potus & co

Pénteken tölti utolsó munkanapját Robert Gibbs, a Fehér Ház jelenlegi szóvivője, és a Politico egy meglehetősen szórakoztató videóval búcsúzik tőle. Gibbs egyik kedvenc fordulata az volt a nehéz kérdések hárítására, hogy "én nem vagyok....", és a kipontozott részt aztán szabadon kitöltötte azzal, hogy jogász, számvevő, képviselő, klímatudós, dohányos vagy éppen a skót jog szakértője.

Gibbs utóda Jay Carney lesz, aki eddig Joe Biden alelnök szóvivője volt. Carney korábban újságíróként dolgozott (karrierje nagy részét a Time magazinnál töltötte), így talán sikerül javítania a Fehér Ház és a riporterek viszonyán, ami nem volt kimondottan felhőtlen az elmúlt két évben.

Sokan panaszkodtak arra, hogy Gibbst nem könnyű elérni, hogy gyakran dobott vissza kérdéseket kielégítő válasz nélkül, és még azt is felrótták neki, hogy az elnök egyik külföldi útján elment városnézésre ahelyett, hogy megjelent volna egy állítólag előre leszervezett vacsorán a tudósítókkal.

Gibbs problémája valószínűleg az volt, hogy ő nem csupán szóvivő volt, hanem Obama bizalmasa, és így tanácsadói munkát is végzett, a kettőt együtt pedig nem bírta. A mostani változás is azt jelenti lényegében, hogy a szóvivői poszttól megválik, de tanácsadóként marad az elnök környezetében, és részt vesz a 2012-es kampányban is.

Szolgálati közlemény: a Potus & Co már követhető a Facebookon is.

Sajnos csak most jutottam el oda, hogy megnézzem Bill O'Reilly vasárnapi interjúját Barack Obamával. Általában is nagy szó, ha az elnök interjút ad, de az különösen érdekes, ha épp az egyik leghevesebb kritikusával ül le beszélni. Márpedig - mint arról egy korábbi posztban értekeztem - O'Reilly közéjük tartozik, így ez már önmagában hírértékűvé tette a beszélgetést. Az elhangzottak egyébként nem is voltak különösebben érdekesek (bár szórakoztató volt a "Zavarja, hogy olyan sokan utálják?" kérdés, amit az elnök elütött azzal, hogy azok az emberek nem is igazán ismerik), azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy vajon Obama bevállalta volna-e ezt az interjút akár csak néhány hónappal ezelőtt is.

Puszta megérzésen alapuló véleményem az, hogy a novemberben még minden oldalról támadott, lényegében lúzernek tartott (ne felejtsük el, hogy akkoriban már olyan találgatások is voltak, hogy vajon ki lesz a demokrata kihívója 2012-ben) elnök nem ment volna bele egy ilyen beszélgetésbe. Azóta azonban a népszerűsége emelkedőben van, maga mögött tudhat néhány törvényhozási győzelmet, és nem sodródik az eseményekkel (mint például az egészségügyi reformvitában), hanem diktálja a tempót. Így megerősödve már különösebb kockázat nélkül ülhetett le O'Reillyval, akivel az interjú végén már úgy beszélgetettek, mint két régi barát, akik ugyan folyton csipkelődnek, de valójában szeretik egymást.

Szolgálati közlemény: a Potus & Co már követhető a Facebookon is.

Nem sok dolog van, amiben Sarah Palin és Barack Obama egyetért, de úgy tűnik, hogy ha Ronald Reaganről van szó, akkor nem is állnak olyan távol egymástól. A harcias republikánus politikusnő vasárnap egy interjúban beszélt arról, hogy pótolhatatlan figurának tartja Reagant, a jelenlegi elnök pedig szintén többször jelét adta annak, hogy nagy tisztelője az 1981 és 1989 között hatalmon lévő elődjének. Vasárnap sorra tartották a megemlékezéseket Reaganről, aki épp száz évvel ezelőtt született (2004-ben hunyt el), és az elhangzottak alapján úgy tűnik, hogy nagyjából eldöntött dolog az, hogy a nagy amerikai elnökök közé tartozik.

A republikánusok számára katasztrofális eredményt hozó 2008-as választások után felerősödtek a hangok, amelyek szerint a pártnak egy új Reaganre van szüksége, de a választás győztese, Obama is példaképként tekintett rá. “Ronald Reagan olyan módon változtatta meg Amerika pályáját, amilyen módon sem Richard Nixon, sem Bill Clinton nem tette meg” - nyilatkozta a 2008-as kampányban Obama, nem kis felhördülést kiváltva a Clinton-táborban. Legutóbb pedig azzal jelezte érdeklődését Reagan elnöksége iránt, hogy a karácsonyi vakációja alatt - mint azt a szóvivője nyilatkozta - egy róla szóló könyvet olvasott.

Egy derűs elnök - Forrás: www.reagancentennial.com

Obama talán a saját problémáira is megoldást keres elődje tevékenységének tanulmányozásával. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kétszámjegyű volt az infláció, a gazdaság recesszióba süllyedt, és az USA külföldön is súlyos sebeket kapott (elég csak ‘79-es iráni túszdrámára gondolni). Reagan végül úgy fejezte be második ciklusát, hogy a gazdaság közben talpra állt, a rivális szuperhatalom, a Szovjetunió pedig térdre kényszerült.

Voltak közben súlyos megpróbáltatásai, de az egykori színészből (egyik szerepe miatt ragadt rajta a Gipper becenév is) lett elnök a rá jellemző derűvel és önkritikus humorral lépett túl ezeken. Első ciklusának második évében pártja nagyot bukott a félidős választásokon, és politikáját nemcsak a demokraták, hanem a republikánusok közül is többen támadták (nem tetszett nekik például, hogy hajlandó volt tárgyalni Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárral). Csúnya foltott ejtett elnökségén az Irán-Kontra ügy is, de végső soron most a legtöbben úgy emlékeznek rá, mint egy igazi győztesre.

Ez kevés embernek adatik meg az amerikai politikában is, így nem csoda, hogy olyan sokan kutatják, mi volt a titka a 40. POTUS-nak.

Érdekes értelmezését adta az egyiptomi és tunéziai eseményekben játszott amerikai szerepnek Fareed Zakaria, az egyik legismertebb világpolitikai megmondóember. Az indiai származású (ezt ízes akcentusában továbbra is magán viselő), de régóta az Egyesült Államokban élő elemző az általa szerkesztett Time magazinban közölt egy hosszabb írást Egyiptomról. Ebben főként azt boncolgatja, hogy mi vezethetett az egyébként politikailag rendkívül stabilként számon tartott országban a hatalmas tömegdemonstrációkhoz, illetve hogy miért nem kell félni attól, hogy Egyiptom Irán példáját követné, a végén azonban elejt néhány megjegyzést arról is, hogy szerinte mi köze van ennek az előző és a mostani amerikai elnökhöz.

Zakaria szerint az történt, hogy 2001. szeptember 11. után George Bush ugyan minden korábbinál erősebben rávilágított az arab diktatúrák által jelentett problémákra, de aztán később az iraki háborúval és Izrael melletti kiállásával hiteltelenné vált az arabok szemében. Így ha ezekben az országokban bárki előállt azzal, hogy demokráciát kéne teremteni, akkor egyből rásütötték a hatalmon lévők, hogy Amerika bábja. Ez után jött Barack Obama, aki viszont hátrébb lépett, és egyértelművé tette, hogy nem célja a közel-keleti térségben uralkodó rendszerek erőszakos megváltoztatása, amivel lehetővé vált, hogy a helyi liberálisok és demokraták anélkül hallassák a hangjukat, hogy USA-bérencnek titulálják őket. Nagyjából így néz ki Zakaria gondolatmenete, és ha igaza van, akkor mindenképp figyelemre méltó, hogy láthatóan mennyire meglepték Obamát azok a fejlemények, amelyek előidézéséhez ha akaratlanul is, de talán ő maga is hozzájárult.

“Hogy bízhatsz meg benne?” - Bob Woodward tavalyi könyve szerint ezt kérdezte Obamától egyik bizalmasa, amikor az a 2008-as választási győzelme után előállt azzal, külügyminiszteri posztot ajánl legnagyobb párton belüli riválisának, Hillary Clintonnak. Sok politikai elemző is rácsodálkozott a döntésre, és kormányon belüli villongásokat vizionáltak a két politikus között, akik néhány hónappal korábban egy meglehetősen durva kampányban versengtek a demokrata elnökjelöltség elnyeréséért.

Ezek az aggodalmak alaptalannak bizonyultak. Clintonnak talán nem sikerült beférkőznie Obama legszűkebb köreibe, de stabil tagja a kormányzatnak, és külügyminiszterként részese a legsúlyosabb nemzetbiztonsági döntéseknek. Most pedig tényleg eljött az a pillanat, amikor szinte felbecsülhetetlen segítséget jelent az elnök számára.

Clinton és Obama 2009 nyarán Kairóban - Forrás: flickr.com/whitehouse

A forrongó egyiptomi helyzetet követők fél szemmel az Egyesült Államokat figyelték, várva, hogy mit reagál Washington a szoros szövetségeseként számon tartott Hoszni Mubarak elnök távozását követelő tömegtüntetésekre. Kapóra jött tehát Obamának, hogy külügyminisztere személyesen is jól ismeri Mubarakot még férjének, Bill Clintonnak az elnöksége idejéből. Az egykori first ladynek különösen jó a viszonya az egyiptomi elnök feleségével, és egy 2009-es interjúban kijelentette, hogy a Mubarak-házaspárt családi barátnak tekinti. Ezzel kivívta jogvédők haragját, és kemény kérdéseket kapott arról, hogy külügyminiszterként mennyire alkalmas a diktatórikus rezsimek kezelésére.

Most ugyanakkor épp ő az, aki kézben tartja a szálakat, miután a Politico szerint Barack Obama egy szombati megbeszélésen feladatául adta, hogy csiszolja és képviselje az egyiptomi helyzetre adandó választ. Bár Obama is megszólalt kétszer az elmúlt napokban, Clinton interjút adott az öt nagy vasárnap reggeli tévéműsornak az egyiptomi helyzetről, és ezzel ő lett a finoman egyensúlyozó reakció megszemélyesítője. Clinton ötlete volt az is, hogy küldjék Kairóba Frank Wisner egykori ottani nagykövetet, aki személyesen jól ismeri Mubarakot. Wisner közvetítette az elnök felé azt az üzenetet, hogy Washington nem támogatja a további hatalmon maradását.

“Hillary tudja, hogy Mubarak egy diktáror, és nem közeli barátok” - idézett a Politico egy korábbi vezető amerikai diplomatát, aki szerint azonban ez az ismeretség van annyira mély, hogy tudja, “ez a fickó nem Szaddám Huszein, és talán épp ő volt az, aki megmondta a hadseregnek, hogy ne lőjenek a tömegbe”. Obamának biztosan jól jött a kritikus pillanatban egy ilyen tanácsadó, és még egyszer megerősítve érezheti magát a 2008 végén meghozott, akkoriban sokat vitatott személyügyi döntésében.