszont négy év gyenge gazdasági teljesítmény után elvileg hátszelük volt). Érdekes tehát most figyelni, hogy milyen magyarázatokat adnak a vereségre, és hogy miként képzelik el a jövőt.

Alapvetően két kategóriába sorolhatók a megszólalások: egyrészt vannak azok, akik szerint az a gond, hogy a párt túlságosan szélsőséges és maradi nézeteket képvisel, másrészt viszont vannak azok, akik szerint épp az volt a probléma, hogy nem egy úgymond igazi konzervatívot jelöltek elnöknek. Az első irányzat képviselői azt mondják, hogy nem elég csak a stílusban változtatni, hanem muszáj lesz engedni olyan lényegi kérdésekben is, mint például a bevándorlás. (Ebben a republikánusok álláspontja az, hogy az illegális bevándorlóknak nem szabad megadni az esélyt a törvényes letelepedésre, ezzel azonban eltaszítják maguktól a téma iránt érzékeny latin szavazókat.) A második irányzathoz tartozók viszont azt mondják, hogy nincs szükség még egy liberális pártra, ehelyett inkább a mostani programpontok hatékonyabb képviseletére van szükség. Ezek eléggé eltérő nézetek, és ha nem sikerül valahogy összehangba hozni őket, akkor nehéz idők várnak a republikánusokra.

“Láttad a virginiai számokat? Romney 57, Obama 42” - szólt oda Mary Brooks Beatty a mellette álló férfinak, aki felpillantott a falra felfüggesztett képernyőre, és azt mondta: “Hála Istennek! Nyernie kell, ez így nem mehet tovább.” A középkorú nő a republikánus párt helyi képviselőjelöltje volt a washingtoni tanácsba, a férfi pedig a kampányának egyik támogatója. A rövid beszélgetés a Molly Malone’s nevű washingtoni bárban zajlott, amelynek felső szintjén egy zártkörű partit tartottak helyi republikánusok.

A virginiai számok emlegetésekor még csak az első - és megtévesztő - adatok futottak be, és a vendégek úgy érezték, van okuk a bizakodásra. “Romney simán nyerni fog” - mondta egy nagydarab férfi, és hasonló véleményen volt Mary Brooks férje, Mike is. Ő még azt is megkockáztatta, hogy a végeredmény nem is lesz olyan szoros, mint amilyennek a médiában megjelent felmérések alapján várható lenne. “A média nagyon elfogult ebben az országban. Gyakorlatilag úgy működik, mint a demokrata párt kommunikációs ága” - magyarázta a konzervatív körökben gyakran hallható vádat a fehér inget viselő ősz hajú férfi.

Bíztak a győzelmében - Forrás: AFP

A magabiztos kijelentések nem voltak teljesen alaptalanok. A legtöbb felmérés az elmúlt hetekben azt mutatta, hogy országosan fej fej mellett áll Barack Obama és Mitt Romney támogatottsága, és a választás kimenetelében döntő szerepet játszó államokban is a statisztikai hibahatáron belül volt az elnök előnye. A republikánusok önbizalmát növelte az is, hogy Romneynak az október eleji első tévévitában nyújtott profi teljesítménye után lendületet kapott a kampánya, és az utóbbi hetekben a gyűléseken megjelenő tömegek nagysága is egyre duzzadt.

Végül azonban ez mégsem a republikánusok estéje volt. Obama sima győzelmet aratott, és a republikánusok elbuktak több szoros - tehát kétesélyes - szenátusi választást is.

A Molly Malone’s felső szintjén ugyanakkor sokáig semmi jele nem volt a közelgő veszélynek. A lépcső tetején egy papírból kivágott Mitt Romney-kép fogadta a vendégeket, a lufikkal feldíszített helyiség pedig zsúfolásig megtelt jólszituált középkorú párokkal és öltönyös, kosztümös fiatalokkal. Amikor a CNN-en bejelentették, hogy Romney megnyert egy-egy olyan államot, ahol egyébként is biztos volt a győzelme, nagyokat kiáltottak, de egyébként pedig csak iszogattak és beszélgettek.

Mike például Obama külpolitikájáról beszélgetett felesége kampányának egyik támogatójával. Mike elismételte azt a Romney-kampányból ismerős állítást, amely szerint Obama túlságosan puhány volt, és a külföldi ellenfelek szerinte visszaélnek ezzel. Hozzátette ugyanakkor azt is, hogy a legjobb megoldásnak ő azt tartaná, ha fúrnának egy csomó olajkutat itt az Egyesült Államokban, és ezzel megszűnne a függőségük a Közel-Kelettől. “Mondhatnánk nekik, hogy nyugodtan nyírjátok csak ki magatokat” - jegyezte meg a saját állítása szerint egykor a tengerészgyalogságnál szolgáló férfi, hozzátéve ugyanakkor, hogy ha valamelyik közel-keleti ország atombombát akarna magának, akkor abba azért beleszólnának.

Egy erős akcentussal beszélő, német származású nő láthatóan nagyon élvezte a társaságot, és hosszasan beszélgetett többekkel is. Nekem például elmondta, nagyon unja már, hogy Washingtonban szinte mindenki liberális, főleg azon a környéken (az előkelő Georgetownban), ahol ő lakik. “Elegem van abból, hogy egyedül vagyok” - magyarázta, hogy miért döntött úgy, átjön a város másik felébe egy republikánus partira. Nagy beleéléssel beszélt arról is, hogy miért tartja katasztrofálisnak az Obama által elfogadtatott egészségügyi reformot, és ugyan a többiek nyilvánvalóan egyetértettek vele, a nő szenvedélyességét kissé tartózkodóan fogadták, beszéd közben ugyanis evett is, és így időnként apró ételdarabok repültek ki a szájából.

Ünneplés Washington utcáin az eredményhirdetés után

Egy-két óra elteltével aztán kezdtek elszállingózni a vendégek. Még nem történt semmi olyan, ami egyértelműen Romney esélyeinek végét jelentette volna, viszont nem érkeztek biztató hírek sem. A CNN által mutatott előrejelzések azt mutatták, hogy Obama sorra nyert olyan kisebb államokat, ahol a néhány nappal ezelőtti felmérések szoros versenyt jeleztek előre. Miután ezek egyikében sem sikerül Romneynak felülkerekedni, így a bárban egyre ritkábban volt okuk kurjongatásra a vendégeknek. A helyzetet ráadásul még jobban kiélezte az, hogy mint kiderült, a bár alsó, bárki számára nyitott részében összegyűlt vendégek többsége Obamának szurkolt, a neki kedvező eredményeket ugyanis hatalmas ujjongással fogadták, és ez felhallatszott az emeletre.

Mary Brooks és társasága este tíz körül távozott. “Biztos hallottad, nem nyertem” - mondta nekem távozóban a jelölt, és ugyan felvetettem neki, hogy esetleg egy másik alkalommal sikeresebb lehet, csalódott mosollyal az arcán közölte: “Nem lesz legközelebb.”

Ők tehát nem várták meg az elnökválasztás eredményét, de maradtak még republikánusok, és láthatóan egyre feszültebbé váltak. “Nem! Nem!” - kiáltotta el magát egy kopasz férfi a pultnál, amikor a CNN közölte, hogy előrejelzésük szerint Obama nyerte Wisconsin államot is, pedig a republikánusok bíztak benne, hogy sikerül győzniük Paul Ryan alelnökjelölt otthonában.

Az alsó szinten eközben egyre vidámabb lett a hangulat. Tele voltak az asztalok, a bárnál is alig volt hely, és egyre hangosabb ujjongásokkal fogadták az Obamának kedvező eredményeket. Amikor a CNN este 11 után bejelentette, hogy számításaik szerint Obama megnyerte az elnökválasztást, közel fél percig tartó üdvrivalgás kezdődött. Az egyik leghangosabb egy lány volt, aki menet közben csatlakozott az ujjongáshoz, mert épp vécén volt a bejelentéskor.

Azt várják tőle, hogy más legyen - Forrás: AFP

Miután lecsillapodott kicsit a hangulat, többen azt mondták nekem, hogy azt szeretnék, ha most tényleg új szakasz kezdődne az amerikai politikában. “Most jön az újjáépítés. Nagyon megosztott az ország” - mondta Chris Williams, és kérdésemre, hogy vajon ez menni fog-e egy ilyen negatív kampány után, azt válaszolta, reméli, hogy igen, és bízik abban, hogy Romney is partner lesz ebben. Williams szerint az első hat hónap a sebek begyógyulásáról fog szólni, és hozzátette, biztos abban is, hogy Obama sikeresebb lesz a pártok közti együttműködésben, mint az első négy évében.

Hasonló véleményen volt David Davis, aki szerint Obamának “most nagyon sok tennivalója van, hogy bebizonyítsa a vörös államoknak, hogy létezik az egyesült államok”. A ránézésre a húszas évei elején járó fiú ezzel Obamának arra a híres 2004-es beszédére utalt, amelyben elhangzott az az azóta sokat idézett fordulat, hogy nincsenek kék (demokrata) és vörös (republikánus) államok, hanem csak az Egyesült Államok van, amely egy egységes ország.

Másfajta elnökséget vár Obamától Doug Newell is, aki a felső szinten maradt republikánusok közül egyedül volt hajlandó megosztani velem a reakcióját. “Reméljük, hogy Obama képes lesz majd azt csinálni, amire az országnak szüksége van. Egy nagyon súlyos adósságproblémával küszködünk, és az első négy évében nem sokat tett ez ellen” - magyarázta a láthatóan kissé ittas, de kimérten és összeszedetten beszélő fiú, aki hozzátette azt is, hogy vannak ugyanakkor kétségei afelől, hogy a republikánus és demokrata oldal mennyire lesz majd képes együttműködni ennek a problémának a megoldásában. “A felállás nem változott, a képviselőház továbbra is republikánus kézben marad. Amiben bízhatunk, az az, hogy a választásnak vége, és most már nem a kampánnyal fognak foglalkozni a politikusok, hanem csinálnak is valamit” - mondta, miközben társai pakolásztak és egymástól búcsúzkodtak.

Egy fiú a lufikat durrogtatta ki egymás után, mások pedig a zászlókat gyűjtötték össze. A vécéhez levezető hátsó lépcsőn egy összegyűrt Romney-matrica hevert, a bejárat mellől pedig eltűnt a vereséget szenvedett jelölt életnagyságú portréja, ami mindennél egyértelműbb jele volt annak, hogy a partinak vége.