potus & co

Tisztán emlékszem arra, ami 2008. november 4-én este a chicagói Grant Parkban történt. Ahogy futottak be azok a szerencsés tízezrek, akik jegyet kaptak, és így bejutottak a színpadhoz közeli füves részre. Akadt olyan idős férfi, aki járókerettel próbált előre sietni, miközben rohantak el mellette a fiatalabbak. Sokan viselték a remény és változás jelszavát hirdető pólót, és meghatottságtól könnyes szemmel nézték a kivetítőn az egyes államokból érkező választási eredményeket. A sajtó számára elkerített részen lazább volt a tömeg, de a csípős hidegben nehéz volt a várakozás.

Obama okos beszédet mondott, egyszerre volt lelkesítő és józanító, lélekemelő és felelősségteljes. Abból az estéből nekem mégsem a későbbi elnök szónoklata maradt meg, hanem az a beszéd, amely nem sokkal korábban hangzott el az Arizona állambeli Phoenixben, és amelyet a chicagói park hatalmas közönsége kivetítőn keresztül követett. John McCain a vereségét ismerte be, és ez azt jelentette, hogy ennek az estének ő már csak a mellékszereplője lehetett. Ebből a beszédből azonban olyan bölcsesség, olyan elegancia és olyan felelősségérzet sugárzott, ami számomra feledhetetlenné tette.

Az addig morajló Obama-hívek is néma csendben hallgatták (a történelmi hűség kedvéért annyi hozzátartozik, hogy volt egy kis pfújolás, amikor elhangzott Sarah Palin neve), amint McCain azt a tanulságot vonta le a számára minden bizonnyal nagyon keserű választási eredményből, hogy az országnak össze kell fognia, és fel kell sorakoznia az új elnök mögött. “Obama szenátor és köztem sok a nézetkülönbség, ezeket meg is vitattuk, és végül ő győzedelmeskedett. Nem kétség, hogy a különbségek megmaradnak. Ezek azonban nehéz idők az ország számára. És én megfogadom ma este, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy segítsem őt azokban a kihívásokban, amelyek várnak ránk” - fogalmazott McCain, és arra kérte híveit, hogy ugyanezt tegyék ők is.

McCain egy 2008-as ohiói kampángyűlésen - Forrás: saját fotó

Tudjuk, hogy végül a nagy összefogásból semmi nem lett. Obama csúfos kudarcot vallott a marakodó politizálás felszámolására tett ígéretével. Nyilván hosszan lehetne vitatkozni arról, hogy ez kinek a hibája. Talán még magának McCainnek is van szerepe benne. Míg egykor arról volt híres, hogy különutas republikánusként hajlandó együttműködni a demokratákkal is a számára elvi okokból fontos ügyek érdekében, addig az utóbbi két évben többször adta jelét annak, hogy ezek az elvek talán már nem is olyan fontosak neki. Az arizonai bevándorlási törvény körüli vitában például annak ellenére beállt a szigorú jogszabály támogatói mellé, hogy korábban ennél sokkal liberálisabb terveket szorgalmazott a törvényhozásban. Ezt az elemzők betudták annak, hogy veszélyt jelentettek számára a konzervatív kihívók a novemberi szenátorválasztáson, de a régi McCaint talán egy ilyen helyzet sem tudott volna eltántorítani a saját maga által kijelölt útról.

Most azonban egy látványos gesztussal jelezte, hogy továbbra sem a tucatpolitikusok közé tartozik. A vasárnapi Washington Postban jelent meg egy írása, amelyben republikánus létére szokatlanul nyílt támogatásáról biztosítja a demokrata Barack Obama elnököt. A cikk arra a beszédre reagál, amelyet Obama mondott az arizonai Tucsonban, ahol múlt szombaton egy ámokfutó fejbe lőtte Gabrielle Giffords képviselőt és megölt hat másik embert. Az elnök ebben arra kérte a különböző pártállású embereket, hogy fejezzék be a marakodást, és a durva stílusú politizálást, McCain pedig csatlakozik ehhez az üzenethez.

“Nem értek egyet az enök sok intézkedésével, de hiszek abban, hogy ő egy hazafi, akinek őszintén az a szándéka, hogy elnöksége alatt az ország haladását szolgálja. Elutasítom azokat a vádakat, hogy az ő politikája és nézetei érdemtelenné teszik Amerika vezetésére és hogy szembehelyeznék az alapító eszmékkel” - írja McCain a cikkben, amelyben azért hozzáteszi azt is, hogy azt is elutasítja, hogy az Obama politikáját ellenzők kevésbé intelligensek lennének, mint azok, akik támogatják. Önmagukban nem olyan nagyon erős mondatok ezek, de az elmúlt két év időnként hisztérikus vitáit látva mégis súlyosnak érezni őket. Lehet persze, hogy ezeknek a szavaknak is az lesz a sorsuk, mint azoknak, amelyek 2008. november 4-én hangzottak el. De még ha így is lesz, John McCain újra megmutatta, miért néznek fel rá olyan sokan és olyan régóta az amerikai politikában.

Van valaki, akinek mond bármit is Reince Priebus neve? Tegnaptól elvileg ő az egyik legfontosabb ember az amerikai politikában, legalábbis ha pusztán a tisztségeket vesszük alapul. Pénteken ugyanis megválasztották a Republikánus Nemzeti Bizottság (RNC) elnökének, ami gyakorlatilag a pártvezetői tisztségnek felel meg. Ennek azonban nincs sok köze az európai kontinentális politikában ismert pártelnöki poszthoz, az RNC vezetőjének feladata ugyanis leginkább az adománygyűjtés és a pártszervezet működtetése. A stratégiára, az irányalkotásra tehát nincs túl nagy ráhatása, arról pedig főleg nincs szó, hogy utasítaná, kordában tartaná a párt vezető politikusait.

Priebus a Wisconsin állami pártszervezetet vezette eddig, de korábban tagja volt az előző elnök, Michael Steele stábjának is. Steele volt az első fekete elnöke az RNC-nek, így két évvel ezelőtti megválasztását nagy figyelem övezte. Később is sikerült a reflektorfényben tartania magát, de szerencsétlenségére ezt leginkább a pártszervezeten belüli botrányoknak és elbénázott nyilatkozatainak köszönhette.

Még a névjegye is a zakóján volt a bemutatkozáskor

Nagy visszhangot váltott ki például az, amikor kiderült, hogy az RNC egyes tisztviselői egy kaliforniai szexbárban költötték a párt pénzét. Steele ugyan azzal védekezett, hogy csak utólag szerzett tudomást erről, és az érintett munkatársakat is kirúgták, nehezebben tudta kimagyarázni magát azokból a vitákból, amelyeket saját nyilatkozatai okoztak. Egyszer például kijelentette, hogy az USA vesztésre áll az afganisztáni háborúban, amelyet szerinte Barack Obama döntése alapján vív az ország. Ezen még saját párttársai is felháborodtak: a mondat első felén azért, mert rossz üzenetet küld a hadseregnek, a másodikon azért, mert egyszerűen nem volt igaz.

Steele - akit szervezési hiányosságok miatt is értek kritikák a párton belül - ugyan megpróbálkozott az újraválasztással, de végül szégyenszemre már a többkörös szavazás közepén kiesett. Utóda azt ígérte a bemutatkozásán, hogy nem fog sokat szerepelni a tévében, helyette inkább a pártszervezet hatékonyabbá tételére és az adománygyűjtésre akar koncentrálni. Szükség is lesz mindkettőre, ha a republikánusok 2012-ben vissza akarják hódítani a Fehér Házat.

Napokon át tartó indulatos vita után megszólalt az elnök is. Az arizonai Tucsonban mondott egy több mint félórás beszédet mintegy 14 ezer ember előtt egy egyetemi sportcsarnokban. Bár részben gyászbeszéd volt, hangulatában egy kicsit a kampánygyűlésekre is emlékeztetett, a közönség például többször tapssal szakította meg a szónoklatot (a leghangosabban akkor, amikor Obama közölte a friss hírt, hogy a fejbe lőtt képviselő, Gabrielle Giffords a támadás óta először kinyitotta a szemét).

A legnagyobb figyelem arra irányult, hogyan reagál Obama arra, hogy liberálisok és konzervatívok egymásnak estek a támadás után. Előbbiek szerint a konzervatívok harcias retorikája megmérgezte a politikai közbeszédet, és ez vezetett a szombati támadáshoz. A konzervatívok szerint azonban ez hazugság, és szerintük ellenfeleik politikai célokra akarják felhasználni a brutális támadást (Sarah Palin egyenesen vérvádnak nevezte a liberálisok állításait)

Ahogy arra számítani lehetett, Obama nem állt egyik oldalra sem. Helyette mérsékletességre intette mindkét felet. “Fontos, hogy megálljunk egy pillanatra, és tegyünk azért, hogy olyan módon beszéljünk egymással, ami gyógyuláshoz vezet és nem újabb sérülésekhez” - fogalmazott az elnök, és civilizáltabb közbeszédre szólított fel, amire szerinte nem is csak a mostani tragédia miatt van szükség, hanem azért is, mert csak így lehet megfelelni az ország előtt álló nagy kihívásoknak.

Bár nyilván cinikus dolog még egy gyászbeszédet is politikai szűrőn keresztül nézni (az amerikai elnöktől és más nagyhatalmú politikusoktól sem feltétlenül kell elvitatni, hogy őszinte emberi érzések vezérlik ilyen tragikus pillanatokban), annyit talán érdemes megjegyezni, hogy ez a megnyilvánulás passzol abba az irányba, amerre Obama hónapokkal ezelőtt elindult. Elnöksége első két évében beszorult a liberális (legádázabb ellenfelei szerint szocialista) elnök pozíciójába, a novemberi félidős választások óta azonban láthatóan igyekszik kitörni ebből. A mostani, pártoktól távolságot tartó, higgadtságot és egységre törekvést sugalló üzenete ráerősít erre.

Végül csak megszólalt. Ahogy legtöbbször szokta, nem interjút adott, nem újságcikket írt, hanem közvetlenül, a Facebook-oldalán közzétett meglehetősen hosszú, több mint hét és fél perces videóval üzent. Sarah Palin azokra a nagyon súlyos, liberális fórumokon elhangzott vádakra reagált, amelyek szerint az ő harcias nyilatkozatai megmérgezték a közbeszédet, és ez vezetett ahhoz, hogy egy fegyveres támadó fejbe lőtte Gabrielle Giffords arizonai képviselőt és megölt hat másik embert.

Nem túl meglepő módon Palin visszautasítja ezeket a vádakat. Azt mondja, hogy megengedhetetlen, hogy egy tragédia után órákkal újságírók és kommentátorok olyan állításokat fogalmaznak meg, amelyek épp hogy azt a gyűlölködést és erőszakot szítják, amit elvileg csillapítani szeretnének. Palin a „blood libel” kifejezést használja a vele szemben megfogalmazott állításokra, amivel azt a főként zsidókat ért középkori vádat szokták leírni, amely szerint egyes csoportok gyermekek vérét használják fel vallási rítusokhoz. (A kifejezés magyarul is létezik, elég csak a tiszaeszlári vérvádra gondolni.)

Ez egy nagyon kemény, erőteljes válasz az elmúlt napokban megfogalmazott kritikákra. Palin semmi jelét nem adta annak, hogy változtatni akarna politikai stílusán, bár az feltűnő volt, hogy szokásától eltérően most szinte barátságosan szólt Barack Obamáról. „Obama elnök és én talán nem értünk egyet mindenben, de tudom, hogy csatlakoznak hozzám a demokratikus berendezkedésünk egészségének megerősítésében” – mondja egy helyen Palin.

Önmagában érdekes azonban az, hogy az egykori alaszkai kormányzó ennyire komolyan vette az amúgy leginkább blogokban és elejtett megjegyzésekben, és nem hivatalos politikai nyilatkozatokban megfogalmazódott vádakat. Továbbra is lebegteti azt, hogy elindul-e a 2012-es elnökválasztáson, és nyilván nem lenne jó belépő, ha folyton arról kérdezgetnék kampányolás közben, mi köze Giffords-képviselő fejbe lövéséhez. Felmérések szerint a 2008-as elnökválasztási kampányban republikánus alelnökjelöltként feltűnt Palin már eddig is megosztó figura volt (még a republikánusok körében is), úgyhogy kérdés, mit változtatnak ezen az elhangzott vádak és az ezekre adott reakciója.

Az amerikai politikában minden történésre azonnal van valamilyen párhuzam a közeli vagy távoli történelemből. A szombati arizonai lövöldözés után egyre többen idézik fel az 1995-ös oklahomai merényletet, amikor egy szélsőséges nézeteket valló férfi felrobbantott egy kormányzati épületet és megölt közel 170 embert. Nem sokkal a támadás után Bill Clinton akkori elnök kiállt, és a konzervatívokat (legádázabb politikai ellenfeleit) tette felelőssé annak a légkörnek a kialakulásáért, amely a terrorakcióhoz vezetett. Szerinte az ő retorikájuk, a “gyűlölet terjesztése” hozzájárult ahhoz, hogy az erőszak elfogadottá vált.

Most minden szem Obamára szegeződik, azt figyelve, hogy ő miként reagál egy hasonló történésre. Az arizonai Tucsonban egy, a rendelkezésre álló információk szerint zavarodott fiatal férfi meglőtte Gabrielle Giffords demokrata képviselőt, és megölt hat másik embert. Egyes liberálisok szinte azonnal a demokrata politikusokat kíméletlenül támadó konzervatívokat tették felelőssé a támadásért.

Utóbbiak persze visszatámadtak és képmutatással, a tragédia kihasználásával vádolták meg a baloldaliakat. Glenn Beck konzervatív rádiós-tévésen keresztül Sarah Palin is megüzente, hogy utálja az erőszakot és szerinte azért nincs béke, mert a politikusok visszaélnek a háborúskodással. (Palin reakcióját azért övezte nagy figyelem, mert az arizonai támadás után többen felhívták a figyelmet arra, hogy még a félidős választások előtt ő tett közzé egy térképet, amelyen célkeresztbe - vagy valami ahhoz hasonlóba, erről most vita folyik - tették a nyerhetőnek minősített demokrata körzeteket, köztük Giffordsét is.)

Obama az arizonai kormányzóval beszél telefonon - Forrás: flickr.com/photos/whitehouse

Obama egyelőre nem nyilvánított véleményt ebben a vitában. Egyperces néma csönddel adózott az áldozatok emlékének, és hétfőn egy nyilvános eseményen is csak annyit mondott, hogy most közös imára és összefogásra van szükség. Az elnök egyik nagy ígérete 2008-ban az volt, hogy véget vet a marakodó, mocskolódó politizálásnak. Talán ebben vallotta a leglátványosabb kudarcot, a politikai stílus és a megosztottság ugyanis most még erősebbnek érződik, mint akkor.

Épp ezért tűnik azonban kétségesnek az is, hogy hasonlóra szánná el magát, mint Clinton az oklahomai robbantás után. Ha állást foglalna ebben a vitában, akkor azzal csak olajat öntene a tűzre, és lenullázhatná az utóbbi hónapokban tett törekvéseit, amelyekkel a politikai közepet igyekezett elfoglalni. Úgyhogy ha tippelnem kellene, akkor a legtöbb történelmi összevetéshez hasonlóan féloldalas lesz az oklahomai párhuzam is.