Tisztán emlékszem arra, ami 2008. november 4-én este a chicagói Grant Parkban történt. Ahogy futottak be azok a szerencsés tízezrek, akik jegyet kaptak, és így bejutottak a színpadhoz közeli füves részre. Akadt olyan idős férfi, aki járókerettel próbált előre sietni, miközben rohantak el mellette a fiatalabbak. Sokan viselték a remény és változás jelszavát hirdető pólót, és meghatottságtól könnyes szemmel nézték a kivetítőn az egyes államokból érkező választási eredményeket. A sajtó számára elkerített részen lazább volt a tömeg, de a csípős hidegben nehéz volt a várakozás.

Obama okos beszédet mondott, egyszerre volt lelkesítő és józanító, lélekemelő és felelősségteljes. Abból az estéből nekem mégsem a későbbi elnök szónoklata maradt meg, hanem az a beszéd, amely nem sokkal korábban hangzott el az Arizona állambeli Phoenixben, és amelyet a chicagói park hatalmas közönsége kivetítőn keresztül követett. John McCain a vereségét ismerte be, és ez azt jelentette, hogy ennek az estének ő már csak a mellékszereplője lehetett. Ebből a beszédből azonban olyan bölcsesség, olyan elegancia és olyan felelősségérzet sugárzott, ami számomra feledhetetlenné tette.

Az addig morajló Obama-hívek is néma csendben hallgatták (a történelmi hűség kedvéért annyi hozzátartozik, hogy volt egy kis pfújolás, amikor elhangzott Sarah Palin neve), amint McCain azt a tanulságot vonta le a számára minden bizonnyal nagyon keserű választási eredményből, hogy az országnak össze kell fognia, és fel kell sorakoznia az új elnök mögött. “Obama szenátor és köztem sok a nézetkülönbség, ezeket meg is vitattuk, és végül ő győzedelmeskedett. Nem kétség, hogy a különbségek megmaradnak. Ezek azonban nehéz idők az ország számára. És én megfogadom ma este, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy segítsem őt azokban a kihívásokban, amelyek várnak ránk” - fogalmazott McCain, és arra kérte híveit, hogy ugyanezt tegyék ők is.


McCain egy 2008-as ohiói kampángyűlésen - Forrás: saját fotó

Tudjuk, hogy végül a nagy összefogásból semmi nem lett. Obama csúfos kudarcot vallott a marakodó politizálás felszámolására tett ígéretével. Nyilván hosszan lehetne vitatkozni arról, hogy ez kinek a hibája. Talán még magának McCainnek is van szerepe benne. Míg egykor arról volt híres, hogy különutas republikánusként hajlandó együttműködni a demokratákkal is a számára elvi okokból fontos ügyek érdekében, addig az utóbbi két évben többször adta jelét annak, hogy ezek az elvek talán már nem is olyan fontosak neki. Az arizonai bevándorlási törvény körüli vitában például annak ellenére beállt a szigorú jogszabály támogatói mellé, hogy korábban ennél sokkal liberálisabb terveket szorgalmazott a törvényhozásban. Ezt az elemzők betudták annak, hogy veszélyt jelentettek számára a konzervatív kihívók a novemberi szenátorválasztáson, de a régi McCaint talán egy ilyen helyzet sem tudott volna eltántorítani a saját maga által kijelölt útról.

Most azonban egy látványos gesztussal jelezte, hogy továbbra sem a tucatpolitikusok közé tartozik. A vasárnapi Washington Postban jelent meg egy írása, amelyben republikánus létére szokatlanul nyílt támogatásáról biztosítja a demokrata Barack Obama elnököt. A cikk arra a beszédre reagál, amelyet Obama mondott az arizonai Tucsonban, ahol múlt szombaton egy ámokfutó fejbe lőtte Gabrielle Giffords képviselőt és megölt hat másik embert. Az elnök ebben arra kérte a különböző pártállású embereket, hogy fejezzék be a marakodást, és a durva stílusú politizálást, McCain pedig csatlakozik ehhez az üzenethez.

“Nem értek egyet az enök sok intézkedésével, de hiszek abban, hogy ő egy hazafi, akinek őszintén az a szándéka, hogy elnöksége alatt az ország haladását szolgálja. Elutasítom azokat a vádakat, hogy az ő politikája és nézetei érdemtelenné teszik Amerika vezetésére és hogy szembehelyeznék az alapító eszmékkel” - írja McCain a cikkben, amelyben azért hozzáteszi azt is, hogy azt is elutasítja, hogy az Obama politikáját ellenzők kevésbé intelligensek lennének, mint azok, akik támogatják. Önmagukban nem olyan nagyon erős mondatok ezek, de az elmúlt két év időnként hisztérikus vitáit látva mégis súlyosnak érezni őket. Lehet persze, hogy ezeknek a szavaknak is az lesz a sorsuk, mint azoknak, amelyek 2008. november 4-én hangzottak el. De még ha így is lesz, John McCain újra megmutatta, miért néznek fel rá olyan sokan és olyan régóta az amerikai politikában.