potus & co

Rossz hírt kapott ma a Fehér Ház. Virginia államban egy szövetségi bíró alkotmányellenesnek találta a Barack Obama által is erőltetett egészségügyi reformnak azt a kulcselemét, amely kötelezővé tenné 2014-től, hogy az amerikai állampolgárok egészségbiztosítást vásároljanak. A bíró szerint nincs olyan alkotmányos hatóság az Egyesült Államokban, amely ilyen kötelezettséget róhat az emberekre.

A reform ellenzői több bíróságon is megtámadták az idén tavasszal elfogadott törvényt, a virginiai döntés után pedig szinte biztosra vehető, hogy az ügy eljut a legfelsőbb bíróságig.

Az egészségbiztosítás kiterjesztése volt Obama eddigi legnagyobb eredménye, egyben ugyanakkor sok szempontból a legnagyobb kudarca is. Megvalósította a demokraták több évtizedek óta dédelgetett álmát (a mintegy 300 milliós országban több mint 40 millió embernek nincs biztosítása), viszont olyan kompromisszumokat kötött, amelyekkel saját liberális bázisát is magára haragította, ráadásul közben egyetlen rebulikánus politikust sem tudott megnyerni az ügynek. A választók pedig nem díjazták, hogy mindezt épp a gazdasági válság kellős közepén hajtotta végre.

Ezek után minden bizonnyal aggódva olvasgatja majd a virginiai bíró ítéletét az elnöki stáb. A törvényt alkotmányellenesnek minősítő bíró megjegyezte ugyan, hogy nyilvánvalóan "nemes célok" vezérelték a törvényhozást, de ez vélhetően nem fogja vigasztalni az újabb küzdelmek elé néző Fehér Házat.

Furcsa hely a Richard Nixon Elnöki Könyvtár és Múzeum. A kaliforniai Yorba Lindában található létesítmény annak az elnöknek állít emléket, akinek neve összeforrt a Watergate-botránnyal, de erről alig van szó az egymás mellett sorakozó kiállításokon. Helyette Nixon történelmi jelentőségű döntéseit - ilyenek valóban voltak, a legismertebb talán a Kína felé való nyitás volt - hangsúlyozzák. Van persze utalás elnökségének dicstelen végére is: a szép zöld udvaron áll az a helikopter, amellyel a Watergate-ügybe belebukott Nixon elhagyta a Fehér Házat 1974. augusztus 9-én.

Az elhíresült helikopter a Nixon-könyvtár udvarán - Forrás: saját fotó

Nixon bukását végső soron azok a felvételek hozták el, amelyek az ő kérésére titokban készültek a Fehér Ház különböző helyiségeiben folytatott beszélgetésekről. A Watergate-botrány dagadása közben derült fény a felvételek létezésére, és Nixon ugyan sokáig küzdött ezek nyilvánosságra hozatala ellen, végül kénytelen volt engedni a felszólításoknak. Az egyik szalag bizonyította, hogy már a kezdetektől fogva tudott a botrány eltussolására vonatkozó tervekről, és ez megpecsételte a sorsát. (Az egész ügyről van egy jó kis összefoglaló itt.)

Néhány nappal ezelőtt a könyvtár újabb felvételeket tett közzé a honlapján, és ezek sem túl hízelgőek Nixonra nézve. A szalagok megerősítik, hogy az elnöknek durva előítéletei voltak különböző népcsoportokról, és ezeknek gyakran hangot is adott. "A zsidók nagyon agresszívek, durvák és visszataszító személyiségük van" - mondta például egy alkalommal, máskor pedig arról értekezett, hogy szerinte legfeljebb 500 éven belül fognak felzárkózni és az amerikai társadalom hasznos tagjaivá válni a feketék. Az írekkel kapcsolatban egy kicsit megengedőbb, őket csak azért nem szerette, mert szerinte ha berúgnak, akkor nagyon aljassá változnak.

Nixon az Ovális Irodában - Forrás: nixon.archives.gov

Önmagában nem újdonság, hogy Nixon előítéletes volt, már korábban is lehetett tudni, hogy gyakran tett antiszemita megjegyzéseket. Robert Dallek a Nixon and Kissinger - Partners in Power című könyvében ír arról, hogy a Kaliforniából érkező egykori elnök úgy tekintett a zsidókra, mint az ősellenség demokraták észak-keleti liberális bázisának magjára. Emellett osztotta azt az alsó-középosztályban elterjedt nézetet is, hogy az amerikai zsidók lojálisabbak Izraelhez, mint a saját országukhoz. Néha egyszerűen csa úgy hívta őket, hogy "zsidó árulók". A most közzétett felvételekből is kiderült, hogy azért is vonakodott amnesztiát adni a vietnami háborús besorozás elől Kanadába menekült fiataloknak, mert sok volt közöttük a zsidó.

Közben ugyanakkor Nixon legközelebbi bizalmasai között is voltak zsidók. A legismertebb közülük Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter, aki előtt Nixon előszeretettel tett antiszemita megjegyzéseket. Dallek könyve szerint előfordult, hogy amikor Kissinger véleményt mondott a közel-keleti helyzetről, akkor az elnök csipkelődve visszaszólt: "Most akkor kaphatunk egy amerikai nézőpontot is?" Kissinger ugyan Nixon jelenlétében lenyelte ezeket a megjegyzéseket, de a háta mögött gyakran űzött gúnyt főnökéből.

Kissinger 2008-ban a republikánusok elnökjelölő konvencióján - Forrás: saját fotó

Többek között ez az ellentmondásos viszony is teszi annyira izgalmassá a Nixon-elnökséget, a közelmúlt amerikai történelmének talán legérdekesebb időszakát. Ha valakit érdekelnek a részletek, érdemes elolvasni Dallek könyve mellett a Watergate-ügyet is feltáró Bob Woodward és Carl Bernstein zseniális, The Final Days című könyvét, amely Nixon utolsó elnöki hónapjainak színfalak mögötti történését meséli el, illetve Walter Isaacson nagyszerű Kissinger-monográfiáját.

"Elfáradtam" - ez volt az első szava Bernie Sanders szenátornak az őt kérdező újságírókhoz a szenátusban pénteken mondott beszéde után. Valóban kimerült lehetett, miután 8 óra 37 percen át szónokolt a szenátusban. Rekordot ugyan nem döntött vele (ezt Strom Thurmond néhai szenátor tartja, aki 1957-ben 24 órán és 18 percen át szónokolt a polgárjogi törvény ellen), de azt elérte, hogy az amerikai politika összes szereplője felfigyeljen rá.

A Vermont államot képviselő szenátor a hosszú beszédben az elnök és a republikánusok között született adómegállapodás ellen tiltakozott, és ha esetleg valakinek esetleg nem lett volna ez egyértelmű a nyolc órás felszólalásból, a végén még ráerősített az üzenetre:"Ez egy hosszú nap volt. Hadd mondjam el egyszerűen, hogy az elnök és a republikánusok által kidolgozott javaslat közel sem olyan jó, mint amilyet el tudnánk érni."

Sanders ugyan a szövetségi törvényhozás kevés független (tehát se nem demokrata, se nem republikánus) politikusához tartozik, de ebben az ügyben a demokraták oldalára állt. A Barack Obama által kedden bejelentett javaslatot ugyanis a saját pártján belül többen tiltakozással fogadták, szerintük ugyanis nem lett volna szabad engedni, hogy az év végén lejáró adócsökkentést a leggazdagabb rétegek számára is meghosszabbítsák.

Sanders (a kép jobboldalán) riportereknek beszél az adómegállapodásról - Forrás: Sanders.senate.gov

Kisebb vita alakult ki arról, hogy Sanders beszéde az angolul filibusternek hívott eszköznek számít-e. Így nevezik azt, amikor a törvényhozásban valamilyen lépéssel - például egy végtelen beszéddel - próbálják megakadályozni egy törvény elfogadtatását. Maga Sanders azt mondta, nem erről volt szó, és a szenátusban elnöklő Harry Reid szenátor stábja is azt mondta, technikailag ez nem filibuster.

A tervek szerint hétfőn le is zajlik az adótörvény vitájáról szóló szavazás a szenátusban, és a demokrata tiltakozások ellenére egyre valószínűbbnek tűnik, hogy az elnök és a republikánusok megállapodása átmegy a törvényhozáson. Pénteken Obama egy csodafegyvert is bevetett Bill Clinton korábbi elnök személyében, aki a Fehér Házban váratlanul összehívott sajtótájékoztatón állt ki teljes mellszélességgel az adómegállapodás mellett. Obama megtett még egy lépést a clintoni úton?

Rövid időn belül két monstre cikk is született Sarah Palinről, az amerikai politika jelenlegi vitathatatlanul legnagyobb sztárjáról. Három hete a New York Times közölt róla egy nagyobb írást, most pedig a Time-ban jelent meg egy hasonlóan terjedelmes cikk. A Timesé informatívabb, a Time-é inkább okoskodós, de mindkettő nagyjából akörül forog, hogyan is működik a Palin-gépezet, kik a munkatársai, kikre hallgat, stb. Ezekről megtudunk sok részletet, de a lényegi kérdés persze az, hogy vajon mik a politikus szándékai: elindul a republikánus jelöltségért a 2012-es elnökválasztáson vagy sem.

Egyértelmű választ egyik cikkből sem kapunk, de ez nyilván nem az újságok hibája. Palin a New York Timesnak csak annyit mondott, hogy gondolkodik az induláson, amihez képest a Time-ban annyi előrelépés van, hogy ugyan ott is feltételes módban beszél egy esetleges kampányról, de már arról is közöl részleteket, hogy mihez kezdene, ha ő lenne az elnök. Az újságírónak küldött e-mailben azt írta, hogy az első és legfontosabb feladat a Barack Obama által aláírt egészségügyi reformtörvény visszavonása lenne. Ez önmagában arra utalna, hogy készül az indulásra, a választ azonban nagyon óvatosan nem egyes szám első személyben fogalmazta meg, hanem úgy, hogy ez kell hogy legyen a "következő republikánus elnök" feladata.

A médiában egyre ügyesebben ellavírozó Palin tehát lebegteti a dolgot, bár most már egyre inkább az a helyzet, hogy az lenne a meglepetés, ha végül úgy döntene, hogy nem száll be a versenybe. Azzal, hogy ezekben a cikkekben is nyitva hagyta a kérdést, fenntartja a feszültséget, miközben tett már olyan megjegyzéseket, hogy szerinte le tudná győzni Obamát. A Palin-jelenség tehát tovább él, és minden bizonnyal nem ezek voltak az utolsó nagy cikkek sem a témában.

Update 22:30-kor: a CNN forrásai szerint Palin jövőre külföldi körutat tesz, amelynek során a tervek szerint útba ejti Izraelt és Nagy-Britanniát is. A pontos időpont és a részletes útiterv még nem ismert, de ha valami tovább erősíti a Palin elnökségi próbálkozásáról szóló találgatásokat, akkor ez az.

Update 6:45-kor: na, így higgyen az ember a CNN-nek. A hírcsatorna helyesbítette a hírét: Palin megy külföldre, de nem jövőre, és nem Izraelbe, valamint az Egyesült Királyságba, hanem jövő héten Haitire. Elnézést a félretájékoztatásért.

Elizabeth Edwards soha nem töltött be semmilyen választott tisztséget az Egyesült Államokban, keddi halála után mégis sorban adták ki a részvétnyilvánításokat a legmagasabb rangú politikusok. „Michelle és én mélységesen szomorúan értesültünk arról, hogy elhunyt Elizabeth Edwards” – áll Barack Obama elnök közleményében, akihez csatlakozott Joe Biden alelnök, Bill Clinton korábbi elnök, továbbá sok más demokrata és republikánus politikus. Még Sarah Palin is kiadott egy vigasztaló üzenetet a twitterjén.

Edwards évek óta rákbetegségben szenvedett, és családja hétfőn közölte, hogy az orvosok azt tanácsolták neki, ne folytassa a kezeléseket. Egy nappal később a 61 éves asszony elhunyt.

Elizabeth Edwardsot az tette ismertté, hogy ő volt a felesége John Edwards korábbi észak-karolinai szenátornak, aki kétszer is megpróbálkozott a demokrata elnökjelöltség megszerzésével. Először 2004-ben futott neki, és ugyan alulmaradt, de a jelöltséget elnyerő John Kerry őt választotta alelnökjelöltnek.

A Kerry-Edwards páros bukását hozó 2004-es elnökválasztás másnapján tudta meg Elizabeth Edwards, hogy rákos daganat van a mellében. Sokáig úgy tűnt, hogy az orvosi kezelések hatásosak lesznek, és sikerül legyőznie a betegséget, 2007 márciusában azonban kiderült, hogy kiújult a betegség, és akkor már nem is csak mellében találtak daganatokat.

Búcsúüzenetek Elizabeth Edwards Facebook-oldalán

Férje ekkor már eldöntötte, hogy újra megpróbálkozik az elnökjelöltség megszerzésével, és az előválasztások első fordulóit végig is csinálta. Nem igazán tudott labdába rúgni Hillary Clinton és Barack Obama mellett, a kampánya legfeljebb azért maradt emlékezetes, mert kiderült, hogy igazi piperkőc. Alkalmanként több száz dollárt költött fodrászra, és egy vicces videó is megmaradt arról, ahogy épp illegeti magát a tükör előtt.

Már a kampány alatt megjelentek olyan hírek, hogy Edwardsnak szeretője van, de ő csak 2008 nyarán – amikor már rég kiszállt a versenyből – ismerte el, hogy megcsalta a feleségét. Akkor még tagadta, hogy a nőnek gyereke született tőle, de később ezt is elismerte. Ez után – ekkor már 2009-ben járunk – elvált a házaspár, és míg John Edwards után egy hazudozó, a beteg feleségét megcsaló, piperkőc politikus képe maradt meg, addig Elizabeth Edwards egy érzékeny és okos asszonyként jelent meg, aki hősiesen küzd a betegségével.

A színfalak mögötti történésekről szóló könyvekből és újságcikkekből ugyanakkor azt is lehet tudni, hogy Elizabeth Edwards a politikában is aktív volt, és komoly befolyása volt a demokraták egykor nagy reménységének tartott férje döntéseire. A részvétnyilvánítások tehát egy olyan nőnek szóltak, akinek történetében egyszerre jelent meg a legmagasabb szintű politika és a személyes dráma.