potus & co

Csak egy rövid bejegyzés: amerikai idő szerint éjfélkor a szenátus után a képviselőház is megszavazta az adótörvényt, amelynek értelmében további két évig a Bush-időszakban meghatározott alacsony szinten maradnak az adók, illetve meghosszabbítják az év végén lejáró munkanélküli segélyeket is. Ezzel egy két héten át tartó kemény vitára került pont, az elnök és a republikánusok közötti megállapodást keményen bírálták nemcsak a demokraták, de még egyes republikánusok is.

Napok óta zajlik egy érdekes per Chicagóban. A tárgyalás akörül forog, hogy Barack Obama egykori kabinetfőnökének, Rahm Emanuelnek pontosan hogyan alakultak a lakhatási viszonyai az amerikai nagyvárosban. Emanuel az egyik versenyző a februári polgármester-választást felvezető kampányban, a pert pedig riválisai indították. A szabályok szerint ugyanis csak az jelöltetheti magát, aki a választás előtt legalább egy éve a városban él.

Emanuelnek ugyan Chicago a szülővárosa, és ott töltötte élete jelentős részét is, az utóbbi két évben a washingtoni Fehér Házban dolgozott az elnök legbizalmasabb munkatársaként. Bár ez idő alatt is megtartotta chicagói házát, de kiadta egy bérlőnek, így politikai ellenfelei szerint nem felel meg a követelményeknek.

Emanuel az elnökkel - Forrás: flickr.com/whitehouse

A három napja tartó tárgyaláson kedden azt boncolgatták, hogy vajon Emanuel tényleg hagyott-e saját tárgyakkal teli dobozokat a chicagói ház pincéjében vagy sem. A politikus szerint így volt, és állítja, hogy többek között felesége esküvői ruháját és a családi porcelánt is a dobozokban őrizték. A lakás bérlője viszont azt mondja, hogy ő nem találkozott a dobozokkal. Nehéz eldönteni, kinek van igaza, a bérlő ugyanis - a Chicago Tribune terjedelmes tudósítása szerint - már régóta kapcsolatban áll az Emanuel elleni pert indítók ügyvédjével.

A szerdai tárgyaláson kevésbé izgalmas részletekről volt szó. Ezen meghallgatták azt az ingatlanügynököt, akivel a chicagói ház 1998-as megvételét intézte Emanuel. A magát a politikus régi barátjaként jellemző ügynök elmondta, hogy Emanuel eleve csak egy-két évre tervezte fehér házi munkáját, az ingatlant pedig azért adta bérbe, mert biztonsági szempontból ez tűnt a legjobb megoldásnak. Azt is elmondta, hogy a bérlő állítólag 100 ezer dollárt követelt azért cserébe, hogy a vártnál hamarabb elhagyja a házat. Emanuel ugyanis az után döntött a visszatérésről, hogy a Chicagót két évtizeden át irányító Richard Daley szeptemberben váratlanul bejelentette, nem jelölteti magát újra a polgármesteri posztért.

Bár a per jelentéktelennek tűnő részletek körül forog, a tétje nagy. Emanuel kizárásával ugyanis a felmérések szerint legesélyesebb jelölt esne ki a versenyből. Országosan ismert politikus, aki a republikánusoknak kedvező politikai környezetben is labdába tud rúgni a stabilan demokrata városban, és az is tudható róla, hogy már régóta készül a polgármesterségre (már korábban jelezte, ha Daley visszavonul, akkor megpályázza a posztot).

Egy ellentmondásos város - Forrás: saját fotó

Ha Emanuel végül zöld utat kap, és megnyeri a választást, akkor a chicagóiak elmondhatják majd magukról, hogy az amerikai politikai élet egyik legszínesebb figurája a polgármesterük. Híres-hírhedt durva stílusáról, trágárkodásairól, és gyakran emlegetik vele kapcsolatban azt a történetet, hogy egyszer egy döglött halat küldött egy közvélemény-kutatónak, aki magára haragította, de közben riválisai is elismerik, hogy nagy munkabírású, dinamikus politikus (tavaly év elején írtam Emanuelről egy portrét az [origo]-n, ez itt található).

A személyiségjegyeit tekintve Emanuel passzolna Chicagóhoz, ehhez az ellentmondásos városhoz. Monumentális épületeivel, szegregált és lerobbant városrészeivel, jellegzetes magasvasútjával, a Michigan-tó partján kacskaringozó bicikliútjával egyszerre barátságos és ijesztő. Izgalmas a kulturális élete, tele van gazdag cégekkel és bevándorlókkal, de közben mégis nyugodtabb a tempója, mint például New Yorknak. És nem mellesleg azt tartják róla az amerikaiak, hogy Chicagóban a legkeményebb a politikai közeg, és ott csak a legdörzsöltebb szereplőknek van esélyük a túlélésre. Ha valaki, akkor Emanuel biztosan közéjük tartozik.

Ő most a második leghatalmasabb ember (legalábbis formális politikai szempontok szerint) a világ leghatalmasabb országában (egyelőre még a legtöbb szempont szerint), de mégis úton-útfélen elsírja magát.

Az új képviselőház januári megalakulásakor a republikánus John Boehner lesz a testület vezetője, és ezzel rendkívül nagy beleszólást kap az amerikai politika alakításába. Egyelőre ugyanakkor semmiképp sem egy cinikus és dörzsölt politikus képét sugározza. Először a republikánus diadalt hozó félidős választások estéjén sírta el magát, amikor arról beszélt, hogy ő mindig az amerikai álomért küzdött, most pedig a CBS 60 Minutes című műsorának adott interjúban kétszer is szabályosan elbőgte magát.

Egyszer szintén az amerikai álom említésekor kezdtek el potyogni a könnyei (ez 6:15 körül van a videón), a második alkalommal pedig akkor, amikor felesége beszélt arról, hogy nagyon büszke rá (ez a videó legvégén van). Egyébként a feleség megjegyezte, hogy amúgy nem sírós típus a férje.

Rossz hírt kapott ma a Fehér Ház. Virginia államban egy szövetségi bíró alkotmányellenesnek találta a Barack Obama által is erőltetett egészségügyi reformnak azt a kulcselemét, amely kötelezővé tenné 2014-től, hogy az amerikai állampolgárok egészségbiztosítást vásároljanak. A bíró szerint nincs olyan alkotmányos hatóság az Egyesült Államokban, amely ilyen kötelezettséget róhat az emberekre.

A reform ellenzői több bíróságon is megtámadták az idén tavasszal elfogadott törvényt, a virginiai döntés után pedig szinte biztosra vehető, hogy az ügy eljut a legfelsőbb bíróságig.

Az egészségbiztosítás kiterjesztése volt Obama eddigi legnagyobb eredménye, egyben ugyanakkor sok szempontból a legnagyobb kudarca is. Megvalósította a demokraták több évtizedek óta dédelgetett álmát (a mintegy 300 milliós országban több mint 40 millió embernek nincs biztosítása), viszont olyan kompromisszumokat kötött, amelyekkel saját liberális bázisát is magára haragította, ráadásul közben egyetlen rebulikánus politikust sem tudott megnyerni az ügynek. A választók pedig nem díjazták, hogy mindezt épp a gazdasági válság kellős közepén hajtotta végre.

Ezek után minden bizonnyal aggódva olvasgatja majd a virginiai bíró ítéletét az elnöki stáb. A törvényt alkotmányellenesnek minősítő bíró megjegyezte ugyan, hogy nyilvánvalóan "nemes célok" vezérelték a törvényhozást, de ez vélhetően nem fogja vigasztalni az újabb küzdelmek elé néző Fehér Házat.

Furcsa hely a Richard Nixon Elnöki Könyvtár és Múzeum. A kaliforniai Yorba Lindában található létesítmény annak az elnöknek állít emléket, akinek neve összeforrt a Watergate-botránnyal, de erről alig van szó az egymás mellett sorakozó kiállításokon. Helyette Nixon történelmi jelentőségű döntéseit - ilyenek valóban voltak, a legismertebb talán a Kína felé való nyitás volt - hangsúlyozzák. Van persze utalás elnökségének dicstelen végére is: a szép zöld udvaron áll az a helikopter, amellyel a Watergate-ügybe belebukott Nixon elhagyta a Fehér Házat 1974. augusztus 9-én.

Az elhíresült helikopter a Nixon-könyvtár udvarán - Forrás: saját fotó

Nixon bukását végső soron azok a felvételek hozták el, amelyek az ő kérésére titokban készültek a Fehér Ház különböző helyiségeiben folytatott beszélgetésekről. A Watergate-botrány dagadása közben derült fény a felvételek létezésére, és Nixon ugyan sokáig küzdött ezek nyilvánosságra hozatala ellen, végül kénytelen volt engedni a felszólításoknak. Az egyik szalag bizonyította, hogy már a kezdetektől fogva tudott a botrány eltussolására vonatkozó tervekről, és ez megpecsételte a sorsát. (Az egész ügyről van egy jó kis összefoglaló itt.)

Néhány nappal ezelőtt a könyvtár újabb felvételeket tett közzé a honlapján, és ezek sem túl hízelgőek Nixonra nézve. A szalagok megerősítik, hogy az elnöknek durva előítéletei voltak különböző népcsoportokról, és ezeknek gyakran hangot is adott. "A zsidók nagyon agresszívek, durvák és visszataszító személyiségük van" - mondta például egy alkalommal, máskor pedig arról értekezett, hogy szerinte legfeljebb 500 éven belül fognak felzárkózni és az amerikai társadalom hasznos tagjaivá válni a feketék. Az írekkel kapcsolatban egy kicsit megengedőbb, őket csak azért nem szerette, mert szerinte ha berúgnak, akkor nagyon aljassá változnak.

Nixon az Ovális Irodában - Forrás: nixon.archives.gov

Önmagában nem újdonság, hogy Nixon előítéletes volt, már korábban is lehetett tudni, hogy gyakran tett antiszemita megjegyzéseket. Robert Dallek a Nixon and Kissinger - Partners in Power című könyvében ír arról, hogy a Kaliforniából érkező egykori elnök úgy tekintett a zsidókra, mint az ősellenség demokraták észak-keleti liberális bázisának magjára. Emellett osztotta azt az alsó-középosztályban elterjedt nézetet is, hogy az amerikai zsidók lojálisabbak Izraelhez, mint a saját országukhoz. Néha egyszerűen csa úgy hívta őket, hogy "zsidó árulók". A most közzétett felvételekből is kiderült, hogy azért is vonakodott amnesztiát adni a vietnami háborús besorozás elől Kanadába menekült fiataloknak, mert sok volt közöttük a zsidó.

Közben ugyanakkor Nixon legközelebbi bizalmasai között is voltak zsidók. A legismertebb közülük Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter, aki előtt Nixon előszeretettel tett antiszemita megjegyzéseket. Dallek könyve szerint előfordult, hogy amikor Kissinger véleményt mondott a közel-keleti helyzetről, akkor az elnök csipkelődve visszaszólt: "Most akkor kaphatunk egy amerikai nézőpontot is?" Kissinger ugyan Nixon jelenlétében lenyelte ezeket a megjegyzéseket, de a háta mögött gyakran űzött gúnyt főnökéből.

Kissinger 2008-ban a republikánusok elnökjelölő konvencióján - Forrás: saját fotó

Többek között ez az ellentmondásos viszony is teszi annyira izgalmassá a Nixon-elnökséget, a közelmúlt amerikai történelmének talán legérdekesebb időszakát. Ha valakit érdekelnek a részletek, érdemes elolvasni Dallek könyve mellett a Watergate-ügyet is feltáró Bob Woodward és Carl Bernstein zseniális, The Final Days című könyvét, amely Nixon utolsó elnöki hónapjainak színfalak mögötti történését meséli el, illetve Walter Isaacson nagyszerű Kissinger-monográfiáját.