Az amerikai politikában minden történésre azonnal van valamilyen párhuzam a közeli vagy távoli történelemből. A szombati arizonai lövöldözés után egyre többen idézik fel az 1995-ös oklahomai merényletet, amikor egy szélsőséges nézeteket valló férfi felrobbantott egy kormányzati épületet és megölt közel 170 embert. Nem sokkal a támadás után Bill Clinton akkori elnök kiállt, és a konzervatívokat (legádázabb politikai ellenfeleit) tette felelőssé annak a légkörnek a kialakulásáért, amely a terrorakcióhoz vezetett. Szerinte az ő retorikájuk, a “gyűlölet terjesztése” hozzájárult ahhoz, hogy az erőszak elfogadottá vált.

Most minden szem Obamára szegeződik, azt figyelve, hogy ő miként reagál egy hasonló történésre. Az arizonai Tucsonban egy, a rendelkezésre álló információk szerint zavarodott fiatal férfi meglőtte Gabrielle Giffords demokrata képviselőt, és megölt hat másik embert. Egyes liberálisok szinte azonnal a demokrata politikusokat kíméletlenül támadó konzervatívokat tették felelőssé a támadásért.

Utóbbiak persze visszatámadtak és képmutatással, a tragédia kihasználásával vádolták meg a baloldaliakat. Glenn Beck konzervatív rádiós-tévésen keresztül Sarah Palin is megüzente, hogy utálja az erőszakot és szerinte azért nincs béke, mert a politikusok visszaélnek a háborúskodással. (Palin reakcióját azért övezte nagy figyelem, mert az arizonai támadás után többen felhívták a figyelmet arra, hogy még a félidős választások előtt ő tett közzé egy térképet, amelyen célkeresztbe - vagy valami ahhoz hasonlóba, erről most vita folyik - tették a nyerhetőnek minősített demokrata körzeteket, köztük Giffordsét is.)


Obama az arizonai kormányzóval beszél telefonon - Forrás: flickr.com/photos/whitehouse

Obama egyelőre nem nyilvánított véleményt ebben a vitában. Egyperces néma csönddel adózott az áldozatok emlékének, és hétfőn egy nyilvános eseményen is csak annyit mondott, hogy most közös imára és összefogásra van szükség. Az elnök egyik nagy ígérete 2008-ban az volt, hogy véget vet a marakodó, mocskolódó politizálásnak. Talán ebben vallotta a leglátványosabb kudarcot, a politikai stílus és a megosztottság ugyanis most még erősebbnek érződik, mint akkor.

Épp ezért tűnik azonban kétségesnek az is, hogy hasonlóra szánná el magát, mint Clinton az oklahomai robbantás után. Ha állást foglalna ebben a vitában, akkor azzal csak olajat öntene a tűzre, és lenullázhatná az utóbbi hónapokban tett törekvéseit, amelyekkel a politikai közepet igyekezett elfoglalni. Úgyhogy ha tippelnem kellene, akkor a legtöbb történelmi összevetéshez hasonlóan féloldalas lesz az oklahomai párhuzam is.