A Fehér Házban demokrata elnök ül, a kongresszusban a republikánusok diktálnak. Az országnak nincs elfogadott költségvetése, és a kormányzati szervek működése egy határozattól függ, amelyet időről időre meg kell újítania a kongresszusnak. A törvényhozásban ülők többsége ugyanakkor jelentős megszorításokat akar, míg az elnök tiltakozik ez ellen. Benne van a pakliban még az is, hogy a kongresszus nem járul hozzá az adósságplafon felemeléséhez, és ezzel gyakorlatilag fizetésképtelenné válik az állam.

Nem, nem 2011-ről van szó, és az elnököt nem Barack Obamának hívják. A fent leírtak ugyan passzolhatnának a mostani helyzetre is, de igazából Bill Clinton 1995-ös nagy költségvetési csatáját akartam felidézni. Nem tudjuk, mi lesz a mostani elnök és a törvényhozás közötti csatáknak a kimenetele, de Clinton és a republikánusok közötti vita végül odáig fajult, hogy 1995 végén leállt a szövetségi kormányzat működése. Emiatt most fellapoztam Clinton vaskos életrajzának (a címe szimplán My Life) vonatkozó részeit, amelyben leplezetlen büszkeséggel írja le, hogyan járt túl törvényhozási ellenfeleinek eszén.

Az egykori elnök szerint a republikánusok - élükön a harcias Newt Gingrich akkori képviselőházi elnökkel - lebecsülték őt, és bedőltek annak a sajtóban kialakult képnek, hogy Clinton egy puhány alak, aki mindig kompromisszumra törekszik. Előbb nem hagyták jóvá el az elnök által benyújtott költségvetést, majd az egyes konkrét kifizetésekről szóló törvényekbe olyan megszorító elemeket tettek, amelyeket Clinton elfogadhatatlannak tartott, és ezért megvétózott.

Patthelyzet alakult ki, és egy november végi napon 800 ezer kormányzati dolgozó hagyta abba a munkát, majd a leállás többé-kevésbé (függően attól, hogy egyes kifizetési törvényeket aláírta-e Clinton) meg is maradt egészen január első napjaiig. Akkor sikerült megállapodni Clintonnak a republikánusokkal, és az egyik találkozón a könyv szerint Gingrich el is ismerte: “Hibáztunk. Azt hittük, hogy be fogja adni a derekát.”


Clinton az 1996-os State of the Union közben

A győzelem szimbolikus pillanata néhány héttel később, a szokáos State of the Union beszédben jött el. Clinton felidézi, hogy szónoklatának végefelé bemutatott egy férfit, aki a first lady mellett ülve hallgatta a beszédet. Egy 49 éves, Richard Dean nevű vietnami veterán volt az, aki élete kockáztatásával mentett meg több embert az előző évben történt oklahomai robbantáskor. Deant felállva üdvözölte a teljes kongresszus, beleértve a republikánus többséget is. Clinton azonban a taps után így folytatta: “Richard Dean története nem ér véget itt. Múlt novemberben a kormányzati leállás miatt arra kényszerült, hogy elhagyja a munkahelyét. Amikor második alkalommal is leállt a kormányzat, folytatta a társadalombiztosítási ügyfelek ügyeinek intézését, de mindezt fizetség nélkül tette. Richard Dean nevében arra szólítok fel mindenkit, aki itt van a teremben: soha, soha többé ne állítsuk le a szövetségi kormányzat működését.”

Clinton szerint ekkor már csak a demokraták tapsoltak, a republikánusok pedig összetörtnek tűntek, mert tudták, hogy csapdába estek. “Tudtam, hogy nem kell aggódnom egy harmadik kormányzati leállás miatt” - írja diadalittasan Clinton. Nyilván nem fog az akkori költségvetési vita pontosan ugyanezen forgatókönyv szerint újrajátszódni, de Obama azért tanulhat elődje történetéből.

Potus & Co a Facebookon is.