potus & co

"Nem veszíthetem el az egész demokrata pártot" - mondta Barack Obama a hadsereg egyik tábornokának, David Petraeusnak az afganisztáni háborús stratégia felülvizsgálata közben Bob Woodward legutóbbi könyve szerint. A gyors csapaterősítést, majd szintén gyors kivonulást ígérő stratégiával talán sikerült is megőriznie pártjának bizalmát, de a legújabb belpolitikai ütközetben szembekerült párttársaival, vagy legalábbis azok egy jelentős részével.

A demokrata párt egyes tagjait az háborította fel, hogy Obama engedett a republikánusoknak a hónapok óta zajló adóvitában. Elfogadta, hogy a leggazdagabbak számára se csökkenjenek az adók, cserébe viszont kérte, hogy a lejáró munkanélküli segélyeket is hosszabbítsák meg.

Több demokrata politikus is - vérmérséklettől függően -  felháborodva vagy elkeseredve fogadta ennek a megállapodásnak a hírét. Kedden zárt ajtók mögött tanácskoztak a képviselőház demokrata tagjai, és a kiszivárgott információk szerint többen közölték, hogy nem fogják megszavazni az adómegállapodást. Mivel jelenleg még a demokraták vannak többségben a törvényhozásnak ebben a házában is (amikor januárban beiktatják a novemberi félidős választások nyerteseit, akkor a republikánusok veszik át az irányítást), elvileg még az is előfordulhat, hogy veszélybe kerül a törvény elfogadása.

A CNN szerint többen azt kifogásolták, hogy a megállapodás értelmében még a hagyatéki adóban is olyan változtatások jönnek, amelyek a leggazdagabb rétegeknek kedveznek. Szerintük ez egyrészt igazságtalan, másrészt nem engedheti meg magának az ország akkor, amikor a költségvetés rekordhiánnyal küszködik.

Még nem világos, hogy mennyire súlyos következményei lesznek ennek a belső vitának az elnökre nézve hosszú távon, de most úgy tűnik, mintha két tűz közé szorult volna. Eddig a republikánusokkal voltak kemény összecsapásai adóügyekben (persze más kérdésekben is), most viszont amikor nagy nehezen megegyezett velük, akkor a saját pártjával került szembe. Obama egy keddi sajtótájékoztatón jelezte is elkeseredettségét azzal, hogy közölte, túl magas mércével mérik a saját pártján belül, és minden egyes kompromisszumot árulásnak ítélnek meg. Szerinte azonban nem lehet másképp kormányozni egy "nagy és változatos országban".

Jelzésértékű azonban az is, hogy - mint arra a New York Times rámutat - liberális bloggerek és kommentátorok körében elkezdődött a susmorgás arról, hogy talán az lenne a legjobb, ha a 2012-es elnökválasztáson lenne demokrata kihívója Obamának a jelöltség elnyeréséért.

Obama hétfőn - magyar idő szerint éjszaka - kiállt, és bejelentette, hogy megegyezésre jutottak a hónapok óta húzódó adóvitában. A megállapodás megegyezik azzal, amit sejteni lehetett már a republikánus és demokrata politikusok vasárnapi nyilatkozataiból is: a leggazdagabb rétegnek sem emelkednek az adók jövőre, miközben meghosszabbítják az év végén lejáró munkanélkülis segélyeket is.

A gazdagokat érintő adószabályhoz a republikánusok ragaszkodtak, szerintük ugyanis az elhúzódó gazdasági válsághelyzetben nem megengedhető semmiféle adóemelés. A demokraták viszont azt mondták, hogy ez egyrészt igazságtalan, másrészt további terheket ró az amúgy is súlyos hiánnyal küszködő költségvetésre. Ezt a vitát tehát végül a demokraták elveszítették, és legfeljebb a munkanélküli segélyek meghosszabbításával vigasztalódhatnak.


Obama egyeztet demokrata és republikánus vezetőkkel (forrás: Fehér Ház)

A New York Times arról ír, hogy Obama ezzel elidegeníti saját liberális bázisát, és valóban látható, hogy a demokrata párton belül elindult a fanyalgás. Sherrod Brown ohiói demokrata szenátor például azonnal közölte, hogy nem ért egyet az Obama által bejelentett megállapodással. "Szerintem jobb megegyezést is elérhetett volna" - idézte a CNN az elkeseredett szenátort.

A fejlemény ugyanakkor érdekes abból a szempontból is, hogy a novemberi félidős választások után sokan találgatták, hogy miként reagál Obama a pártja csúnya vereségére. Történelmi párhuzamokat vontak elemzők, és azon spekuláltak, hogy vajon Bill Clinton útját követi-e (aki az 1994-es hasonló vereség után elindult középre, és együttműködött a republikánusokkal) vagy pedig a második világháború után elnöklő Harry Trumanét, aki viszont nyílt konfliktusokat vállalt republikánus ellenfeleivel. Az első példa alapján Obama a clintoni úton indult el, de persze lehet, hogy ezt még korai elkiabálni.

Közeledik a megállapodás az elmúlt hónapok legnagyobb vitájában, miután republikánus és demokrata politikusok vasárnapi nyilatkozataiból kirajzolódni látszik egy kompromisszum képe. A vita lényege, hogy mi legyen a sorsa azoknak az adócsökkentéseknek, amelyeket még George Bush előző elnök rendelt el, és amelyek idén év végén lejárnak.

Ha a törvényhozók nem tesznek semmit, akkor az adók emelkedni fognak, ezt viszont a politikusok pártállástól függetlenül rossz lépésnek tartanák egy olyan helyzetben, amikor az amerikai gazdaság továbbra is gyenge lábakon áll.

A pártok azon a ponton ütköztek egymással, hogy az alacsonyabb adók fenntartása mindenkit érintsen-e (ezt mondják a republikánusok) vagy pedig csak azokat, akiknek évi jövedelme 250 ezer dollár alatt van (ezt akarja Barack Obama elnök és pártjának többsége is). A kirajzolódó kompromisszum úgy néz ki, hogy senki számára nem emelkednének az adók, viszont a törvényhozás egyúttal döntene a szintén év végén lejáró, és sokakat érintő munkanélküli segélyek meghosszabbításáról is. Utóbbi a demokraták kérése, így a hónapok óta tartó heves vitából ők sem szállnának ki üres kézzel.

A lehetséges kompromisszum azonban már jelzi a demokraták csúnya vereségét hozó novemberi törvényhozási választások utáni változást az erőviszonyokban. Ha ez a megállapodás lesz a vita megoldása, akkor a kulcskérdésben a republikánusok érezhetik magukat nyertesnek, míg a demokraták legfeljebb egy járulékos győzelmet könyvelhetnek el maguknak.

Persze már most vannak olyan hangok, hogy a demokratáknak nem jön majd rosszul később (például a 2012-es elnökválasztási kampányban), hogy a republikánusokat a gazdagok érdekeinek védelmezőiként festhetik le.

Barack Obamának is megvolt a maga Medgyessy-pillanata. Egy vasárnap esti rendezvényen küszködött a "superfluous" szó kimondásával (az itt beágyazott videón a 42. másodpercnél), és amikor többszöri nekifutásra sem sikerült neki, akkor elkezdett viccelődni, hogy ez azért van, mert nemrég felrepett a szája egy kosárlabada meccs közben."Próbálják meg, amikor van 12 öltésük" - poénkodott Obama, majd amikor végül sikerült kiejtenie a szót, akkor a jelenlévők megtapsolták.

A superfluous egyébként azt jelenti, hogy szükségtelen, és az elnök egy néhai legfelsőbb bírósági tag véleményéből idézve futott bele a szóba. Aki esetleg nem emlékszik rá, Medgyessy Péter egykori miniszterelnöknek az útelágazódás szó okozott hasonló gondokat egy parlamenti beszédben.

Vasárnaponként szoktak megjelenni (és amúgy csütörtökön is) egyik kedvenc amerikai publicistámnak, David S. Brodernek az írásai a Washington Postban. Ma épp Charlie Rangel demokrata képviselőről ír, akinek a héten abban a ritkán alkalmazott megalázó büntetésben volt része, hogy a képviselőházban nyilvános megrovásban részesítették. A több mint negyven éve képviselősködő Rangel etikai és pénzügyi szabálytalanságokat követett el, vétkességét a ház illetékes bizottsága is megállapította.

Voltak már erősebb írásai is Brodernek, de ebben is megvillan az a hatalmas politikai tudás, amit évtizedek óta tartó pályája során felhalmozott. 1966 óta dolgozik a Postnál, de oda már tapasztalt, jónevű riporterként került. 1973-ban Pulitzer-díjat kapott, írt több könyvet, és végigcsinálta az összes nagyobb választási kampányt.

Van egy nagyon jó könyv az 1972-es kampányt követő újságírókról, The Boys on the Bus a címe, és kiválóan bemutatja, hogyan működött abban az időben az amerikai írott média. Ebben a könyvben külön alfejezetet is kapott Broder mint a legjobb és legismertebb politikai újságírók egyike. (Crouse le is írja, ahogy találkozott vele az egyik kampányhelyszínen egy szintén legendás figura, Hunter S. Thompson társaságában.)

Broder ugyan publicista (vagy ahogy az amerikai lapoknál hívják őket, kolumnista), de ezt nem a magyar értelemben kell érteni. Értékelő, elemző cikkeket ír, amelyekben a saját meglátásait osztja meg az olvasókkal, de közben riporteri eszközökkel dolgozik. Interjúzik, járja a helyszíneket, így az írásaiban mindig ott vannak az első kézből származó információk, amiktől hitelessé és színessé válnak a legkeményebb elemzések is.

Egyszer találkoztam vele személyesen, az is egy kampányrendezvényen, a republikánusok 2008-as elnökjelölő konvencióján volt St. Paulban. Adott egy rövid helyzetértékelést, majd néhány héttel később Washingtonban megkerestem újra, de mivel az országot járta, nem jött össze a találkozó. (Egy olyan cikkhez szerettem volna megkérdezni, hogy miként is működik az a romlott washingtoni politizálás, amit Obama annyira meg akart változtatni. Végül is nekem is más dolgom akadt, így ez a cikk nem készült el, de az ígéret sorsát látva talán nem olyan nagy baj.)

Bár Broder tényleg a legélesebb szemű elemzők közé tartozik, neki is akadtak mellényúlásai. 2008-ban például ő is kritizálta Obamának azt a döntését, hogy korábbi riválisát, Hillary Clintont kérte fel külügyminiszternek. Broder azzal érvelt, hogy nem szabad olyan embert felvenni, akit aztán nem lehet kirúgni. Ez akkor logikus érvnek tűnt, de azóta látni, hogy Clinton fegyelmezetten végzi a munkáját, és nem érződik, hogy nagy feszültség lenne közte és az elnök között. Sőt, az Obamával szembeni elégedetlenség növekedését látva utólag nagyon is okos lépésnek tűnik az, hogy a külügyminiszterséggel leszerelte a párton belüli talán legnagyobb potenciális ellenfelét. Broder sem tévedhetetlen tehát, de higgadt írásai legalább nem is akarják ezt elhitetni az olvasókkal.