potus & co

Az utóbbi napokban sokszor találkoztam ezzel a két szóval különböző összefüggésekben: Obama és dilemma. Ezek az írások azt járták körbe, hogy milyen komoly kihívás elé állította az amerikai elnököt az egyiptomi helyzet. A gondolatmenet lényege, hogy Obamának választania kell egy megbízható, viszont tekintélyelvű szövetséges támogatása és a demokratikus alapértékek melletti feltétlen kiállás között. A helyzet valóban bonyolult, de Obama eddigi tevékenységét, megnyilatkozásait figyelembe véve nekem vannak kétségeim afelől, hogy ő túl sokat gondolkozott volna azon, mit is mondjon, amikor megszólalt a témában.

Az elnök pénteken adott egy hosszabb nyilatkozatot, amelyben egyrészt minden felet az erőszaktól való tartózkodásra szólított fel, másrészt figyelmeztette Hoszni Mubarak elnököt, hogy reformokra van szükség. Még azt se felejtette el megemlíteni, hogy kapcsolják vissza a Facebookot (jó, szó szerint nem ezt mondta, hanem közösségi hálózatokról beszélt). Obama tehát nem is burkolt kritikában részesítette Mubarakot, de nem ment el odáig, hogy a tüntetők mellé álljon és az egyiptomi vezető távozását követelje. Beszélt ugyan arról, hogy az egyiptomi népnek is részesülnie kell az “univerzális jogokból”, de nem biztatta őket arra, hogy takarítsák el az útból az ennek elérését akadályozó rezsimet.

Értekezlet az egyiptomi helyzetről - Forrás: flickr.com/whitehouse

Ez persze sokak szemében épp ezeknek az “univerzális jogoknak” az elárulásával egyenlő, és nagy csalódás lehet azoknak is, akik a 2008-as választási kampányból csak a változást és reményt megtestesítő politikusra emlékeznek. Az Obamát ismerők azonban azt mondják, hogy ő egy kifejezetten pragmatikus figura, aki csak olyan konfliktusokba megy bele, amelyeknél esélyét érzi annak, hogy nyertesként tud kikerülni belőlük. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek elvei, hanem inkább azt, hogy nem mindig és nem minden helyzetben az elvek érvényesítésére törekszik, hanem kalkulál hosszabb távra is (lásd az egyensúlyozást a hasonló kihívásokat jelentő kínai-amerikai viszonyt, és ha már demokráciáról van szó, a Bush-korszakhoz képest is az volt az egyik legnagyobb külpolitikai változás, hogy Obama nyilvánvalóvá tette, ő nem fog országépítéssel foglalkozni.)

Ha elfogadjuk az elnöki hozzáállásnak ezt az értelmezését, akkor már egyáltalán nem meglepő, hogy Obama ilyen óvatosan reagált az egyiptomi helyzetre. A Fehér Házban nyilván sok szó esik most arról, mit kellene kezdeni azzal, ami a Tahrír téren és környékén történik (friss beszámoló Szlankó Bálint kiváló riportjában az [origo]-n), de abban is biztos vagyok, hogy ezek a beszélgetések csak részben forognak a demokrácia vs. diktatúra témája körül, és több energiát ölnek olyan kérdések megvitatásába, mint hogy ki léphet Mubarak helyébe, hogy távol lehet-e tartani az iszlámistákat a hatalomtól, és hogy az Egyesült Államok számára vajon az most a leghasznosabb, ha hangosan követeléseket fogalmaz meg, vagy ha szépen csendben figyeli a történéseket, és esetleg a háttérből próbálja azokat befolyásolni.

Nagy horderejű bejelentést tett csütörtökön Rahm Emanuel chicagói polgármesterjelölt. Közölte, hogy a családi Scrabble játékban ez után be lesz tiltva a resident (lakos) szó. Ezzel a poénnal reagált arra a bírósági döntésre, amely végül a javára döntötte el a riválisai által kezdeményezett bírósági eljárást.

A helyi szabályok szerint Chicagóban csak az lehet polgármesterjelölt, aki legalább a választásokat megelőző egy évben a városban lakott. Emanuel ugyan régi chicagóinak számít, viszont az utóbbi két évben ideje nagy részét Washingtonban töltötte Barack Obama kabinetfőnökeként. A középnyugati nagyvárosba csak akkor tért vissza, amikor ősszel kiderült, hogy a mostani polgármester visszavonul, és ezzel megnyílik előtte a pálya a korábban kiszemelt posztra.

A riválisai által kezdeményezett bírósági eljárás azt vizsgálta, hogy vajon chicagói lakosnak számított-e Emanuel az után, hogy a házát bérbe adta a kabinetfőnöki munka kezdetekor. A pernek még az is  tárgyát képezte, hogy milyen dobozokat tárolt a politikus a ház pincéjében.

Első fokon számára kedvező döntés született, egy fellebbviteli bíróság ezt megváltoztatta, a végső szót kimondo Illinois állambeli legfelsőbb bíróság azonban úgy határozott, hogy Emanuel indulhat a február 22-én esedékes választáson. Ha nem csúszik be valamilyen egyéb akadály, akkor nagy eséllyel meg is nyeri, a felmérések szerint ugyanis abszolút fölénnyel vezet riválisai előtt.

Az egyik legizgalmasabb pártpolitikai kérdés Amerikában most az, hogy mi lesz a republikánusokkal. Ránézésre nagyon jó állapotban vannak, többségük van a képviselőházban, megerősödtek a szenátusban, a választók pedig elég egyértelműen jelezték novemberben, hogy elegük van a demokratákból. A felszín alatt azonban sok a feszültség és a súrlódás, amit persze az árgus szemekkel figyelő média alaposan fel is nagyít.

A novemberi választáson sok olyan jelölt nyert, akiket a Tea Party nevű konzervatív, az alkotmány értékeihez való visszatérést és a kormányzat szerepének csökkentését hirdető mozgalom támogatott (és néhány épp emiatt el is bukott). Ők jórészt épp annak köszönhették a sikerüket, hogy a politika megújítását, Washington megtisztítását ígérték. Ez persze nemcsak a demokratákra jelentett fenyegetést, hanem a bejáratott republikánus politikusokra is.

Michele Bachman a Tea Party nevében - Forrás: youtube.com

A kampánynak most már rég vége, összeült az új kongresszus, és ezeknek a különböző nézetű embereknek együtt kell dolgoznia. Vannak jelek, hogy ez nem megy olyan könnyen, például az, hogy Barack Obama State Of The Union beszédére a hagyományoktól eltérően nem egyetlen republikánus politikus mondta el a párt reakcióját, hanem egy Tea Party-s politikus is nyilatkozatot adott.

Ez nem éppen az egységesség üzenete volt, de a két beszéd (Paul Ryan mondta a hivatalos szöveget, Michele Bachmann pedig a Tea Party részéről szólalt meg) gyakorlatilag alig különbözött egymástól. Mindketten arról beszéltek, hogy Obama szerintük feleslegesen költött el sok százmilliárd dollárt a gazdaságélénkítés nevében, miközben munkahelyeket nem sikerült teremteni. Azt is elmondta mindkét politikus, hogy a demokraták egészségügyi reformját katasztrofálisnak tartják, és ezért vissza akarják vonni a törvényt.

Ez tehát inkább csak egy látszólagos törésnek tűnt, nem kellett azonban sokáig várni arra, hogy valódi tartalmi vita robbanjon ki a republikánusok között. Komoly kiadáscsökkentést követelnek, abban azonban nincs egyetértés, hogy ez érintse-e a hadsereget is (ahogy ezt a kormányzat javasolja). Sok republikánus szerint a nemzetbiztonsági területtől egy fillért sem szabad elvonni - főleg nem háború idején -, akadnak azonban olyanok, köztük Tea Party-sok is, akik szerint épp hogy a hatalmas hiány jelent védelmi kockázatot, ezért a Pentagon sem maradhat ki a megszorításokból.

Persze ez a vita sem olyan nagyon meglepő. A republikánus párt nagy, a legkülönfélébb nézetű emberek megférnek benne, úgyhogy ha a szimbólumként szolgáló elefántnak rajzolnának még néhány fejet, az teljesen rendben is lenne.

Az [origo]-ra írtam már egy összefoglalót a beszédről, így csak röviden arról, ami általában a legérdekesebb szokott lenni ezekben a szónoklatokban: mi az, ami kimaradt belőle?

Az nem túl nagy meglepetés, hogy a külpolitikával ezúttal nem nagyon foglalkozott. Bár nyilván vannak súlyos problémák Afganisztánban és az iráni atomhelyzet sem oldódott meg, azt a novemberi választás is mutatta, hogy az amerikaiakat most elsősorban az aggasztja, ami otthon történik a munkahelyekkel (konkrétan az, hogy nincs elég belőlük).

A valóban súlyos álláshelyzet mellett kormányzati szempontból azonban talán a legnagyobb kérdés az, hogy mihez kezd Amerika a hatalmas költségvetési hiányával, ami súlyos teherként nehezedik a gazdaságra. Az amerikaiaknak persze nem kell amiatt aggódniuk, hogy nem lesz, aki hitelt ad nekik, de még az átlagemberek is beleborzonganak abba a gondolatba, hogy az egyre erősebb gazdasági rivális Kína legyen a fő hitelezője a szuperhatalmi státuszára büszke Amerikai Egyesült Államoknak.

A hiányproblémának a megoldásához azonban olyan – Európában is ismerős – kérdésekkel kell szembenézniük az amerikai politikusnak, hogy miként lehet fenntarthatóvá tenni a társadalombiztosítást, a nyugdíjellátást, az egészségügyet. Ezek nagyon bonyolult és nehezen megválaszolható kérdések, és nem lettünk okosabbak Obama kedd esti (magyar idő szerint szerda hajnali) beszéde után sem.

Két év és öt nap telt el azóta, hogy Barack Obama beköltözött a Fehér Házba, és most eljött a második alkalom, hogy elmondja az Amerikai Egyesült Államok elnöke (President Of The United States, azaz POTUS, ha valaki esetleg még találgatott volna a blog nevét illetően) szokásos év eleji State Of The Union (SOTU), azaz az Unió helyzete című beszédét. Ez egy kiváló alkalom a mindenkori elnöknek arra, hogy közvetlenül szóljon az amerikai néphez. A főműsoridőben mondott beszédet több csatorna élőben közvetíti (tavaly mintegy 50 millióan voltak rá kíváncsiak), és ugyan a hagyomány része az is, hogy a rivális párt részéről valaki reagál az elhangzottakra, a figyelem egyértelműen az elnökre irányul.

A támogatóinak küldött videóüzenetében Obama már jelezte, hogy a kedd esti beszédben a fő téma a munkahelyteremtés és a versenyképesség javítása lesz. Elnökségének második felében ezeknek a céloknak akar alárendelni mindent, amit jelzett már csapatának átalakításával is. Azt is lehet tudni, hogy ezt nagyjából hogyan képzeli el: több pénzt akar költeni az infratruktúra fejlesztésére és a kutatásokra.

Obama a tavalyi SOTU közben - Forrás: flickr.com/whitehouse

Itt kezdődnek azonban számára a gondok, a republikánusok ugyanis már sokszor elmondták, hogy semmilyen további költekezéshez nem járulnak hozzá, és a legfontosabb és legsürgetőbb feladatnak épp a rekordnagyságú költségvetési hiány lefaragását tartják. Mivel a képviselőházban ők vannak többségben, és a demokratáknak a szenátusban sincs akkora többségük, ami szabad döntéshozatalt biztosítana nekik, így nehéz hónapok elé néz az elnök, aki költségvetési ügyekben szinte semmit nem tud csinálni a kongresszus nélkül.

Nehéz azonban megjósolni, pontosan hogyan is fog alakulni ez a meccs, miután a republikánusok nem alkotnak egységes tömböt, a tavaly még sokak által leírt, népszerűtlen elnök pedig kezd magára találni. Vannak felmérések, amelyek szerint ugrásszerűen (ez kétszámjegyű változást jelent) javult a tevékenységének megítélése december óta, amiben szerepe lehetett az arizonai lövöldözésre adott reakciójának és a tavalyi év végén aratott törvényhozási győzelmeinek is. Az különösen sok bizakodással töltheti el Obamát és embereit, hogy ez a látványos javulás az egyik párt mellett sem elkötelezett szavazók körében következett be, akik már a 2008-as választáson is komoly szerepet játszottak a győzelmében.