potus & co

Vannak sokkal nagyobb nevek az amerikai újságírásban Kathie Obradovichnál, de most egy ideig mégis érdemes lesz odafigyelni arra, hogy mit is ír. Ő ugyanis az Iowa állam fővárosában működő Des Moines Register nevű lap politikai kommentátora, így a fő feladata a helyi kampányesemények követése. Márpedig ezek különös jelentőséggel bírnak a következő szűk egy évben, hagyományosan Iowa államban indul ugyanis az elnökválasztást megelőző előválasztási szezon.

Igaz, most van némi zavar akörül, hogy melyik állam is lesz az első. Iowa államban február 6-ára van beteverzve a kaukusznak hívott választási esemény, Florida azonban egy még korábbi időpontot, január 31-ét tűzött ki. Ezzel persze azt kockáztatják, hogy megbüntetik őket, és esetleg érvénytelenítik is az ottani eredményt, de Iowa kormányzója is jelezte, hogy ha szükséges, akkor ők fogják még előbbre hozni a dátumot. Az iowaiak számára ugyanis nem kérdés, hogy megtartják elsőségüket.

Három évvel ezelőtt is nagyon emlékezetes volt az ottani előválasztási forduló. Nagy meglepetésre Barack Obama fölényes győzelemet aratott Hillary Clinton felett (aki végül csak harmadik lett), és onnantól kezdve már senki nem vonta kétségbe esélyét a végső győzelemre. Ezúttal persze a republikánus mezőny az érdekes, miután Obamának várhatóan nem kell komoly kihívókkal számolnia a demokrata oldalon.

Mike Huckabee a 2008-as iowai diadal után - Forrás: youtube.com

Róluk, a republikánusokról szól Kathie Obradovich hétfői írása is. Beszámol például arról, hogy egy friss felmérés szerint gyengült a helyi támogatottsága Sarah Palinnek: míg 2009 novemberében még a republikánusok 71 százalékának volt róla pozitív véleménye, addig most már csak 65 százalék az arány.

Palin persze még nem jelentette be, hogy indulna, de tett már olyan utalásokat, amelyek szerint kacérkodik a gondolattal. Ehhez képest azonban nem nagyon töri magát Iowában, pedig Clinton is épp azért hasalt el három éve, mert nem fordított elég figyelmet erre a középnyugati államra, ahol hagyományosan fontos szerepe van a személyes kampányjelenlétnek (ez adódik a kaukuszformátumból is, amelynek lényege, hogy egy hosszadalmas gyűlésen választják ki a támogatandó jelöltet).

Más republikánus aspiránsok sokkal szorgalmasabbak. Épp most fejezte be iowai látogatását az új könyvével turnézó Mike Huckabee (aki 2008-ban megnyerte a helyi republikánus kaukuszt), Haley Barbour, Mississippi állam kormányzója múlt héten járt ott, Newt Gingrich pedig jövő héten érkezik. Messze van még az előválasztási szezon, de láthatóan már most sűrű a naptárja Kathie Obradovichnak és kollégáinak.

A Fehér Házban demokrata elnök ül, a kongresszusban a republikánusok diktálnak. Az országnak nincs elfogadott költségvetése, és a kormányzati szervek működése egy határozattól függ, amelyet időről időre meg kell újítania a kongresszusnak. A törvényhozásban ülők többsége ugyanakkor jelentős megszorításokat akar, míg az elnök tiltakozik ez ellen. Benne van a pakliban még az is, hogy a kongresszus nem járul hozzá az adósságplafon felemeléséhez, és ezzel gyakorlatilag fizetésképtelenné válik az állam.

Nem, nem 2011-ről van szó, és az elnököt nem Barack Obamának hívják. A fent leírtak ugyan passzolhatnának a mostani helyzetre is, de igazából Bill Clinton 1995-ös nagy költségvetési csatáját akartam felidézni. Nem tudjuk, mi lesz a mostani elnök és a törvényhozás közötti csatáknak a kimenetele, de Clinton és a republikánusok közötti vita végül odáig fajult, hogy 1995 végén leállt a szövetségi kormányzat működése. Emiatt most fellapoztam Clinton vaskos életrajzának (a címe szimplán My Life) vonatkozó részeit, amelyben leplezetlen büszkeséggel írja le, hogyan járt túl törvényhozási ellenfeleinek eszén.

Az egykori elnök szerint a republikánusok - élükön a harcias Newt Gingrich akkori képviselőházi elnökkel - lebecsülték őt, és bedőltek annak a sajtóban kialakult képnek, hogy Clinton egy puhány alak, aki mindig kompromisszumra törekszik. Előbb nem hagyták jóvá el az elnök által benyújtott költségvetést, majd az egyes konkrét kifizetésekről szóló törvényekbe olyan megszorító elemeket tettek, amelyeket Clinton elfogadhatatlannak tartott, és ezért megvétózott.

Patthelyzet alakult ki, és egy november végi napon 800 ezer kormányzati dolgozó hagyta abba a munkát, majd a leállás többé-kevésbé (függően attól, hogy egyes kifizetési törvényeket aláírta-e Clinton) meg is maradt egészen január első napjaiig. Akkor sikerült megállapodni Clintonnak a republikánusokkal, és az egyik találkozón a könyv szerint Gingrich el is ismerte: “Hibáztunk. Azt hittük, hogy be fogja adni a derekát.”

Clinton az 1996-os State of the Union közben

A győzelem szimbolikus pillanata néhány héttel később, a szokáos State of the Union beszédben jött el. Clinton felidézi, hogy szónoklatának végefelé bemutatott egy férfit, aki a first lady mellett ülve hallgatta a beszédet. Egy 49 éves, Richard Dean nevű vietnami veterán volt az, aki élete kockáztatásával mentett meg több embert az előző évben történt oklahomai robbantáskor. Deant felállva üdvözölte a teljes kongresszus, beleértve a republikánus többséget is. Clinton azonban a taps után így folytatta: “Richard Dean története nem ér véget itt. Múlt novemberben a kormányzati leállás miatt arra kényszerült, hogy elhagyja a munkahelyét. Amikor második alkalommal is leállt a kormányzat, folytatta a társadalombiztosítási ügyfelek ügyeinek intézését, de mindezt fizetség nélkül tette. Richard Dean nevében arra szólítok fel mindenkit, aki itt van a teremben: soha, soha többé ne állítsuk le a szövetségi kormányzat működését.”

Clinton szerint ekkor már csak a demokraták tapsoltak, a republikánusok pedig összetörtnek tűntek, mert tudták, hogy csapdába estek. “Tudtam, hogy nem kell aggódnom egy harmadik kormányzati leállás miatt” - írja diadalittasan Clinton. Nyilván nem fog az akkori költségvetési vita pontosan ugyanezen forgatókönyv szerint újrajátszódni, de Obama azért tanulhat elődje történetéből.

Potus & Co a Facebookon is.

A CPAC elnevezésű (Conservative Political Action Conference) gyűlés minden évben fontos eseménynek számít az amerikai politikában, de idén ez most különösen így van. Február 10. és 12. között mintegy tízezren gyűlnek össze az amerikai konzervatív szervezetek találkozóján, amelyen beszédet mond több olyan politikus is, akik várhatóan harcba szállnak a republikánus elnökjelöltség megszerzéséért a 2012-es választáson. Mivel jövő ilyenkor már javában tudni lehet majd az aspiránsokat, így az idei CPAC egyfajta seregszemleként is felfogható, ráadásul a hagyománynak amúgy is része egy véleménnyilvánító szavazás (úgynevezett straw poll) is a felszólaló politikusokról.

Ez a szavazás nem bír különösebb jelentőséggel (tavaly például a keményvonalas libertariánus Ron Paul nyerte, aki ugyan markáns szereplője volt a 2008-as kampánynak, de valódi esélye nem volt a nyerésre), a győztes viszont legalább biztosan a hírek élére kerül egy rövid időre. Az elnökjelöltségre várhatóan pályázó felszólalók között van Mitt Romney (aki már 2008-ban is elindult), Newt Gingrich (a képviselőház vezetője a Clinton-érában), Haley Barbour (Mississippi állam kormányzója), Tim Pawlenty (Minnesota korábbi kormányzója) és Mitch Daniels (Indiana állam kormányzója). Legalább annyira érdekes azonban az is, hogy ki az, aki nem megy el: sem Sarah Palin, sem Mike Huckabee nem lesz ott, pedig mindketten a republikánus párt konzervatív szárnyához tartoznak, és a 2012-es kampány lehetséges résztvevőiként tartják őket számon.

Mintegy tízezren vesznek részt a gyűlésen - Forrás: facebook.com/cpac

Bár Palin és Huckabee is zsúfolt naptárára hivatkozva mondta le a részvételt, a gyűlést tartalmi kérdések is beárnyékolják. Több szervezet is bojkottot hirdetett, miután kiderült, hogy a GOProud nevű republikánus meleg mozgalom is részt vesz a rendezvényen. Ez jelzi, hogy még a konzervatív tábor sem egységes, pedig ez is csak egy - igaz, nagyon meghatározó - csoportja a republikánus pártnak. Ez persze nem újdonság, mindig is máshova helyezték a hangsúlyt az úgynevezett szociális konzervatívok (számukra az abortusz és a házasság tartoznak a fő kérdések közé) és a gazdasági konzervatívok (akiknek a kormányzati szerep minimalizálása a legfontosabb).

Eközben a képviselőházban épp most küszködnek a republikánus párt vezetői azzal, hogy valahogy egyben tartsák hatalmasra nőtt frakciójukat. Két napon belül egymás után kétszer fordult elő, hogy John Boehner házelnöknek és Eric Cantor frakcióvezetőnek nem sikerült biztosítania a republikánus támogatást két olyan szavazáshoz, amelyeket amúgy mindenki puszta formalitásnak tekintett. Boehnerék erre azzal reagáltak, hogy “nem lehetnek minden nap tökéletesek”, illetve hogy még csak most szoknak bele a többségi szerepbe.

Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy komoly tartalmi kérdésekben is vannak feszültségek a frakción belül, a tavaly novemberben a konzervatív Tea Party támogatásával megválasztott képviselők ugyanis nem hajlandók engedni az általuk legfontosabbnak tartott költségvetési megszorításokból, és tiltakoznak minden olyan lépés ellen, amely felvizezné az erre vonatkozó célokat. Ha összeadjuk ezt a CPAC körüli ellentmondásokkal, valamint azzal, hogy egyelőre teljesen nyitottnak tűnik az elnökjelöltségi verseny, akkor úgy néz ki, hogy izgalmas fordulatok elé nézünk a republikánus politikában.

Szolgálati közlemény: a Potus & Co már követhető a Facebookon is.