Az utóbbi napokban sokszor találkoztam ezzel a két szóval különböző összefüggésekben: Obama és dilemma. Ezek az írások azt járták körbe, hogy milyen komoly kihívás elé állította az amerikai elnököt az egyiptomi helyzet. A gondolatmenet lényege, hogy Obamának választania kell egy megbízható, viszont tekintélyelvű szövetséges támogatása és a demokratikus alapértékek melletti feltétlen kiállás között. A helyzet valóban bonyolult, de Obama eddigi tevékenységét, megnyilatkozásait figyelembe véve nekem vannak kétségeim afelől, hogy ő túl sokat gondolkozott volna azon, mit is mondjon, amikor megszólalt a témában.

Az elnök pénteken adott egy hosszabb nyilatkozatot, amelyben egyrészt minden felet az erőszaktól való tartózkodásra szólított fel, másrészt figyelmeztette Hoszni Mubarak elnököt, hogy reformokra van szükség. Még azt se felejtette el megemlíteni, hogy kapcsolják vissza a Facebookot (jó, szó szerint nem ezt mondta, hanem közösségi hálózatokról beszélt). Obama tehát nem is burkolt kritikában részesítette Mubarakot, de nem ment el odáig, hogy a tüntetők mellé álljon és az egyiptomi vezető távozását követelje. Beszélt ugyan arról, hogy az egyiptomi népnek is részesülnie kell az “univerzális jogokból”, de nem biztatta őket arra, hogy takarítsák el az útból az ennek elérését akadályozó rezsimet.


Értekezlet az egyiptomi helyzetről - Forrás: flickr.com/whitehouse

Ez persze sokak szemében épp ezeknek az “univerzális jogoknak” az elárulásával egyenlő, és nagy csalódás lehet azoknak is, akik a 2008-as választási kampányból csak a változást és reményt megtestesítő politikusra emlékeznek. Az Obamát ismerők azonban azt mondják, hogy ő egy kifejezetten pragmatikus figura, aki csak olyan konfliktusokba megy bele, amelyeknél esélyét érzi annak, hogy nyertesként tud kikerülni belőlük. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek elvei, hanem inkább azt, hogy nem mindig és nem minden helyzetben az elvek érvényesítésére törekszik, hanem kalkulál hosszabb távra is (lásd az egyensúlyozást a hasonló kihívásokat jelentő kínai-amerikai viszonyt, és ha már demokráciáról van szó, a Bush-korszakhoz képest is az volt az egyik legnagyobb külpolitikai változás, hogy Obama nyilvánvalóvá tette, ő nem fog országépítéssel foglalkozni.)

Ha elfogadjuk az elnöki hozzáállásnak ezt az értelmezését, akkor már egyáltalán nem meglepő, hogy Obama ilyen óvatosan reagált az egyiptomi helyzetre. A Fehér Házban nyilván sok szó esik most arról, mit kellene kezdeni azzal, ami a Tahrír téren és környékén történik (friss beszámoló Szlankó Bálint kiváló riportjában az [origo]-n), de abban is biztos vagyok, hogy ezek a beszélgetések csak részben forognak a demokrácia vs. diktatúra témája körül, és több energiát ölnek olyan kérdések megvitatásába, mint hogy ki léphet Mubarak helyébe, hogy távol lehet-e tartani az iszlámistákat a hatalomtól, és hogy az Egyesült Államok számára vajon az most a leghasznosabb, ha hangosan követeléseket fogalmaz meg, vagy ha szépen csendben figyeli a történéseket, és esetleg a háttérből próbálja azokat befolyásolni.