potus & co

A Fehér Házban demokrata elnök ül, a kongresszusban a republikánusok diktálnak. Az országnak nincs elfogadott költségvetése, és a kormányzati szervek működése egy határozattól függ, amelyet időről időre meg kell újítania a kongresszusnak. A törvényhozásban ülők többsége ugyanakkor jelentős megszorításokat akar, míg az elnök tiltakozik ez ellen. Benne van a pakliban még az is, hogy a kongresszus nem járul hozzá az adósságplafon felemeléséhez, és ezzel gyakorlatilag fizetésképtelenné válik az állam.

Nem, nem 2011-ről van szó, és az elnököt nem Barack Obamának hívják. A fent leírtak ugyan passzolhatnának a mostani helyzetre is, de igazából Bill Clinton 1995-ös nagy költségvetési csatáját akartam felidézni. Nem tudjuk, mi lesz a mostani elnök és a törvényhozás közötti csatáknak a kimenetele, de Clinton és a republikánusok közötti vita végül odáig fajult, hogy 1995 végén leállt a szövetségi kormányzat működése. Emiatt most fellapoztam Clinton vaskos életrajzának (a címe szimplán My Life) vonatkozó részeit, amelyben leplezetlen büszkeséggel írja le, hogyan járt túl törvényhozási ellenfeleinek eszén.

Az egykori elnök szerint a republikánusok - élükön a harcias Newt Gingrich akkori képviselőházi elnökkel - lebecsülték őt, és bedőltek annak a sajtóban kialakult képnek, hogy Clinton egy puhány alak, aki mindig kompromisszumra törekszik. Előbb nem hagyták jóvá el az elnök által benyújtott költségvetést, majd az egyes konkrét kifizetésekről szóló törvényekbe olyan megszorító elemeket tettek, amelyeket Clinton elfogadhatatlannak tartott, és ezért megvétózott.

Patthelyzet alakult ki, és egy november végi napon 800 ezer kormányzati dolgozó hagyta abba a munkát, majd a leállás többé-kevésbé (függően attól, hogy egyes kifizetési törvényeket aláírta-e Clinton) meg is maradt egészen január első napjaiig. Akkor sikerült megállapodni Clintonnak a republikánusokkal, és az egyik találkozón a könyv szerint Gingrich el is ismerte: “Hibáztunk. Azt hittük, hogy be fogja adni a derekát.”

Clinton az 1996-os State of the Union közben

A győzelem szimbolikus pillanata néhány héttel később, a szokáos State of the Union beszédben jött el. Clinton felidézi, hogy szónoklatának végefelé bemutatott egy férfit, aki a first lady mellett ülve hallgatta a beszédet. Egy 49 éves, Richard Dean nevű vietnami veterán volt az, aki élete kockáztatásával mentett meg több embert az előző évben történt oklahomai robbantáskor. Deant felállva üdvözölte a teljes kongresszus, beleértve a republikánus többséget is. Clinton azonban a taps után így folytatta: “Richard Dean története nem ér véget itt. Múlt novemberben a kormányzati leállás miatt arra kényszerült, hogy elhagyja a munkahelyét. Amikor második alkalommal is leállt a kormányzat, folytatta a társadalombiztosítási ügyfelek ügyeinek intézését, de mindezt fizetség nélkül tette. Richard Dean nevében arra szólítok fel mindenkit, aki itt van a teremben: soha, soha többé ne állítsuk le a szövetségi kormányzat működését.”

Clinton szerint ekkor már csak a demokraták tapsoltak, a republikánusok pedig összetörtnek tűntek, mert tudták, hogy csapdába estek. “Tudtam, hogy nem kell aggódnom egy harmadik kormányzati leállás miatt” - írja diadalittasan Clinton. Nyilván nem fog az akkori költségvetési vita pontosan ugyanezen forgatókönyv szerint újrajátszódni, de Obama azért tanulhat elődje történetéből.

Potus & Co a Facebookon is.

El lehet képzelni, mekkora gazdasági szószban lehet az az ország, ahol miután az elsőszámú vezető előáll egy ezermilliárd dolláros nagyságrendű megszorítással, az ellenzék csak annyit mond, hogy ez kevés. Márpedig valami ilyesmi történik most Barack Obamával, aki hétfőn bemutatta 2012-es (ez valójában már részben az idei évet jelenti, mert az amerikai költségvetési év októberben kezdődik) költségvetési tervét, és azt ígéri, hogy az ezáltal kijelölt úton haladva tíz éven belül 1100 milliárd dollárral lehet csökkenteni az éves hiányt. Ez jelentős előrelépés lenne a mostani helyzethez képest, amikor az idei évre több mint 1600 milliárd dolláros költségvetési hiányt jeleznek előre.

A megszorítás érint gyakorlatilag minden területet: megvonnak szegényeknek járó támogatásokat, kevésbé lesz bőkezű a szövetségi állam a hadsereggel, és megvonások várhatók a hátrányos helyzetűek iskolai ösztöndíjaiban is (érdekes helyzet, hogy épp az első fekete elnök hoz ilyen, elsősorban a feketék számára hátrányos intézkedést). Nemcsak spórolást tartalmaz azonban a költségvetési terv, hanem bizonyos területeknek - például az oktatásban - több pénz járna, mint eddig. Nem véletlen, hogy Obama épp egy iskolába látogatott el hétfőn, a büdzsé bemutatásának napján. Ott arról beszélt, hogy ez a mostani költségvetés egyfajta áldozathozatal a jövő érdekében.

Kemény viták várnak az elnökre - Forrás: flickr.com/whitehouse

Az amerikai sajtó most tele van elemzésekkel a költségvetésről, és még biztosan várható sok cikk, mire a hozzáértők a végére érnek a mellékletekkel együtt 2403 oldalas dokumentumnak (én töredelmesen bevallom, hogy nem olvastam el). Az igazság azonban az, hogy olyan nagyon sok energiát talán nem is érdemes beleölni ennek az óriási irattömegnek a tanulmányozásába, az amerikai elnök ugyanis összeállíthat akárhány és akármekkora terjedelmű költségvetést, törvényerőre az csak akkor fog emelkedni, ha a kongresszus is megszavazza. Arra pedig most nem sok esély van, hogy Obama tervezete átmenjen a törvényhozáson, ahol a képviselőházban a republikánusoknak van többségük.

Ők azt mondják, hogy az Obama által meghirdetett programnál (amely költségek befagyasztásának, lefaragásának és adóemeléseknek egyvelege) sokkal drasztikusabb megszorításra lesz szükség. Szerintük az egyre növekvő adósságtömeg maga alá fogja temetni a gazdaságot, és ez végül az amerikai szuperhatalmi pozíció elvesztéséhez is fog vezetni (egy friss felmérés szerint sok amerikai már most azt hiszi, hogy Kínának van a legnagyobb gazdasága, miközben egyelőre a második, bár épp most előzte meg Japánt). Obama azt mondja, tisztában van vele, hogy az adósság nagy probléma, de szerinte az fogja megfojtani a gazdaságot, ha gyorsan hajtanak végre drasztikus megszorításokat.

Ezek már régóta hangoztatott érvek mindkét oldalon, de még sokszor fogjuk hallani őket az újabb költségvetési vitában. Sőt, igazából az előzőben is, ez ugyanis még mindig tart. Miközben ugyanis a Fehér Ház a 2012-es büdzsét készítette elő, addig a republikánusok épp azon dolgoztak, hogy milyen megszorítások legyenek az idei költségvetésben. Ami egyébként - hogy a helyzet még bonyolultabb legyen - igazából nem is lett elfogadva, és a költségvetési szervek egy folyamatosan meghosszabbított határozat alapján működnek. Ez épp március 4-én fog lejárni, újabb alkalmat adva az összecsapásra a számok felett.

Potus & Co a Facebookon is.

Akárcsak tavaly, idén is Ron Paul texasi képviselő nyerte a politikusokról szóló szavazást az amerikai konzervatívok éves gyűlésén, a CPAC-en. Paul a republikánus párt libertariánus szárnyának vezéralakja és ezzel együtt az amerikai politika egyik legkarizmatikusabb figurája. Számára nincsenek tabuk, ha gazdasági konzervativizmusról van szó: felszámolna minden külföldi segélyt (azt mondja, ezek a pénzek úgyis svájci bankszámlákon kötnek ki, ahogy azt szerinte Mubarak példája is mutatja), megszüntetné a központi jegybankot, és azt vallja, hogy a szövetségi kormánynak nincs semmi keresnivalója a gazdaság szabályozásában. (A nézeteit alaposan kifejtette a fentebb beágyazott, a CPAC-en elmondott beszédében is.)

A CPAC-en hagyományos szavazás eredménye nem feltétlenül jár hosszú távú következményekkel. Az itt összegyűlő emberek és a velük szimpatizálók csak egy - igaz, befolyásos - csoportját jelentik a republikánus pártnak. Az, hogy Ron Paul nyerte a szombati szavazást a voksok közel 30 százalékával, nem jelenti azt, hogy sokkal nagyobb esélye lenne a következő elnökválasztáson, mint 2008-ban (már ha egyáltalán úgy dönt, hogy újra elindul) volt. Akkor sem rúgott labdába John McCain, Mike Huckabee és Mitt Romney mellett, de kampánya körül kisebb mozgalom alakult ki, és részben ebből nőtte ki magát a befolyásos Tea Party, amelynek egyik legismertebb arca épp a fia, Rand Paul, aki tavaly novemberben elnyerte Kentucky állam egyik szenátori székét. Úgyhogy hiába tűnnek esetleg vadnak Ron Paul ötletei az amerikai politika fősodrához képest, az elmúlt egy-két év bizonyította, hogy érdemes odafigyelni a konok texasi képviselőre.

Potus & Co már a Facebookon is.

Van egy jó angol kifejezés annak leírására, hogy valaki megtalálja-e a helyes utat egy bonyolult világpolitikai helyzetben. Ez nagyjából úgy szól, hogy “a történelem jó oldalán állni”, és ezt volt alkalma élesben kipróbálnia Barack Obamának az elmúlt két és fél hétben. A drámai fordulatokat hozó egyiptomi helyzetben kellett megtalálni azt a bizonyos helyes utat az amerikai elnöknek és stábjának. Azt tudjuk, hogy ez az útkeresés nagyon óvatosan indult, és Obama csak akkor kezdett látványosan nyomást gyakorolni Hoszni Mubarak egyiptomi elnökre, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a tüntetők részéről nem hirtelen fellángolásról, hanem kitartó demonstrációkról van szó.

Obama segítséget ajánlott - Forrás: flickr.com/whitehouse

Még csak sejtései lehetnek bárkinek is, hogy milyen lesz az új Egyiptom, de a demonstrációk békés jellege, a Mubarak bukását követő utcai reakciók alapján úgy tűnik, hogy a szabadság és a demokratikus értékek diadaláról van szó. Obama a pénteken elmondott beszédében támogatásáról biztosította az egyiptomi tüntetőket, méltatta a hatalmat átmenetileg átvevő hadsereget, és segítséget ajánlott az országnak. “Az Egyesült Államok továbbra is barátja és partnere Egyiptomnak. Készen állunk arra, hogy megadjunk bármilyen segítséget a demokráciába való átmenethez, amely szükséges és amelyre kérést kapunk” - fogalmazott az elnök.

A nagy kérdés az, hogy az új Egyiptom vezetői mennyire fogadják majd örömmel a folytatódó támogatást egy olyan országtól, amely az épp megbuktatott elnök szoros szövetségese volt. Hajlandók lesznek-e megbocsátani a tüntetések első napjaiban tanúsított óvatos amerikai hozzáállást, és továbbra is partnerei lesznek-e az Egyesült Államoknak a nagy közel-keleti játszmákban?

Obama mindenesetre nem spórolt a bókokkal, és a Mubarak lemondására reagáló beszédében az egyiptomiakat a berlini falat ledöntő németekhez, a saját diktátorukat megbuktató indonéziai diákokhoz és a békés ellenállás indiai szimbólumához, Gandhihoz hasonlította. “Nagyon kevés olyan pillanat van az életünkben, amikor részesülünk abban a kiváltságban, hogy történelmi változás szemtanúi lehetünk. Ez egyike azoknak a pillanatoknak” - fogalmazott Obama, aki láthatóan bízik abban, hogy sikerült időben a jó oldalára állnia ennek a történelmi változásnak.

Szolgálati közlemény: a Potus & Co követhető a Facebookon is.

A CPAC elnevezésű (Conservative Political Action Conference) gyűlés minden évben fontos eseménynek számít az amerikai politikában, de idén ez most különösen így van. Február 10. és 12. között mintegy tízezren gyűlnek össze az amerikai konzervatív szervezetek találkozóján, amelyen beszédet mond több olyan politikus is, akik várhatóan harcba szállnak a republikánus elnökjelöltség megszerzéséért a 2012-es választáson. Mivel jövő ilyenkor már javában tudni lehet majd az aspiránsokat, így az idei CPAC egyfajta seregszemleként is felfogható, ráadásul a hagyománynak amúgy is része egy véleménnyilvánító szavazás (úgynevezett straw poll) is a felszólaló politikusokról.

Ez a szavazás nem bír különösebb jelentőséggel (tavaly például a keményvonalas libertariánus Ron Paul nyerte, aki ugyan markáns szereplője volt a 2008-as kampánynak, de valódi esélye nem volt a nyerésre), a győztes viszont legalább biztosan a hírek élére kerül egy rövid időre. Az elnökjelöltségre várhatóan pályázó felszólalók között van Mitt Romney (aki már 2008-ban is elindult), Newt Gingrich (a képviselőház vezetője a Clinton-érában), Haley Barbour (Mississippi állam kormányzója), Tim Pawlenty (Minnesota korábbi kormányzója) és Mitch Daniels (Indiana állam kormányzója). Legalább annyira érdekes azonban az is, hogy ki az, aki nem megy el: sem Sarah Palin, sem Mike Huckabee nem lesz ott, pedig mindketten a republikánus párt konzervatív szárnyához tartoznak, és a 2012-es kampány lehetséges résztvevőiként tartják őket számon.

Mintegy tízezren vesznek részt a gyűlésen - Forrás: facebook.com/cpac

Bár Palin és Huckabee is zsúfolt naptárára hivatkozva mondta le a részvételt, a gyűlést tartalmi kérdések is beárnyékolják. Több szervezet is bojkottot hirdetett, miután kiderült, hogy a GOProud nevű republikánus meleg mozgalom is részt vesz a rendezvényen. Ez jelzi, hogy még a konzervatív tábor sem egységes, pedig ez is csak egy - igaz, nagyon meghatározó - csoportja a republikánus pártnak. Ez persze nem újdonság, mindig is máshova helyezték a hangsúlyt az úgynevezett szociális konzervatívok (számukra az abortusz és a házasság tartoznak a fő kérdések közé) és a gazdasági konzervatívok (akiknek a kormányzati szerep minimalizálása a legfontosabb).

Eközben a képviselőházban épp most küszködnek a republikánus párt vezetői azzal, hogy valahogy egyben tartsák hatalmasra nőtt frakciójukat. Két napon belül egymás után kétszer fordult elő, hogy John Boehner házelnöknek és Eric Cantor frakcióvezetőnek nem sikerült biztosítania a republikánus támogatást két olyan szavazáshoz, amelyeket amúgy mindenki puszta formalitásnak tekintett. Boehnerék erre azzal reagáltak, hogy “nem lehetnek minden nap tökéletesek”, illetve hogy még csak most szoknak bele a többségi szerepbe.

Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy komoly tartalmi kérdésekben is vannak feszültségek a frakción belül, a tavaly novemberben a konzervatív Tea Party támogatásával megválasztott képviselők ugyanis nem hajlandók engedni az általuk legfontosabbnak tartott költségvetési megszorításokból, és tiltakoznak minden olyan lépés ellen, amely felvizezné az erre vonatkozó célokat. Ha összeadjuk ezt a CPAC körüli ellentmondásokkal, valamint azzal, hogy egyelőre teljesen nyitottnak tűnik az elnökjelöltségi verseny, akkor úgy néz ki, hogy izgalmas fordulatok elé nézünk a republikánus politikában.

Szolgálati közlemény: a Potus & Co már követhető a Facebookon is.