potus & co

Fogalmam sem volt, hogy ilyen drámai fordulatok lesznek Rahm Emanuel chicagói polgármesteri kampányában. A választási bizottság kezdeti jóváhagyása után egy chicagói fellebbviteli bíróság most úgy döntött, mégsem jogosult arra, hogy szerepeljen a szavazólapon, mert nem egyértelmű, hogy az utóbbi egy évben valóban a város lakója volt (a szabályok szerint ez lehetséges ahhoz, hogy valaki jelölt lehessen). Emanuel az őszi kampánykezdet előtt Obama kabinetfőnöke volt a Fehér Házban, chicagói házát pedig bérbe adta, riválisai erre alapozva kezdeményezték ellene az eljárást.

A mostani állás szerint Emanuel nem lesz jelölt, pedig a felmérések alapján ő az abszolút esélyese a február 22-én esedékes választásnak. Az egyik legutóbbi kutatás szerint támogatottsága 44 százalék, míg a legerősebb riválisáé 21 százalék körül van.

A meccs persze még nincs lefutva, Emanuel már be is jelentette, hogy fellebbezni fog a döntés ellen, és arra számít, hogy az újabb fórumon még időben határoznak az ügyében. “Ahogy apám szokta mondani, az életben semmi sem könnyű, ez is csak egy újabb kanyar az úton” - fogalmazott meglehetősen választékosan Emanuel, de miután közismerten trágár beszédű, a számára kedvezőtlen döntés hallatán biztosan elhagyták a száját ennél durvább szavak is.

Kevés idegesítőbb dolog van, mint az öntelt, nyilvánvalóan elfogult, mégis állandóan etikáról és tisztességről papoló emberek által politikai tévéműsorok. Nincs ez másként az Egyesült Államokban sem, és ott ezek a műsorvezetők kifejezetten fontos, befolyásos szereplői a politikának. Régóta van egy nagyon erős konzervatív csapat a Fox Newsnál, amelyhez az utóbbi években kezdett felzárkózni nyíltan liberális műsoraival az MSNBC.

Utóbbiról most eltűnik Keith Olbermann, aki nyolc éve vezette a Countdown, vagyis Visszaszámlálás című, az esti csúcsidőben futó műsort. Bár nézettségben soha nem tudta megközelíteni fő riválisának, a Fox News-os Bill O’Reillynak a műsorát, az MSNBC-n övé volt a legnépszerűbb show, és nyilván hozzájárult ahhoz is, hogy a teljes csatorna nézettsége sokat nőtt az utóbbi években (sikerült megelőzni a semlegességre törekvő, és a kábeles hírtévézésben úttörő CNN-t is).

Olbermann elbúcsúzott - Forrás: msnbc.com

Olbermann a pénteki műsorában jelentette be, hogy ez volt az utolsó adás (itt megnézhető). Ez váratlan volt, bár annyiban nem túl meglepő, hogy lehetett tudni, komoly konfliktusai vannak a csatorna vezetőivel. Novemberben fel is függesztették pár napra, miután kiderült, hogy pénzadományt adott több demokrata jelöltnek a félidős választásokon (az egyik épp a nemrég fejbelőtt Gabrielle Giffords volt). Az ok az volt, hogy az NBC (az anyacsatorna) szabályzata tiltja az újságíróinak, hogy pártadományokat adjanak, sokan felvetették azonban, hogy ez mennyiben elvárható egy olyan műsorvezetőtől, aki minden áldott nap politikai állásfoglalásokat tesz a műsorában.

Olbermann műsorának nézettsége egymillió körül volt, a konzervatív O’Reillynak hárommillió körül jár, de ez még együtt sem olyan sok, ha figyelembe vesszük, hogy egy több mint 300 milliós országról van szó. Ezek a műsorok azonban komoly politikai tényezőkké váltak, befolyásolják a politikai légkört és közbeszédet (bármit is jelentsen az), és odafigyelnek rájuk a vezető politikusok. A Fox News elkötelezett konzervatív műsoraira hivatkozva próbálta a Fehér Ház kizárni a csatorna újságíróit kizárni egyes eseményekről, Olbermann Visszaszámlálásából pedig mindig lehetett sejteni, hogy mit szól az elnök és más politikai szereplők lépéseihez a liberális keménymag.

Olbermann távozásával ők most elveszítik egyik legmarkánsabb megmondóemberüket, de azért nem maradnak magukra. Ott van még Rachel Maddow és Chris Matthews, akik szintén leplezetlenül elfogultak, és biztosan ők is nagyon jól elvitatkoznak majd Fox News-os riválisaikkal, az egymásnak való beszólogatás ugyanis szintén a show része.

A címben szereplő közepes erősségű poén nem a sajátom, a New York Times vasárnapi magazinjának vezető anyagából loptam. A cikk címe az, hogy a Fehér Ház munkát keres (hosszú nagyon, még nem volt időm alaposan elolvasni, de jónak ígérkezik), és arról szól, hogy mi mindent tesz elnöki stáb azért, hogy végre munkahelyeket teremtsen.

Most újabb egyértelmű jelét adta Obama, hogy ezt tekinti fő feladatnak. Pénteken fogja bejelenteni, hogy felállít egy új tanácsadó testületet, amelynek Munkahelyek és versenyképesség tanácsa lesz a neve, vezetője pedig Jeffrey R. Immelt, a General Electric óriáscég főnöke. Ez a tanács váltja fel azt a testületet, amelyet Paul Volcker korábbi jegybankelnök vezetett, és amely a gazdaság talpra állításával kapcsolatban adott tanácsokat. Pont ezt akarja üzenni a Fehér Ház: a gazdaság úgy-ahogy felépült a pénzügyi válságból, a recessziónak már vége, most itt az ideje a munkahelyteremtésre koncentrálni.

Immelt egy másik elnökre emlékezve - Forrás: Youtube

A tavaly decemberi adatok szerint 9,4 százalékos a munkanélküliség, ami európai viszonylatban nem tűnik túl magasnak, de az amerikaiak ennél jóval alacsonyabb arányhoz vannak szokva. Az külön gond, hogy egyre több az olyan ember, aki már hónapok, sőt, évek óta nem talál magának állást, illetve sokan kényszerülnek részidős munkára. Jórészt az emiatti frusztráció vezetett ahhoz, hogy az elnök pártja olyan csúnya vereséget szenvedett a novemberi félidős választásokon, és mivel lassan oldódó problémáról van szó, ezért borítékolható, hogy az álláshelyzet lesz a vezető téma a 2012-es elnökválasztáson is.

Korábban már írtam arról itt, hogy Obama igyekszik rendbe hozni kapcsolatait az üzleti világgal is. Bankárt hozott kabinetfőnöknek, pénzügyi tanácsadót gazdasági tanácsadónak, az új ember, Immelt pedig a GE főnökeként szinte egy személyben jelképezi az amerikai gazdaságot. Ezzel gyakorlatilag teljessé vált az új gazdasági csapat (régi emberként ott van Timothy Geithner pénzügyminiszter), most már csak az a kérdés, mire lesznek képesek.

Nagy felhajtás közepette megérkezett Hu Csintao kínai elnök Washingtonba egy négynapos látogatásra. Nagy dolog ez, nyilván lesz sok elemzés majd erről, de most per pillanat rajtam kívülálló okokból nekem nincs időm hosszabb kaverolásra. Pár hete írtam már a kínai-amerikai ellentmondásos viszonyról, és utána Sáling Gergő kollégám felhívta a figyelmem egy nagyon érdekes cikkre a Foreign Policy külügyi szaklapban. Érdemes elolvasni.

Kicsit lassan készült el, de a teaser után végül megírtam a hosszabb beszámolót is George W. Bush nem túl izgalmas, de azért fogyasztható könyvéről. Mivel a kiváló Kötve Fűzve blogtól kaptam magát a könyvet és a kérést a recenzió megírására, ezért ott jelent meg az írás, de a biztonság kedvéért bekötöm ide is.