potus & co

Az elmúlt években visszatérő sirám volt az, hogy végletekig megosztott az amerikai politika, és ezek a panaszok nem is voltak alaptalanok. A demokraták és a republikánusok évek óta képtelenek megegyezni a költségvetési kérdésekben, a fegyvertartás szabályozása körül szenvedélyes vita dúl, a viták általános hangnemére pedig jellemző, hogy nem kell különösen extrémnek lennie senkinek ahhoz, hogy megkaphassa a szélsőjobboldali vagy a kommunista bélyeget.

Ehhez képest most itt van egy ügy, amelyben egy erősnek tűnő szövetség formálódik a Fehér Ház, valamint meghatrozó demokrata és republikánus törvényhozási vezetők között. Ez az ügy a bevándorlási reform, amely az egyik legsúlyosabb társadalmi problémája az Egyesült Államoknak. A több mint 300 milliós lakosú országban él 11 millió illegális bevándorló, akiknek többsége már berendezkedett itt - dolgozik, családja van -, de papírok híján a kitoloncolás veszélye fenyegeti őket.

A helyzet rendezése évek óta az egyik legérzékenyebb kérdésnek számít. Az egyik oldalon vannak azok (jellemzően demokraták), akik szerint meg kell adni a lehetőséget a dolgozó és törvénytisztelő bevándorlóknak a legális tartózkodásra, a másik oldalon viszont vannak azok (jellemzően republikánusok), akik szerint ez a fajta engedékenység újabb lökést adna az illegális bevándorlásnak, és ehelyett inkább a törvényszegők megbüntetésére és a határőrizet szigorítására kellene koncentrálni.

Sokáig úgy tűnt, hogy ezeket az egymásól távoli álláspontokat nehéz lesz kibékíteni, de az elmúlt napokban egy 4-4 demokrata és republikánus szenátorból álló csoport előállt egy reformtervezettel, amelynek lényege, hogy ötvöznék a két megoldást, és egyrészt megnyitnák a legális tartózkodás előtti utat, másrészt megerősítenék a határőrizetet, valamint új eszközökkel küzdenének az illegális bevándorlók munkahelyi alkalmazása ellen.

John McCain (középen) és Chuck Schumer (jobboldalon)

A szenátorokat a “nyolcak bandája” néven emlegeti a média, bár ketten közülük a Politico szerda reggeli fórumán megjegyezték, hogy nem igazán tetszik nekik ez az elnevezés. “Legyen csak csoport!”. “Legyen nagy amerikaiak!”. Így viccelődött egymás szavába vágva John McCain republikánus és Chuck Schumer demokrata szenátor, akiknek beszámolójából kiderült, hogy a hétvégén bemutatott tervezet előkészületei már hónapokkal ezelőtt, a novemberi elnökválasztás utáni napokban megkezdődött.

Schumer elmesélte, hogy egy szombati napon kapott egy telefonhívást Lindsey Graham republikánus szenátortól, aki közölte, “a banda visszatért, vágjunk neki a bevándorlásnak”. A bevándorlási reform téma volt az elnökválasztási kampányban is, de ott még nagyon különböző álláspontot képviselt a két oldal. Barack Obama a bevándorlók számára kedvező ígéreteket tett (és konkrét intézkedést is hozott az országba gyerekként érkezett, a társadalomba beilleszkedett bevándorlók védelme érdekében), míg Mitt Romney a keményvonalas republikánusok merev, szigorpárti vonalát vitte.

Ennek a hozzáállásnak meg is lett az eredménye: Obamát támogatta a bevándorlási szempontból érzékeny latin szavazók több mint 70 százaléka. A szerdai beszélgetésen McCain is elismerte, hogy ez komoly figyelmeztetés volt a pártja számára. Szerinte a “republikánus párt nem volt képes megérteni ennek a problémának a súlyát”, most azonban fel kell fogniuk, hogy máshogy kell hozzáállni a latin szavazókhoz, ha nem akarnak hosszú távon háttérbe szorulni. Hozzátette, hogy ez a felismerés az egyik “mocskos kis titka” annak, hogy most kétpárti megállapodás formálódik a bevándorlási reformról.

A nagy egymásra találás üzenetére erősített rá az is, hogy a két szenátor egymással versengve dicsérgette a másik oldalt. McCain külön is méltatta Schumert, aki szerinte nagyon mérsékelten és megértően áll hozzá az ügyhöz, míg Schumer a legkedvesebb szavait a nyolc szenátorból álló csoport egyik kulcsfigurájának, Marco Rubiónak tartogatta. “Komoly erőt mutatott fel” - mondta a szenátor Rubióról, aki kubai bevándorlók gyerekeként személyesen is érintett ebben a bonyolult politikai kérdésben.

Rubio azért játszik fontos szerepet, mert népszerű a republikánus párt konzervatív köreiben, ahol a többség eddig csak a szigort volt hajlandó elfogadni a bevándorlási probléma megoldásaként. Különösen nagy az ellenkezés a konzervatív talkshowk házigazdái részéről, mint amilyen például Rush Limbaugh, Rubio azonban interjút adott többek között neki is, és sikerült is valamennyire megpuhítania a harsányságáról ismert műsorvezetőt. Schumer ezt egyfajta hőstettként emlegette a szerdai beszélgetésen, szerinte ugyanis Rubio “bement az oroszlán barlangjába”.

Bár a két szenátor elég optimistának tűnt, McCain megjegyezte azért, hogy talán túlságosan is rózsás képet festenek. Valójában ugyanis elég komoly akadályokon kell még átverekedniük magukat ahhoz, hogy a néhány papírlap terjedelmű javaslatból egy vaskos, minden részletre kiterjedő törvényszöveg legyen. Több republikánus politikus jelezte már, hogy elfogadhatatlannak tartja a tervezetet, és ahogy McCain megjegyezte, Schumernek sincs könnyű dolga a liberálisok meggyőzésével.

Fontos szempont az is, hogy mit tud hozzátenni a történethez Barack Obama, akinek egyik legfontosabb kampányígérete volt a bevándorlási reform megvalósítása. Épp kedden tartott egy nagyobb beszédet a témában, és ebben ugyan üdvözölte a szenátorok javaslatát, de jelezte azt is, hogy ő a reform egyik sarokpontjának azt tartja, hogy megnyíljon az illegális bevándorlók előtt a lehetőség az állampolgárság felé. Ezt a republikánus oldalon berzenkedve fogadják, ők ugyanis nem mennének ilyen messzire, de még ezzel együtt is szokatlanul nagy az egyetértés most az amerikai politika fő erői között.

Az Obamáról szóló dokumentum/kampányfilm után megnéztem az Egyesült Államokban nagy felhajtás kíséetében bemutatott a Game Change-et is, és azt kell mondanom, hogy kifejezetten kellemes meglepetés volt. Volt egy olyan félelmem az előzetesek alapján, hogy az egész nem lesz több egy Sarah Palin-karikatúránál, de ehhez képest egy viszonylag árnyalt, és nem mellesleg nagyon izgalmas film készült az alaszkai kormányzónak a 2008-as kampányban játszott szerepéről.

Az árnyaltság ellenére persze Palin nem jön ki túl jól a filmből, amelynek azonban hitelességet ad az, hogy az egykori McCain-stáb két meghatározó tagja (Steve Schmidt főtanácsadó és Nicole Wallace kommunikációs tanácsadó) is valósnak ítélte meg az abban bemutatott történéseket. Ambíciózus és számító, tájékozatlan, de nem feltétlenül buta, színészi képességei kiválóak, anyaként pedig odaadó - néhány szóban összefoglalva ilyen kép rajzolódik ki Palinről a film alapján, amelyre megéri rászánni azt a két órát, amíg tart. Tippeket nem adok, hol lehet hozzájutni, de itt egy részlet a végéről, amelyben Schmidt leüvölti Palint, aki mindenáron beszédet akar mondani a választás estéjén.

Már a kezdés is zavaros volt, így számítani lehetett rá, hogy ez a probléma még kísérteni fogja az elnököt. A líbiai katonai beavatkozásról van szó, amely miatt már a márciusi indításkor is sokan kritizálták Obamát. Azt mondták - demokraták és republikánusok egyaránt voltak köztük -, hogy nem lehet tudni, mi is egyáltalán a célja az akciónak, ráadásul többeknél már pusztán annak a gondolata kicsapta a biztosítékot, hogy a súlyos gazdasági gondokkal küszködő, de közben a drága afganisztáni háborút vívó ország hajlandó beszállni egy újabb katonai konfliktusba.

A líbiai helyzet állóháborúvá válásával együtt elcsendesedtek (vagy csak kikerültek az új sztorikra átcsúszó médiából) a konkrét küldetést bíráló hangok, viszont kialakult egy ezzel összefüggő, de más jellegű konfliktus. Az 1973-as háborús jogkörökről szóló határozat szerint a kongresszusi felhatalmazás nélkül ellenséges terepre irányuló katonai bevetéseket az elnöknek legkésőbb 60 nappal az után le kell állítania, hogy a törvényhozást értesítette. A vita most azon folyik, hogy vajon a líbiai akció ellenséges terepre való behatolást jelent-e: a képviselőház sok republikánus és demokrata tagja azt mondja, hogy igen, a Fehér Ház azt mondja, hogy nem. Ha az előbbieknek van igaza, akkor Obama május 20-a óta folyamatos törvénysértést követ el.

A képviselőház elé pénteken két ezzel összefüggő határozat is került. Az egyik - amelyet John Kerry demokrata és John McCain republikánus szenátor jegyez - arról szól, hogy a törvényhozás felhatalmazást ad a líbiai akcióhoz. A képviselőház ezt egyértelműen elutasította, és nemcsak a republikánus többség szavazott nemmel, hanem 70 demokrata képviselő is csatlakozott hozzájuk (a 192 jelenlévő demokrata közül). A másik határozat gyakorlatilag épp a Kerry-McCain-féle határozat ellenpárja: ez megtiltaná a támadó jellegű katonai akciók finanszírozását Líbiában, és legfeljebb a hírszerzési, megfigyelési és különböző technikai (például levegőben való tankolás) műveleteket tenné lehetővé.

A várakozásokkal ellentétben a képviselőház ezt sem fogadta el, de több mint harminc demokrata is igennel szavazott. Így Obamának attól egyelőre nem kell tartania, hogy ellehetetlenítik az általa elrendelt katonai műveletet, de a demokrata politikusok tömeges szembefordulása az elnökkel minden bizonnyal elgondolkodtatja azért a Fehér Házat.

A törvényhozási epizód jelentőségét felnagyítja az is, hogy a napokban épp felerősödött az az amúgy a háttérben szinte folyamatosan zsizsegő vita, hogy vajon az Egyesült Államok mennyire vállaljon szerepet a világ különböző pontjain zajló konfliktusok rendezésében. Az apropót a múlt heti republikánus elnökjelölti vita adta, ahol több résztvevő az afganisztáni szerepvállalás gyors lezárását, a katonák hazahozatalát sürgette. A 2008-as jelölt, John McCain erre azt reagálta, nagyon szomorúnak tartja, hogy a republikánus pártban kezd megerősödni az izolacionista vonal, mire viszont többen azzal vágtak vissza, hogy ez azért durva általánosítás, és nem kellene egy néhány perces vitarészletből ilyen messzemenő következtetéseket levonni.

A vitát tovább gördítette az, hogy Obama szerdán bejelentette, jövő szeptemberig kivonnak 32 ezer amerikai katonát Afganisztánból, ezzel nagyjából egyharmadával csökkentve az ottani haderő létszámát. A döntés ellen tiltakozó McCaint talán megnyugtatta az, hogy az elnökjelöltségre pályázó egyik induló, Tim Pawlenty is bírálta és elsietettnek nevezte a csapatkivonást, a legnagyobb támogatottsággal rendelkező aspiráns, Mitt Romney pedig szintén kifejezte kétkedését (bár nála nem volt egyértelmű a bírálat, mert szerinte is haza kell hozni a katonákat, de szerinte a menetrendnek a helyzettől kell függnie).

Az mindenesetre látszik a felmérésekből, hogy az afganisztáni szerepvállalás egyre népszerűtlenebb, és Oszama bin Laden megölése után sok amerikai értelmetlennek is tartja. Az ország súlyos eladósodottságát és a vészes gazdasági helyzetet látva pedig biztosan sokan egyetértenek Obamának azzal a szerdai - az izolacionisták érvei rímelő - mondatával, hogy egy évtized óriási háborús költekezése után “ideje van annak, hogy itthon koncentráljunk az országépítésre”.

Volt már szó arról, hogy nem indult éppen zökkenőmentesen Newt Gingrich elnökválasztási kampánya. Előbb magára haragította saját párttársait egy egészségügyi reformról szóló nyilatkozatával, majd később kínos kérdéseket kapott arról, hogy miként sikerült félmillió dolláros tartozást felhalmozni a (Truman Capote regénye átal is elhíresült) Tiffany ékszerkereskedőnél.

Most még súlyosabb problémákkal volt kénytelen szembesülni. Szerdán fellázadt ellene saját kampánystábja, majd több mint két tucatnyian - köztük vezető tanácsadók - ott is hagyták. A stábnak az volt a baja Gingrich-csel, hogy szerintük nem veszi elég komolyan a kampányt, és inkább törődik saját kis projektjeivel - például feleségével közös dokumentumfilmjének promotálásával - mint a korteskedéssel. Szemére hányták azt is, hogy az utóbbi hetekben sem a munkára koncentrált, hanem elment egy görögországi hajókörútra.

Kampány helyett hajókázni mentek - Forrás: Facebook

A New York Times szerint a tanácsadói eleve próbálták lebeszélni az útról, de a felesége ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek a többek között Rodosz szigetét érintő hajókázásra. Gingrich azzal védekezett, hogy időnként egy politikusnak is szüksége van arra, hogy megálljon és gondolkodjon.

A harcias nyilatkozatairól ismert egykori képviselőházi elnök állítólag két nagy beszédet is előkészített a hajókázás közben, és most stáb híján nem is nagyon tud mást csinálni, mint hogy rendezvényeket tart, és ezeket elmondja. Háttércsapat nélkül azonban nagyon nehéz lesz hatékonyan megszervezni ezeket az eseményeket, arról nem is beszélve, hogy Gingrich így komoly hátrányba kerül az adománygyűjtésben is.

Volt már példa hasonlóra az előző elnökválasztási kampányban is. Akkor John McCain kampánya omlott össze nem sokkal az indulás után, de ő nem adta fel, hanem egyedül járta az országot, és végül sikerült is elnyernie a jelöltséget. Valami - például ez a görög körút - azonban azt súgja, hogy McCain mintha komolyabban vette volna a kampányolást, úgyhogy ha Ginrgrich az ő példáját akarja követni, akkor sürgősen össze kell kapnia magát.

Tisztán emlékszem arra, ami 2008. november 4-én este a chicagói Grant Parkban történt. Ahogy futottak be azok a szerencsés tízezrek, akik jegyet kaptak, és így bejutottak a színpadhoz közeli füves részre. Akadt olyan idős férfi, aki járókerettel próbált előre sietni, miközben rohantak el mellette a fiatalabbak. Sokan viselték a remény és változás jelszavát hirdető pólót, és meghatottságtól könnyes szemmel nézték a kivetítőn az egyes államokból érkező választási eredményeket. A sajtó számára elkerített részen lazább volt a tömeg, de a csípős hidegben nehéz volt a várakozás.

Obama okos beszédet mondott, egyszerre volt lelkesítő és józanító, lélekemelő és felelősségteljes. Abból az estéből nekem mégsem a későbbi elnök szónoklata maradt meg, hanem az a beszéd, amely nem sokkal korábban hangzott el az Arizona állambeli Phoenixben, és amelyet a chicagói park hatalmas közönsége kivetítőn keresztül követett. John McCain a vereségét ismerte be, és ez azt jelentette, hogy ennek az estének ő már csak a mellékszereplője lehetett. Ebből a beszédből azonban olyan bölcsesség, olyan elegancia és olyan felelősségérzet sugárzott, ami számomra feledhetetlenné tette.

Az addig morajló Obama-hívek is néma csendben hallgatták (a történelmi hűség kedvéért annyi hozzátartozik, hogy volt egy kis pfújolás, amikor elhangzott Sarah Palin neve), amint McCain azt a tanulságot vonta le a számára minden bizonnyal nagyon keserű választási eredményből, hogy az országnak össze kell fognia, és fel kell sorakoznia az új elnök mögött. “Obama szenátor és köztem sok a nézetkülönbség, ezeket meg is vitattuk, és végül ő győzedelmeskedett. Nem kétség, hogy a különbségek megmaradnak. Ezek azonban nehéz idők az ország számára. És én megfogadom ma este, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy segítsem őt azokban a kihívásokban, amelyek várnak ránk” - fogalmazott McCain, és arra kérte híveit, hogy ugyanezt tegyék ők is.

McCain egy 2008-as ohiói kampángyűlésen - Forrás: saját fotó

Tudjuk, hogy végül a nagy összefogásból semmi nem lett. Obama csúfos kudarcot vallott a marakodó politizálás felszámolására tett ígéretével. Nyilván hosszan lehetne vitatkozni arról, hogy ez kinek a hibája. Talán még magának McCainnek is van szerepe benne. Míg egykor arról volt híres, hogy különutas republikánusként hajlandó együttműködni a demokratákkal is a számára elvi okokból fontos ügyek érdekében, addig az utóbbi két évben többször adta jelét annak, hogy ezek az elvek talán már nem is olyan fontosak neki. Az arizonai bevándorlási törvény körüli vitában például annak ellenére beállt a szigorú jogszabály támogatói mellé, hogy korábban ennél sokkal liberálisabb terveket szorgalmazott a törvényhozásban. Ezt az elemzők betudták annak, hogy veszélyt jelentettek számára a konzervatív kihívók a novemberi szenátorválasztáson, de a régi McCaint talán egy ilyen helyzet sem tudott volna eltántorítani a saját maga által kijelölt útról.

Most azonban egy látványos gesztussal jelezte, hogy továbbra sem a tucatpolitikusok közé tartozik. A vasárnapi Washington Postban jelent meg egy írása, amelyben republikánus létére szokatlanul nyílt támogatásáról biztosítja a demokrata Barack Obama elnököt. A cikk arra a beszédre reagál, amelyet Obama mondott az arizonai Tucsonban, ahol múlt szombaton egy ámokfutó fejbe lőtte Gabrielle Giffords képviselőt és megölt hat másik embert. Az elnök ebben arra kérte a különböző pártállású embereket, hogy fejezzék be a marakodást, és a durva stílusú politizálást, McCain pedig csatlakozik ehhez az üzenethez.

“Nem értek egyet az enök sok intézkedésével, de hiszek abban, hogy ő egy hazafi, akinek őszintén az a szándéka, hogy elnöksége alatt az ország haladását szolgálja. Elutasítom azokat a vádakat, hogy az ő politikája és nézetei érdemtelenné teszik Amerika vezetésére és hogy szembehelyeznék az alapító eszmékkel” - írja McCain a cikkben, amelyben azért hozzáteszi azt is, hogy azt is elutasítja, hogy az Obama politikáját ellenzők kevésbé intelligensek lennének, mint azok, akik támogatják. Önmagukban nem olyan nagyon erős mondatok ezek, de az elmúlt két év időnként hisztérikus vitáit látva mégis súlyosnak érezni őket. Lehet persze, hogy ezeknek a szavaknak is az lesz a sorsuk, mint azoknak, amelyek 2008. november 4-én hangzottak el. De még ha így is lesz, John McCain újra megmutatta, miért néznek fel rá olyan sokan és olyan régóta az amerikai politikában.