potus & co

Az utóbbi idők egyik legérdekesebb médiaipari ügyletének lehettünk tanúi ezekben a napokban. Nem óriáscégek egyesültek, még csak nem is valamilyen új, nagyon trendi, megosztásra optimalizált weboldal indult el, hanem csak annyi történt, hogy egy blogger munkahelyet váltott.

Ezt a jelentéktelennek tűnő lépést az teszi érdekessé, hogy arról a Nate Silverről van szó, aki a tavalyi elnökválasztás legnagyobb sztárjává nőtte ki magát, miután több nagy közvélemény-kutató cég felméréseivel és számos veterán politikai elemző állításaival dacolva megjósolta azt, hogy Barack Obama viszonylag sima győzelmet fog aratni. Silver az előrejelzéseit a FiveThirtyEight (538, vagyis az az elektorok száma) nevű blogján tette közzé, amely a statisztikai alapú politikai elemzéseivel vált rendkívül népszerűvé.

Nate Silver díjat vesz át - Forrás: AFP

A blog a 2008-as kampányban tűnt fel, és olyan sikeres lett, hogy magához csalogatta a világ talán legbefolyásosabb újságja, a New York Times. Silver ugyanakkor most úgy döntött, hogy átmegy a Disney cégbirodalomhoz, ahol elsősorban az ESPN nevű sportcsatorna elemzőjeként fog dolgozni, de az ABC csatornán folytatja a politikai elemzések gyártását, és a tervek szerint beveti majd statisztikai képességeit az Oscar-díj kaverolásán is.

Silver távozása elég súlyos csapásnak tűnik a Times számára. A kiszivárgott információk szerint a médiacégen belül a legmagasabb szinteken dolgoztak azért, hogy megtartsák a bloggert. Jill Abramson főszerkesztő személyesen vezette a tárgyalásokat, amelyekbe bevonták a kiadót vezető Arthur Ochs Sulzbergert és Mark Thompson vezérigazgatót is. A Times számára nem volt kérdés, hogy meg kell tartani Silvert, akinek blogja hatalmas forgalmat hozott az újságnak, ráadásul a különösen értékes fiatalabb korosztályban.

A Times vezetői a jövőt látták Silverben, a lap ombudsmanjának, Margaret Sullivannek hétfőn közölt cikke szerint azonban a szerkesztőségen belül - különösen a politikai rovatból - sok kritika érte őt. “Nem hiszem, hogy Nate Silver valaha is igazán be tudott illeszkedni a Times kultúrájába és ő tisztában volt ezzel” - írta az ombudsman, hozzátéve, hogy a blogger leginkább csak zavaró tényezőnek számított a legtöbb újságíró számára.

Ezek után nem volt meglepő, hogy az egyébként rendkívül szerény - erről magam is meggyőződhettem - Silver végül a távozás mellett döntött, és talán nem kell túl sokat belemagyarázni ebbe az egyetlen történetbe, de mégsem tudom megállni, hogy ne próbáljak valamilyen nagyobb tanulságot levonni belőle.

Két könyvet olvasok most épp párhuzamosan, az egyik a Big Data, a másik a This Town. Előbbi arról szól, hogy milyen új lehetőségek nyílnak azáltal, hogy minden korábbinál hatalmasabb adattömegek válnak nemcsak hozzáférhetővé, hanem feldolgozhatóvá is. A másik könyv a belterjes, pletykálkodó és sokszor kicsinyes érdekek által vezérelt washingtoni közegről szól, amelynek fontos szereplői az újságírók is (a szerző épp a New York Times munkatársa, aki bevallottan részese ennek a társaságnak).

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgot, akkor Nate Silver a Big Data világához tartozik, és képtelen volt elvegyülni a This Townban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ő jobb lenne náluk. Nagyon unalmasak lennének a politikai tudósítások, ha csak statisztikai elemzésekből állnának. Silver azonban megmutatta, hogy a számok nélkül nem lehet teljes a kép.

Az elmúlt néhány napot Philadelphiában töltöttem, ami ugye lényegében az Egyesült Államok születési helye, és így elvileg kiváló helyszín a nem éppen fennkölt pillanatok által uralt választási kampánytól való elszakadásra. Ahogy azonban a függetlenségi nyilatkozat megalkotásának helyszínén a túravezető is elmesélte, a ma már dicsőséges történelmi eseményekké nemesedett történéseket is kísérték nagyon sekélyes epizódok (például a nyilatkozat szövegezésével megbízott Thomas Jefferson nagyon kész volt tőle, amikor a többiek elkezdtek variálgatni az írását), így könnyű volt visszarázódni a mindennapok valóságába.

Kép a philadelphiai Independence Hallban

Ezt pedig még mindig erősen meghatározza a múlt keddi választás kimenetele és annak következményei, bár David Petraeus CIA-főnök kényszerű távozása mindenképp színesítette a hírkínálatot. Nézzük, milyen jelentősebb és apróbb, de érdekes fejleményei voltak az elmúlt szűk egy hétnek:

A számok győzelme
Be kell vallanom, hogy a kampány utolsó napjaiban már nem elsősorban amiatt izgultam, hogy vajon Obama vagy Romney fog nyerni, hanem hogy vajon mi fog történni egyik kedvenc politikai elemzőmmel, Nate Silverrel. Ő szinte egyedüliként állította azt, hogy Obama a nyilvánvaló esélyese a választásnak, miközben mindenki arról beszélt, hogy megjósolhatatlanul szoros a verseny. Silver különutassága odáig vezetett, hogy még jónevű és higgadtnak ismert kommentátorok is élcelődni kezdtek rajta, illetve kóklerséggel vádolták, mondván, hogy bevallottan liberális érzelmei vezérlik az előrejelzései (amelyek hangsúlyosan mindig is valószínűségről szóltak) megalkotásánál. Nagyon sajnáltam volna, ha az derült volna ki, hogy a bírálóinak van igaza, mert mint azt egy korábbi bejegyzésben leírtam, a vele való személyes találkozás csak megerősített abban, hogy Silver józan, szerény és visszafogott, és ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek szerintem nagyon fontosak az elemzői munkához. A választás végül ebből a szempontból mindenképp megnyugtató eredménnyel zárult, és ugyan a sűrű bocsánatkérések mintha elmaradtak volna, Nate Silver valószínűleg megelégszik azzal, hogy legfeljebb néhány kollégájában kellett csalódnia, de a számokban nem.

A káröröm
Az egész választási éjszaka legszórakoztatóbb része mindenképp az volt, amikor Karl Rove vitába szállt a Fox News szerkesztőivel, hogy vajon tényleg ki lehet-e már jelenteni, hogy Obama győzött Ohióban (és ezzel megnyerte a választást).

George W. Bush egykori tanácsadója számára nemcsak azért volt kínos az eredmény, mert tévés kommentátorként és a Wall Street Journal publicistájaként heteken át azt ismételgette, hogy milyen egyértelmű győzelem is vár Mitt Romneyra, hanem azért is, mert eközben több százmillió dollár elköltése felett koordinált a kampányban. A cél az volt, hogy megakadályozzák Obama újraválasztását, illetve erősítsék a republikánusok pozícióját a törvényhozásban, ezek közül azonban egyik célt sem sikerült elérnie. Obama főtanácsadója, David Axelrod el is kezdett viccelődni azon, hogy ha ő is az adományozók között lett volna, akkor most biztosan visszakérné a pénzét. Kevésbé lenne szánalmas az egyébként is önteltségéről ismert Rove, ha elismerné a kudarcát, és nem olyan gyenge magyarázatokkal állna elő, hogy az általa elköltött pénz nélkül Obama még nagyobb győzelmet aratott volna.

A változás
A választás legnagyobb következménye az volt, hogy nem változott semmi. Ez mindenképp igaz a hatalmi felállásra: a Fehér Ház és a szenátus demokrata kézben maradt, a képviselőházat pedig a republikánusok irányítják. Ahogy azonban arra a legutóbbi posztban már utaltam, apró jelei vannak annak, hogy a demokraták és a republikánusok elkezdtek közeledni egymáshoz az ország előtt álló legsürgetőbb probléma, a költségvetés egyensúlyba hozása ügyében. A kulcsszereplőnek elsőre nem is annyira az újraválasztott elnök, hanem John Boehner képviselőházi elnök tűnik, aki a kiszivárgott információk szerint elkezdte gyúrni a az adóügyekben eddig hajthatatlan republikánus képviselőket, hogy Obama újraválasztása után kénytelenek lesznek rugalmasabbak lenni (ez praktikusan azt jelenti, hogy akár adóemelésbe is belemennek majd).

A párt jövője
Mint a legtöbb választás esetében, itt is sokkal érdekesebb a vesztes, mint a győztes. A republikánusoknak ráadásul már másodszor sikerült elbukniuk az elnökválasztást, és ezúttal még az általános politikai környezetet sem hibáztathatták (négy éve Bush után nehéz lett volna nyernie egy republikánusnak, most viszont négy év gyenge gazdasági teljesítmény után elvileg hátszelük volt). Érdekes tehát most figyelni, hogy milyen magyarázatokat adnak a vereségre, és hogy miként képzelik el a jövőt.

Alapvetően két kategóriába sorolhatók a megszólalások: egyrészt vannak azok, akik szerint az a gond, hogy a párt túlságosan szélsőséges és maradi nézeteket képvisel, másrészt viszont vannak azok, akik szerint épp az volt a probléma, hogy nem egy úgymond igazi konzervatívot jelöltek elnöknek. Az első irányzat képviselői azt mondják, hogy nem elég csak a stílusban változtatni, hanem muszáj lesz engedni olyan lényegi kérdésekben is, mint például a bevándorlás. (Ebben a republikánusok álláspontja az, hogy az illegális bevándorlóknak nem szabad megadni az esélyt a törvényes letelepedésre, ezzel azonban eltaszítják maguktól a téma iránt érzékeny latin szavazókat.) A második irányzathoz tartozók viszont azt mondják, hogy nincs szükség még egy liberális pártra, ehelyett inkább a mostani programpontok hatékonyabb képviseletére van szükség. Ezek eléggé eltérő nézetek, és ha nem sikerül valahogy összehangba hozni őket, akkor nehéz idők várnak a republikánusokra.

„Ezt úgy hívják, hogy prediktív tárcsázó” – mutatott az asztalon fekvő, fülhallgatóval és mikrofonnal felszerelt számítógépre a mellettem álló nő. Az arcára kiült mosolyból látszódott, hogy tudja, fogalmam sincs, miről is beszél, úgyhogy belekezdett egy részletesebb magyarázatba. Mint elmondta, a laptopon egy olyan szoftver fut, amely folyamatosan tárcsázza a megadott telefonszámokat, és ha sikerül elérnie egy „élő embert” (tehát nem üzenetrögzítőt), akkor ad egy hangjelzést az asztalnál ülő aktivistának, a képernyőn pedig feltünteti a telefonvonal túlsó végén lévő személy nevét.

Az aktivistának ilyenkor azonnal kampányüzemmódba kell kapcsolnia, vagyis meg kell győznie a feltárcsázott embert arról, hogy menjen el szavazni, és persze a „prediktív tárcsázót” üzemeltető stáb jelöltjét támogassa majd.

Úton az Obama-kampány irodája felé

A telefonos szoftver célja nyilván az, hogy az aktivistáknak ne kelljen felesleges hívásokkal vesztegetetni az idejüket, a nagyon kedves és készséges nő által tartott bemutató ugyanakkor ennél a pontnál vége szakadt, megjelent ugyanis a helyiségben az iroda vezetője, aki ugyan szintén nagyon kedves és készséges volt, de közölte, hogy az országos kampányközpont engedélye kell ahhoz, hogy válaszolhassanak a kérdéseimre.

Ez a rövid - de így is érdekes - látogatás Barack Obama egyik marylandi kampányirodájában zajlott, ahol azon dolgoznak, hogy minél több olyan ember menjen el szavazni, aki az elnököt támogatja. Mivel Maryland stabilan demokrata államnak számít, így a kampánytevékenység a szomszédos Virginiát célozza, ahol nagyon kiélezett küzdelem zajlik Obama és kihívója, Mitt Romney között.

Ha megérkezik a jóváhagyás Chicagóból, akkor mélyebben is megismerkedhetek majd az iroda munkájával, de persze már most is elég sokat lehet tudni arról a fajta kampánytevékenységről, amelyet ott végeznek. Pár hete írtam arról a szintén demokraták által tartott stratégiai megbeszélésről, ahol egy külön listát is bemutattak a telefonos kampányolás szabályairól. Ezt akkor részleteiben nem tettem közzé, de most itt a felsorolás (kiemelések és írásjelek használata az eredeti prezentációt tükrözi):

• MOSOLYOGJ: az emberek hallják a telefonon keresztül a mosolyodat!
• Legyen barátságos a hangod
• Legyél udvarias és tiszteletteljes
• Legyél természetes (NE olvass közvetlenül a tájékoztatóból)
• HALLGASS többet, mint amennyit beszélsz
• Legyél tájékozott a POTUS és a Demokraták teljesítményéről
• Legyél közvetlen – válts ki erős elkötelezettséget anélkül, hogy elveszítenéd a barátságos hangvételt
• Legyél képes arra, hogy érthető módon beszélj az ügyekről
• Légy alkalmazkodóképes – tudd, hogy melyik üzenet működik a hallgatósággal
• Készülj fel az általános kérdésekre/visszaszólásokra és legyél képes jól válaszolni azokra

Ez a nagyon alapos lista és a prediktív tárcsázáshoz hasonló eszközök is az amerikai elnökválasztási kampány lenyűgözően alapos és kifinomult módszereinek a megnyilvánulásai. Bár azon a környéken, ahol én mozgok – Washington DC és Maryland – az erős demokrata háttér miatt a republikánusok kevésbé aktívan vannak jelen, de tudni lehet, hogy Mitt Romney stábja is hasonlóan profi és olajozott gépezetet működtet az ország több pontján, mint Obama.

Nagyon úgy néz ki, hogy rendkívül sok múlik majd azon, hogy melyiküké a hatékonyabb. Bár rengeteg felmérés, kutatás és elemzés készül a jelöltek esélyeiről, ezeken nagyon nehéz kiigazodni. Ahogy Mike Allen a mai Playbook-hírlevélben rámutatott, az ország két legismertebb elemzője is homlokegyenest más következtetésre jutott a rendelkezésre álló adatokból: Nate Silver (New York Times) szerint megállt a Romney-lendület, Gary Langer (ABC) viszont úgy látja, hogy a republikánus jelölt előretörése folytatódik.

Lehet, hogy a prediktív tárcsázó vagy a hallható mosoly fogja eldönteni, melyiküknek van igaza. 

Nate Silver sápadt, szemüveges, és imádja a statisztikai adatokat, valamint a táblázatokat. Minden adott tehát ahhoz, hogy egy unalmas, szürke figura legyen, ő azonban távolról sem az. Nagyszerűen tud magyarázni, kiváló humora van, és ugyan elég néhány percig hallgatni őt ahhoz, hogy rájöjjünk, egy nagyon okos emberrel van dolgunk, közben sugárzik róla a szerénység is.

Nem meglepő tehát, hogy csüngött a szavain annak a washingtoni könyvesboltnak a közönsége, ahol csütörtök este bemutatta új könyvét. Az üzlet - amelyről már megemlékeztem egy korábbi [origo]-s cikkemben - zsúfolásig megtelt emberekkel, és a várakozás közben zajló beszélgetések megadták az alaphangot az előadáshoz. Az emberek a politikáról - és különösen az előző esti elnökjelölti vitáról - beszélgettek, és többségük minden bizonnyal azért érkezett, hogy meghallgassa Nate Silver véleményét az egyre nagyobb fordulatszámon pörgő kampányról.

Nate Silver ugyanis igazi sztárnak számít a politikai elemzők világában. Ő indította el az amerikai elnökválasztásokat hivatalosan eldöntő elektori testület látszámára utaló címet viseló FiveThirtyEight nevű blogot, amely az egyik legtöbbet hivatkozott és legnépszerűbb elemző oldal. A statisztikus végzettségű és korábban elsősorban baseball-elemzéseket végző Silver álnéven indította el a blogot még a 2008-as elnökválasztást megelőző kampányban, és hamar elismertséget szerzett azzal, hogy az előválasztások során tett előrejelzései sokkal pontosabbnak bizonyultak sok más, már bejáratott elemző jóslásainál.

A blog annyira népszerű lett, hogy 2010-ben a New York Times részévé vált, és a 34 éves Silver azóta rendszeres szerzője a nyomtatott lapnak és a vasárnapi kiadásban megjelenő tekintélyes magazinnak is. Gyakran hívják tévéműsorokba is, szeptemberben pedig megjelent a washingtoni könyvesboltban tartott rendezvényen is bemutatott első könyve, amelynek címe The Signal and The Noise - Why So Many Predictions Fail - but Some Don’t (A jelzés és a zaj - Miért vall kudarcot olyan sok előrejelzés - néhány viszont nem).

A fülszöveg szerint Silver arra koncentrál a könyvben, hogyan lehet megkülönböztetni a valódi jelzéseket az egyre zajosabb és egyre több adatot tartalmaó információtömegben. Figyelmeztet arra is, hogy mivel az emberek előrejelzések alapján hoznak döntéseket, ezért a hibás jóslatok súlyos károkat okozhatnak a társadalomnak. Silver szerint az ilyen kudarcok oka legtöbbször a túlzott magabiztosságban keresendő, ha “azonban a bizonytalanság elismerése javul, akkor az előrejelzéseink is jobbak lesznek”. Szerinte ez az előrejelzés-paradoxon: “minél alázatosabbak vagyunk a saját előrejelző képességünkkel kapcsolatban - és minél inkább hajlandóak vagyunk tanulni a saját hibáinkból - annál inkább képesek leszünk arra, hogy az információt tudássá tegyük, az adatokat pedig előrejelzéssé.”

Mit mond Nate Silver a kampányról? (Angol nyelvű videó)

Minden statisztikai tudása mellett valószínűleg ez a hozzáállás a titka Nate Silver sikerének. Miközben az Egyesült Államokban a média és általában a közélet tele van harsány megmondóemberekkel (bár megkockáztatom, hogy ez nem amerikai sajátosság), addig ő egy nagyon visszafogott, higgadt hangot képvisel. Nem szégyelli kimondani azt, ha valamit nem tud, és azt sem titkolja el, ha az előrejelzéseinek egyes elemeit illetően vannak kétségei. Sőt, az elemzők körében ritkaságnak számító módon azt is nyíltan bevallja, hogy politikai szimpátiája a demokratákhoz köti, ami ugyan persze lehet, hogy hitelteleníti egyesek szemében, de legalább annyira értelmezhető a transzparencia iránti elkötelezettségként.

A tárgyilagosság megnyilvánulása volt az is, hogy az elnökjelölti vitát Silver is egyértelműen Obama kudarcaként és Romney győzelmeként értékelte. Hozzátette azonban, nehéz látni azt, milyen hosszú távú hatása lesz ennek a kampányra, miután a felmérések szerint a választók túlnyomó többsége már régóta eldöntötte, kire fog szavazni (és a többség Obama mellett van). Silver szerint Romney ugyan valószínűleg javított a saját kedvelhetőségi indexén, de megjegyezte, hogy nem nagyon voltak olyan pillanatai a kampánynak, amelyek népszerű klipként továbbélhetnének a Youtube-on, és Obama ugyan fáradtnak és enerváltnak tűnt, de nem mondott semmi olyat, ami kényelmetlenséget jelenthetne számára később.

Ahogy azt Silver több blogbejegyzésében leírta, az előrejelzési modellje nagyrészt közvélemény-kutatási adatokra (visszanézve egészen 1968-as választásig, amikor az első komolyabb kutatások zajlottak) és gazdasági mutatókra alapul. A könyvesboltban tartott rendezvényen megkérdeztem tőle, hogy mit kezd az olyan nehezen megfogható tényezőkkel, mint a média által sugallt narratívával (ami most épp az, hogy Romney magához tért és nehéz hetek várnak Obamára) és az ebből fakadó dinamikával. Azt mondta, hogy ezzel ugyan számolni kell, de szerinte ennek elsősorban az előválasztások idején van szerepe, amikor még kevésbé elkötelezettek egy-egy jelölt mellett a választók. Hozzátette azt is, hogy szerinte a narratívát szállító “média gyakran túlértékeli azt, hogy mennyire okos, és hogy mennyire érti azt, hogy mit is gondolnak az amerikaiak”.

Silver láthatóan tisztában van azzal, hogy egy feszített kampányban nagyon gyorsan megváltozhatnak a dolgok, és ami egyik nap még rendkívül fontosnak tűnik, az hirtelen a háttérbe szorulhat, az alapok pedig közben akár érintetlenek is maradhatnak. Erre jó példa, hogy csütörtökön még arról kapott kérdéseket, hogy milyen károkat okozott az elnöknek a szerda esti tévévita, de ha pénteken lett volna ez a beszélgetés, akkor már valószínűleg mindenki arról faggatná, hogy vajon hogyan segítheti Obamát a legújabb (és meglepően kedvező) állásriport. Szerencsére ott van a blogja, ahol megtudhatjuk, mit gondol erről.