potus & co

Pont úgy alakult a napom, hogy még a readeremet se nagyon tudtam megnyitni, és csak most este néztem át, mi is történik Amerikában. Egy nagyon szomorú hírrel kellett szembesülnöm: elhunyt David S. Broder, az egyik legismertebb - és egyben legjobb - amerikai politikai riporter. 81 éves volt, régóta cukorbetegségben szenvedett, és a híradások szerint ez vezetett a halálához.

Sejteni lehetett, hogy valami gond van, miután az utóbbi hónapokban csak elvétve jelentek meg cikkei lapjában, a Washington Postban. Az utolsó írását február elején közölték, arról szólt, milyen kihívásokkal szembesül az amerikai kormányzat az egyiptomi helyzet miatt.

Broder gyakori vendég volt a Meet The Press műsorban - Forrás: Youtube

Ennek a blognak az egyik első bejegyzése is Broderről szólt. Nagyon kedveltem írásait, amelyek nemcsak hatalmas lexikális tudásról, de mély bölcsességről is tanúskodtak. Minden riporter számára példát mutatott azzal, hogy ugyan már évtizedekkel ezelőtt megalapozta hírnevét, és a szakmán belül sztárként tartották számon (még ‘73-ban megkapta a Pulitzer-díjat a Watergate-üggyel kapcsolatos cikkeiért), őt mindez nem térítette el hivatása lényegétől. Idős korában is járta a rendezvényeket, meginterjúvolta apró kampányközpontok munkatársait és bekopogtatott egyszerű választókhoz is. Nem egy karosszékből írt újságot, hanem terepre ment, kérdezett, kutatott, hogy minél pontosabb választ kapjon a legjobb újságírókat foglalkoztató kérdésre: mi is történik valójában?

Pályafutása nagy részét a Washington Postnál töltötte, ahol most egy szép hosszú cikkben búcsúznak tőle. A laphoz a legendás szerkesztő, Benjamin Bradlee csábította át még 1965-ben a New York Timestól. Bradlee az életrajzában így írt arról, hogyan látta Brodert abban az időben: “Jó úton járt ahhoz, hogy ő legyen generációja legnagyszerűbb politikai riportere.” Bradlee nem tévedett ezzel a jóslattal. Minden különösebb pátosz nélkül le lehet írni, hogy ma az egyik legnagyobb politikai újságírótól voltunk kénytelenek búcsút venni.

Wisconsin állam nem egy különösebben érdekes hely politikai szempontból. Tíz elektori szavazatával nincs kitüntetett szerepe az elnökválasztási kampányokban, bár a tavaly novemberi félidős választáson a demokraták nagyon igyekeztek, hogy megtartsák a kormányzói posztot. Ez nem sikerült nekik, és most egy Scott Walker nevű republikánus vezeti az államot, amely az utóbbi napokban az országos politikát meghatározó költségvetési harc szimbólumává vált.

Mint sok más állam, Wisconsin is súlyos anyagi problémákkal küszködik, és Walker ezt egy kemény megszorító csomaggal akarja kezelni. Bejelentette, hogy lefaragják az állami dolgozók juttatásait, és megvonja tőlük a kollektív szerződési tárgyalásokhoz való jogukat is. Ez aztán kicsapta a biztosítékot a szakszervezetekkel hagyományosan szövetségben álló demokratáknál, de nemcsak a helyieknél - akik kivonultak az állami törvényhozásból -, hanem magasabb szinten is. Beszállt a vitába Barack Obama elnök is, aki helytelenítette Walker terveit, amit viszont a washingtoni képviselőház republikánus elnöke, John Boehner nem hagyott szó nélkül. Szerinte az elnöknek a saját dolgával kellene törődnie, és nem egy olyan kormányzót kellene szorongatnia, aki végzi a munkáját.

Scott Walker megszorításokat tervez - Forrás: PBS

Mindennek a hátterében persze ott húzódik az örök harc a demokraták és a republikánusok között az állam hatáskörének nagyságáról. Miközben szombaton Wisconsinban egymás ellen tüntettek a demokraták és a konzervatív tea partysok, addig Washingtonban már egyre komolyabban számolnak azzal a forgatókönyvvel, hogy hamarosan leállhat a szövetségi állam finanszírozása. Március 4-ig van hatályban az a határozat, amely lehetővé teszi a kifizetéseket, és ha ezt nem hosszabbítják meg, akkor 1995 után ismét előfordulhat, hogy nem lesz pénz az állam működtetésére. Szombaton a republikánus többségű képviselőház megszavazta, hogy 61 milliárd dollárral csökkentsék a jelenlegi költségvetés kiadási oldalát, amit azonban a demokrata kézben lévő szenátus és a Fehér Ház azonnal visszautasított.

Jövő héten a szenátus szünetet tart, így ennyivel is kevesebb idő jut majd valamiféle kompromisszumos megoldás tető alá hozására. Bár a wisconsini vitában elhangzottak alapján ez most nem a higgadt egyezkedés időszaka lesz. Forrónak ígérkezik ez a tavasz.

* Akinek nem ugrott volna be, a cím egy idézet a rendhagyó szinkronja miatt Magyarországon nagyon népszerűvé vált Ford Fairlane kalandjai című filmből. Sértődött wisconsiniak válaszolják ezt, amikor a főszereplő michiganieknek (a tó másik oldalán elterülő állam) nézi őket

Potus & Co a Facebookon is.

Két év és öt nap telt el azóta, hogy Barack Obama beköltözött a Fehér Házba, és most eljött a második alkalom, hogy elmondja az Amerikai Egyesült Államok elnöke (President Of The United States, azaz POTUS, ha valaki esetleg még találgatott volna a blog nevét illetően) szokásos év eleji State Of The Union (SOTU), azaz az Unió helyzete című beszédét. Ez egy kiváló alkalom a mindenkori elnöknek arra, hogy közvetlenül szóljon az amerikai néphez. A főműsoridőben mondott beszédet több csatorna élőben közvetíti (tavaly mintegy 50 millióan voltak rá kíváncsiak), és ugyan a hagyomány része az is, hogy a rivális párt részéről valaki reagál az elhangzottakra, a figyelem egyértelműen az elnökre irányul.

A támogatóinak küldött videóüzenetében Obama már jelezte, hogy a kedd esti beszédben a fő téma a munkahelyteremtés és a versenyképesség javítása lesz. Elnökségének második felében ezeknek a céloknak akar alárendelni mindent, amit jelzett már csapatának átalakításával is. Azt is lehet tudni, hogy ezt nagyjából hogyan képzeli el: több pénzt akar költeni az infratruktúra fejlesztésére és a kutatásokra.

Obama a tavalyi SOTU közben - Forrás: flickr.com/whitehouse

Itt kezdődnek azonban számára a gondok, a republikánusok ugyanis már sokszor elmondták, hogy semmilyen további költekezéshez nem járulnak hozzá, és a legfontosabb és legsürgetőbb feladatnak épp a rekordnagyságú költségvetési hiány lefaragását tartják. Mivel a képviselőházban ők vannak többségben, és a demokratáknak a szenátusban sincs akkora többségük, ami szabad döntéshozatalt biztosítana nekik, így nehéz hónapok elé néz az elnök, aki költségvetési ügyekben szinte semmit nem tud csinálni a kongresszus nélkül.

Nehéz azonban megjósolni, pontosan hogyan is fog alakulni ez a meccs, miután a republikánusok nem alkotnak egységes tömböt, a tavaly még sokak által leírt, népszerűtlen elnök pedig kezd magára találni. Vannak felmérések, amelyek szerint ugrásszerűen (ez kétszámjegyű változást jelent) javult a tevékenységének megítélése december óta, amiben szerepe lehetett az arizonai lövöldözésre adott reakciójának és a tavalyi év végén aratott törvényhozási győzelmeinek is. Az különösen sok bizakodással töltheti el Obamát és embereit, hogy ez a látványos javulás az egyik párt mellett sem elkötelezett szavazók körében következett be, akik már a 2008-as választáson is komoly szerepet játszottak a győzelmében.

Kicsit lassan készült el, de a teaser után végül megírtam a hosszabb beszámolót is George W. Bush nem túl izgalmas, de azért fogyasztható könyvéről. Mivel a kiváló Kötve Fűzve blogtól kaptam magát a könyvet és a kérést a recenzió megírására, ezért ott jelent meg az írás, de a biztonság kedvéért bekötöm ide is.

Tisztán emlékszem arra, ami 2008. november 4-én este a chicagói Grant Parkban történt. Ahogy futottak be azok a szerencsés tízezrek, akik jegyet kaptak, és így bejutottak a színpadhoz közeli füves részre. Akadt olyan idős férfi, aki járókerettel próbált előre sietni, miközben rohantak el mellette a fiatalabbak. Sokan viselték a remény és változás jelszavát hirdető pólót, és meghatottságtól könnyes szemmel nézték a kivetítőn az egyes államokból érkező választási eredményeket. A sajtó számára elkerített részen lazább volt a tömeg, de a csípős hidegben nehéz volt a várakozás.

Obama okos beszédet mondott, egyszerre volt lelkesítő és józanító, lélekemelő és felelősségteljes. Abból az estéből nekem mégsem a későbbi elnök szónoklata maradt meg, hanem az a beszéd, amely nem sokkal korábban hangzott el az Arizona állambeli Phoenixben, és amelyet a chicagói park hatalmas közönsége kivetítőn keresztül követett. John McCain a vereségét ismerte be, és ez azt jelentette, hogy ennek az estének ő már csak a mellékszereplője lehetett. Ebből a beszédből azonban olyan bölcsesség, olyan elegancia és olyan felelősségérzet sugárzott, ami számomra feledhetetlenné tette.

Az addig morajló Obama-hívek is néma csendben hallgatták (a történelmi hűség kedvéért annyi hozzátartozik, hogy volt egy kis pfújolás, amikor elhangzott Sarah Palin neve), amint McCain azt a tanulságot vonta le a számára minden bizonnyal nagyon keserű választási eredményből, hogy az országnak össze kell fognia, és fel kell sorakoznia az új elnök mögött. “Obama szenátor és köztem sok a nézetkülönbség, ezeket meg is vitattuk, és végül ő győzedelmeskedett. Nem kétség, hogy a különbségek megmaradnak. Ezek azonban nehéz idők az ország számára. És én megfogadom ma este, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy segítsem őt azokban a kihívásokban, amelyek várnak ránk” - fogalmazott McCain, és arra kérte híveit, hogy ugyanezt tegyék ők is.

McCain egy 2008-as ohiói kampángyűlésen - Forrás: saját fotó

Tudjuk, hogy végül a nagy összefogásból semmi nem lett. Obama csúfos kudarcot vallott a marakodó politizálás felszámolására tett ígéretével. Nyilván hosszan lehetne vitatkozni arról, hogy ez kinek a hibája. Talán még magának McCainnek is van szerepe benne. Míg egykor arról volt híres, hogy különutas republikánusként hajlandó együttműködni a demokratákkal is a számára elvi okokból fontos ügyek érdekében, addig az utóbbi két évben többször adta jelét annak, hogy ezek az elvek talán már nem is olyan fontosak neki. Az arizonai bevándorlási törvény körüli vitában például annak ellenére beállt a szigorú jogszabály támogatói mellé, hogy korábban ennél sokkal liberálisabb terveket szorgalmazott a törvényhozásban. Ezt az elemzők betudták annak, hogy veszélyt jelentettek számára a konzervatív kihívók a novemberi szenátorválasztáson, de a régi McCaint talán egy ilyen helyzet sem tudott volna eltántorítani a saját maga által kijelölt útról.

Most azonban egy látványos gesztussal jelezte, hogy továbbra sem a tucatpolitikusok közé tartozik. A vasárnapi Washington Postban jelent meg egy írása, amelyben republikánus létére szokatlanul nyílt támogatásáról biztosítja a demokrata Barack Obama elnököt. A cikk arra a beszédre reagál, amelyet Obama mondott az arizonai Tucsonban, ahol múlt szombaton egy ámokfutó fejbe lőtte Gabrielle Giffords képviselőt és megölt hat másik embert. Az elnök ebben arra kérte a különböző pártállású embereket, hogy fejezzék be a marakodást, és a durva stílusú politizálást, McCain pedig csatlakozik ehhez az üzenethez.

“Nem értek egyet az enök sok intézkedésével, de hiszek abban, hogy ő egy hazafi, akinek őszintén az a szándéka, hogy elnöksége alatt az ország haladását szolgálja. Elutasítom azokat a vádakat, hogy az ő politikája és nézetei érdemtelenné teszik Amerika vezetésére és hogy szembehelyeznék az alapító eszmékkel” - írja McCain a cikkben, amelyben azért hozzáteszi azt is, hogy azt is elutasítja, hogy az Obama politikáját ellenzők kevésbé intelligensek lennének, mint azok, akik támogatják. Önmagukban nem olyan nagyon erős mondatok ezek, de az elmúlt két év időnként hisztérikus vitáit látva mégis súlyosnak érezni őket. Lehet persze, hogy ezeknek a szavaknak is az lesz a sorsuk, mint azoknak, amelyek 2008. november 4-én hangzottak el. De még ha így is lesz, John McCain újra megmutatta, miért néznek fel rá olyan sokan és olyan régóta az amerikai politikában.