potus & co

Már hetek óta lehet tudni, hogy átalakulás előtt áll Barack Obama stábja, de ezek nem ígérkeztek drámai változásoknak. Tudtuk, hogy politikai főtanácsadója, David Axelrod elhagyja a Fehér Házat, hogy előkészítse a 2012-es elnökválasztási kampányt (amelynek központja várhatóan nem is Washingtonban, hanem Chicagóban lesz), illetve hogy részben az ő helyére megérkezik David Plouffe, a 2008-as kampány főnöke. Felmerült a szóvivőváltás is (Robert Gibbs esetles tanácsadóként folytatja), de eddig úgy tűnt, hogy lényegében minden változás az elnök eddigi környezetének kicsi átvariálását jelentené.

A Bloomberg információja szerint azonban Obama tárgyal William Daley egykori kereskedelmi miniszterrel (a Clinton-adminisztrációban töltötte be a posztot) arról, hogy csatlakozik a csapatához. Nem világos, hogy milyen posztról van szó, de a kiszivárgott információk szerint lehetséges, hogy ő lesz az új kabinetfőnök. A poszt kora ősszel ürült meg, amikor Rahm Emanuel lemondott, hogy elindulhasson a chicagói polgármesteri székért, és azóta Obama régi bizalmasa, Pete Rouse tölti be ideiglenes jelleggel. Bár szó volt róla, hogy esetleg véglegesítenék Rouse-t, állítólag ezt ő sem nagyon szeretné.

Daley csatlakozásával Obama üzenhetne az üzleti világnak, amelynek tagjai ferde szemmel néznek rá régóta. A cégvezetők úgy érzik, a kormányzat kifejezetten vállalkozásellenes politikát folytat és Obama a személyes kapcsolat és bizalom erősítésére sem törekszik. Daley az egyik óriásbank, a J.P. Morgan Chase középnyugati régióért felelős elnöke, így az ő kiválasztásával egyből megnyílhatnának bizonyos csatornák az elnök számára. Ráadásul az üzleti kapcsolat nem jönne rosszul a költséges elnökválasztási kampány előtt sem, és végül is Daley sem lógna ki annyira a sorból a Fehér Házban sem: az ő testvére vezette az elmúlt több mint húsz évben Chicagót, ahonnan az elnök és a stábjának legtöbb tagja is érkezett.

Ezt a középszerű countryszámot nem azért tettem most itt közzé, mert annyira tetszene, hanem azért, mert épp passzol az amerikai politika legújabb fejleményeihez. Carrie Underwood dalának címe Undo It, vagyis Csináld vissza, és pont ez az, amire a republikánusok készülnek. A szerdán megalakuló új kongresszusban a képviselőház irányítását átvevő párt vezető politikusai azt ígérik, hogy szavazni fognak a tavaly márciusban elfogadott egészségügyi reform visszavonásáról és megpróbálják ellehetetleníteni a szövetségi környezetvédelmi hatóságnak az üvegházhatást okozó gázok csökkentését célzó intézkedéseit is.

A visszacsinálás persze nem fog olyan könnyen menni, a szenátusban ugyanis továbbra is a demokraták vannak többségben, az egészségügyi reform megőrzése pedig nyilvánvaló presztízskérdés a Fehér Ház számára. Ha a törvényt sikerülne visszavonni, azzal Obama 2012-es újraválasztási esélyei is jócskán meggyengülnének, így az elnöki stáb nyilván nem nézné tétlenül a republikánusok törekvéseit. A pártok közötti együttműködés és a barátkozás jegyében zajló december után tehát keményebb időszak jöhet. Ehhez megadhatja az alaphangot a kifejezetten vonzó külsejű énekesnő dala, amelyre a New York Times szerint sok republikánus politikus rákattant már.

Már 2010 utolsó hónapjaiban is keringtek a találgatások Barack Obama lehetséges kihívóiról a 2012-es elnökválasztáson, de a következő hetekben ezek még tovább fognak erősödni, és néhány hónapon belül várhatóan meg is ismerhetünk konkrét aspiránsokat. A Newsweek pedig most az év első napján közölt cikkében bedobott egy olyan nevet, amely eddig nem forgott.

A magazin Jon Huntsman pekingi nagykövetről közöl portrét, és a cikk leginkább akörül forog, hogy vajon a diplomata elindul-e az elnökjelöltségért folyó küzdelemben. Ha így döntene, az csavaros helyzetet teremtene, Huntsmant ugyanis épp Obama nevezte ki pekingi nagykövetté (ami Kína erősödését látva talán a legfontosabb diplomáciai poszt jelenleg az USA számára) még 2009-ben. Ez egy dörzsölt húzásnak tűnt akkor, a Utah államot kormányzó Huntsmant ugyanis a republikánus párt reménységeként tartották számon, vagyis ezzel az elnök látszólag semlegesített egy lehetséges 2012-es ellenfelet.

Jon Huntsman a kép jobboldalán - Forrás: flickr.com/whitehouse

Ha voltak is ilyen hátsó szándékai Obamának, lehet, hogy most csalódnia kell. Huntsman ugyan semmilyen konkrét jelét nem adta annak, hogy indulni szeretne a republikánus elnökjelöltségért, de már önmagában az is sokatmondó, hogy nem mondott egyértelmű nemet a Newsweek erre vonatkozó kérdésére. A lap ráadásul idéz a környezetéből olyan embereket, akik szerint Huntsman folytatott beszélgetéseket egy lehetséges kampányról.

Kérdés persze, hogy mekkora esélye lenne indulás esetén. Sok konzervatív szemében nyilván nem szerzett jó pontokat azzal, hogy beszállt az általuk szocialistának tartott Obama csapatába. Ráadásul meg kellene küzdenie a szintén mormon vallású, és ezért hasonló támogatói körre támaszkodó Mitt Romney-val, aki várhatóan szintén elindul a jelöltségért. Másrészt viszont mérsékelt politikusként biztosan nagyobb esélye lenne az egyik párt mellett sem elkötelezett választók körében, akiknek megnyerése Obama számára is kulcsfontosságú volt 2008-ban. Mindenesetre ha Huntsman elindul, akkor lesz még egy ok a már most is izgalmasnak ígérkező republikánus elnökjelölés követésére.

Ed Rendell nagyon mérges. Pennsylvania állam kormányzója azon húzta fel magát, hogy az NFL úgy döntött, a hóvihar miatt elhalasztja a Minnesota Vikings-Philadelphia Eagles (amerikai)focimeccset. 1946 óta először fordul elő, hogy kedden tartanak NFL-fordulót, amit Rendell úgy kommentált, hogy ez egy vicc, és “Vince Lombardi (a legendás edző - pa) forog a sírjában”.

A kormányzó azonban nemcsak a halasztás miatt dühös, hanem azért is, mert szerinte ez csak egy tünete egy sokkal jelentősebb problémának. “A legnagyobb bajom az, hogy ez része annak, ami ebben az országban történik” - mondta Rendell egy philadelphiai rádiónak. “A nyápicok országa lettünk. A kínaiak szétrúgják a seggünket mindenben. Ha ez Kínában történt volna, akkor vajon a kínaiak lefújták volna a meccset? Az emberek levonultak volna a stadionba, sétáltak volna és útközben még számtani feladatokat is elvégeztek volna” - fakadt ki a kormányzó.

Ed Rendell dühös - Forrás: www.governor.state.pa.us

Ez a vélemény nem egyedülálló. Az utóbbi években sorra találkozni olyan nyilatkozatokkal, újságcikkekkel, amelyek lényege az, hogy az Egyesült Államok megtorpant, lendülete megtört és versenyhátrányba került a nagy fejlődő országokkal, közülük is leginkább Kínával szemben. Ez különösen felerősödött az USA-ból kiinduló pénzügyi-gazdasági válság elmélyülésével, és ugyan a 2008-as elnökválasztás után érezhető volt némi nekibuzdulás, az akkori hangzatos jelszavak - remény, változás, vagy az igen, meg tudjuk csinálni - azóta a visszájára fordultak, és ma már legfeljebb csak szarkasztikus felhangokkal emlegetik őket. Divatossá váltak a római birodalom bukásával vont párhuzamok, a kommentátorok pedig egymással versenyeznek abban, ki tudja drámaibb jelzőkkel leírni a vélt vagy valós világrendváltozást.

Ennek a bonyolult jelenségnek nyilván van egy csomó - gazdasági, politikai, társadalmi stb. - rétege, amelyeket erre hivatott okos emberek remélhetőleg alaposan kielemeznek, de az amerikaiakban gyülemlő frusztrációt, bizonytalanságot tudományos fokozatok nélkül is észre lehet venni. Amikor két éve az amerikai elnökválasztási kampányról tudósítva a választók hangulatát próbáltam leírni, alig sikerült találni olyan embert, aki bizakodva tekintett volna a jövőbe.

Persze azok is csak egyszerű beszélgetések voltak és nem reprezentatív felmérések, de a kutatások is borús képet festenek. Az Economist karácsonyi számának vezércikke (ami arról szól, hogyan válik egyre pesszimistábbá a fejlett nyugat és optimistábbá a fejlődő kelet) idéz egy felmérést, amely szerint az amerikaiaknak mindössze 30 százaléka gondolja azt, hogy az Egyesült Államok jó irányba halad. Ez a szám akkor válik igazán elgondolkodtatóvá, ha mellé tesszük, hogy eközben Kínában a lakosság 87 százaléka véli úgy, hogy jó vágányon van az ország.

Obama és Hu Csintao - Forrás: flickr.com/whitehouse

Az amerikaiak tehát a jelek szerint nemcsak a gazdaságuk növekedési ütemét tekintve vannak lemaradásban Kínával szemben, hanem legendás optimizmusuk is fogyóban van. Azt is lehet azonban tudni még mélyebb történelmi ismeretek nélkül is, hogy nem először uralkodik el a bizonytalanság az amerikaiakon. A zseniális Mad Men című sorozatból is kiderül, hogy a hatvanas években milyen frusztrációkat váltott ki a szovjetekkel folytatott űrversenyben való lemaradás és a nukleáris háborútól való rettegés. Azt pedig ha máshonnan nem is, a szintén kiváló Die Hard és Black Rain akciófilmekből tudhatjuk, hogy a nyolcvanas években attól tartottak, hogy Japán gazdaságilag le fogja igázni Amerikát.

Ezeket a félelmeket végül lerázták magukról az amerikaiak, de ettől persze még lehet, hogy most másképp lesz. Mindenesetre a politikusaik egy része is azzal próbál lelket önteni beléjük, hogy eddig mindig sikerült legyőzni minden kihívást, és kellő akarattal most is sikerülni fog.

Erre rímel egy olyan mondat is, ami első amerikai tartózkodásom során, még a kilencvenes évek második felében ragadt meg a fülemben. Egy jómódú családban mondta azt a középkorú apa, hogy ők már kétszer csődbe mentek, de mindkétszer talpra álltak, és milliomosok lettek újra. Fogalmam sincs, hogy most épp milyen anyagi helyzetben vannak, de ha az elmúlt tizenvalahány év viszontagságai nem kezdték ki a derűlátásukat, akkor olyan nagy félnivalójuk talán most sincs.

Van George Clooney-nak egy nagyon jó filmje, Good Night, and Good Luck a címe, és 2005-ben mutatták be. A film a CBS csatorna legendás műsorvezetőjéről, Edward R. Murrow-ról szól, aki újságírói eszközöket bevetve - egyszerűen azzal, hogy kérdéseket tett fel - szembeszállt a kommunizmus elleni harc ürügyén boszorkányüldözést folytató Joseph McCarthy szenátorral az ötvenes években.

Murrow neve az utóbbi napokban azért került elő ismét, mert kisebb vita kezdődött arról az amerikai médiában, mennyire hasonlítható hozzá a Daily Show nevű vicces, szatirikus műsor vezetője, Jon Stewart. A kiinduló pont a New York Times vasárnapi cikke volt, amelyben a lap felvetette a kérdést, vajon Stewart lenne Murrow modernkori megfelelője az után, hogy az ő nyomására fogadott el egy törvényt a szenátus?

Jon Stewart - sokan tőle szerzik be a híreket

A jogszabály azoknak az egészségbiztosításáról szólt, akik 2001. szeptember 11-én elsőként mentek a merényletek helyszínére a mentőcsapatok tagjaként. Közülük többnél később súlyos betegségek jelentkeztek, feltehetően a szervezetükbe jutott veszélyes anyagok miatt. A republikánusok ellenezték a törvényt arra hivatkozva, hogy ez még tovább növeli a költségvetési hiányt, és sokáig a nagy amerikai tévécsatornák sem foglalkoztak a kérdéssel, Stewart azonban szabályos kampányba kezdett a jogszabály elfogadtatásáért.

Meghívott a műsorába négy olyan férfit, akik részt vettek a mentésben, és egy empatikus - persze időnként szarkasztikus poénokkal tarkított - beszélgetést folytatott velük. Stewart kifigurázta azokat a nagy tévéket is, amelyek nem foglalkoztak az üggyel, miközben más, kevésbé jelentős történéseknek nagy teret adtak. Erőfeszítéseit végül siker koronázta, december 22-én a szenátus egyhangú támogatással megszavazta a törvényt.

A javaslat elfogadtatását korábban eljárásjogi eszközökkel késleltető republikánusok számára ez nem kis megaláztatást jelentett, az ügy politikai felhangjára pedig ráerősített az, hogy Robert Gibbs fehér házi szóvivő külön meg is köszönte Stewartnak az elnök által is szorgalmazott törvény elfogadásához nyújtott segítséget. Az egyébként is demokrata szimpatizánsként elkönyvelt Stewart ez után még nehezebben fogja lemosni magáról - már ha akarja - a politikai elfogultság bélyegét, bár a műsoraiban nem szokta kímélni a liberális politikusokat és a liberális kommentátorokat sem.

Az mindenesetre a mostani történések után még egyértelműbb, hogy Stewart a legbefolyásosabb amerikai médiaszereplők egyike. Bár ő nem tartja magát újságírónak, már a 2008-as elnökválasztás idején lehetett olyan felméréseket olvasni, amelyek szerint a fiatalok nem a hagyományos tévéhíradókból vagy újságokból, hanem a napi eseményekre reflektáló vicces Daily Show-ból szerzik a közéleti információikat.

Ha kicsit megkomolyodna, és állandóvá válnának a 9/11-es törvényhez hasonló akciói, akkor Stewart talán jobban hasonlítana Murrow-hoz, bár az is igaz, hogy akkor lehet, hogy a nézői jelentős részének is búcsút mondhatna. Egyébként is - ahogy a CNN elemzője fogalmaz - annyi különbség biztos mindig lesz köztük, hogy Murrow soha nem mondott fingós vicceket a műsorában.