potus & co

Mit is keresünk mi pontosan Líbiában? Sokan feltették ezt a kérdést az utóbbi három napban Amerikában, és úgy tűnik, hogy a legtöbben válasz nélkül maradtak. Persze sokan nyilvánvaló politikai érdekből feszegetik ezt a témát (például a republikánus elnökaspiránsok, akik éltek az alkalommal, hogy odaszúrjanak Obamának), de ezen túl is észlelhető némi bizonytalanság akörül, hogy mi is a szerepe az Egyesült Államoknak a Moammer Kadhafi megállítását célzó nemzetközi akcióban.

Mondjuk, nincs mit csodálkozni ezen az utóbbi néhány hét eseményei után. Amikor a törvényhozás tagjai először kezdtek beszélni arról, hogy légtérzárat kellene kialakítani Líbia felett, akkor épp Robert Gates védelmi miniszter volt az, aki tiltakozott ez ellen, mondván, hogy nem lenne feltétlenül bölcs dolog. Most már azt mondja, hogy ő is támogatja az akcióban való részvételt, de eközben az sem teljesen világos, hogy mik a céljai az amerikaiaknak.

Utolsó simítások a líbiai közleményen - Forrás: flickr.com/whitehouse

Az elnök többször elmondta, hogy Kadhafinak távoznia kell, de a stábja közben folyton azt hangoztatja, hogy a katonai műveleteknek nem célja a líbiai vezető eltávolítása. Többen rámutattak arra az ellentmondásra is, hogy miért éppen Líbia esetében aktivizálódott Amerika (együtt egy sor más országgal), és miért nem tesz semmit például a szintén szövetséges Bahrein esetében, ahol ugyancsak erőszakkal nyomták el a kormányellenes tüntetéseket.

Az eddigiek alapján egyre inkább az a kép rajzolódik ki, hogy az Egyesült Államok félszívvel szállt be ebbe a katonai akcióba, és már az első lépéseknél arra gondolt, hogy miként tudna ebből az egészből minél gyorsabban kifarolni. Megvannak persze ennek a maga okai és előzményei, de Obamának így is számolnia kell a politikai következményekkel. Republikánus ellenfelei úgy érzik, újabb bizonyítékot kaptak arra, hogy az elnök képtelen a gyors és határozott döntéshozatalra. A demokrata bázis pedig becsapva érzi magát, amiért épp az az elnök vitte be az országot egy szerintük nem feltétlenül átgondolt katonai akcióba, aki azzal vádolta Bushékat, hogy megfelelő előkészítés nélkül indították meg az iraki háborút.

Ha eredményesek lesznek a líbiai műveletek, és sikerül megbuktatni Kadhafit anélkül, hogy az ország káoszba süllyedne, akkor persze a kétkedők hangja elhalkul majd. Addig is azonban az amerikai vezetés számára ott marad az a probléma, hogy egy olyan katonai konfliktusba szálltak be, amelynek alakulására épp a saját vonakodásuk miatt nem sok befolyásuk lesz.

Egészen keményre sikeredett Obama péntek esti beszéde Líbiáról. Felszólította Moammer Kadhafit, hogy azonnal állítson le mindenféle hadi műveletet, és vonja vissza katonáit a líbiai városokból. “Hadd tegyem egyértelművé: ezek a feltételek nem alku tárgyai” - fogalmazott az elnök, ráerősítve az előző nap elfogadott ENSZ BT-határozatra, amely felhatalmazást ad a tagországoknak a katonai erő (igaz, azon belül lényegében csak légierő) alkalmazására, ha Kadhafi nem tesz eleget a felszólításoknak.

Ez a keménység azonban nagyon más volt, mint amit az elődjétől megszokhattak. George Bushnak - különösen elnöksége első hat évében - az volt az alapállása, hogy a nemzetközi együttműködések nehézkesek, nem hatékonyak és elvtelen kompromisszumokra kényszerítik a feleket. Sokatmondó volt, hogy egy olyan embert - John Boltont - küldött nagykövetnek az ENSZ-be, aki sokszor jelét adta annak, hogy igazából megveti a világszervezetet.

Obama bátorságpróbája - Forrás: flickr.com/whitehouse

Obama ehhez képest a pénteki beszédében legalább négyszer megemlítette azt, hogy az Egyesült Államok nem egyedül, hanem szövetségesekkel - Nagy-Britanniával, Franciaországgal és nem mellesleg arab országokkal - együtt száll szembe Kadhafival. A beszéd időzítése is lényeges: az elnök csak az után fogalmazta meg kemény követeléseit, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában nem is elsősorban amerikai, hanem francia és brit nyomásra elfogadták a légtérrzárról szóló határozatot.

A BBC észak-amerikai szerkesztője, Mark Mardell már meg is fogalmazta, hogy valójában egy Obama-doktrína van alakulóban, amely nagyjából így hangzik: Cselekedni, de csak a korlátokon belül, és irányítani, de csak mint elsőként az egyenlők között.

A líbiai helyzet kezelése azonban nemcsak egy esetleges új katonai doktrínára világíthat rá, de egyben felveti azt az egyszerű kérdést is, hogy mennyire bátor elnöke van jelenleg az Egyesült Államoknak. Erről szól a szinte minden héten elgondolkodtató írásokkal jelentkező Lexington rovat legújabb darabja az Economistban. A szerző összességében nem fest túl pozitív képet Obamáról, aki szerinte eddig legtöbbször a biztos megoldásokat választotta a kockázatos, de talán jelentősebb eredménnyel járó lépések helyett.

Ez igaznak tűnik Líbia esetére is, de persze azt az Economist munkatársa is elismeri, hogy a politikai bátorságot nehéz definiálni. “Amikor azonban szembesülsz vele, akkor tudod, hogy ez az. Idősebb George Bush adót emelt és ezzel elbukta a posztját. Lyndon Johnson elfogadtatta a polgárjogi törvényt, pedig tudta, hogy a demokraták ezzel elvesztik a déli államokat. A sokat támadott fiatalabb Bush igazi karakánságot mutatott, amikor szinte mindenkivel dacolva úgy döntött 2007-ben, hogy nem hagyja Irakot káoszba süllyedni.”

Vajon eljön-e ez a pillanat Obama számára - teszi fel a kérdést az Economist szerzője, amit talán azzal lehet még kiegészíteni, hogy vajon képes lesz-e arra, hogy esetleg újradefiniálja a politikai bátorság fogalmát.

Csak egy rövid bejegyzés arról, hogy kedden a képviselőház megszavazta az állami intézmények finanszírozását lehetővé tevő határozat meghosszabbítását április 8-ig. A most hatályban lévő határozat pénteken jár le, ha nem lenne hosszabbítás, akkor gyakorlatilag leállna az Egyesült Államok szövetségi kormánya. Számítani lehetett rá, hogy meglesz a szükséges többség a határozathoz, a szavazás mégis szolgál néhány érdekes fejleménnyel.

Minden eddiginél látványosabban megbomlott ugyanis a képviselőházat uraló republikánusok egysége, miután 54 képviselőjük a határozat ellen szavazott. A bírálók azt kifogásolják, hogy szerintük nincs értelme néhány hétre szóló határozatokkal foltozgatni a szövetségi állam költségvetését, hanem hosszabb távú megoldásra lenne szükség. Ez persze azt jelentené, hogy valahogy át kellene hidalni a kemény megszorításokat követelő republikánusok és az ettől ódzkodó demokaták közötti különbségeket (erről írtam többek között itt), ami nem lesz egyszerű feladat.

Középkorú, csinos, republikánus és harcias megszólalásairól ismert. Elsőre valószínűleg a legtöbb embernek Sarah Palin jut eszébe ennek hallatán, de nem ő az egyetlen amerikai politikus, akire illik ez a jellemzés. Itt van Michele Bachmann, aki már négy éve tagja a szövetségi képviselőháznak, ismertsége pedig folyamatosan nő, különösen mióta lebegteti indulását a 2012-es elnökválasztáson.

A CNN névtelen forrásra hivatkozva számolt be arról, hogy Bachmann egyre közelebb áll a hivatalos bejelentéshez, ő maga pedig úgy nyilatkozott a csatornának, hogy ez egy nagyon komoly döntés, amit meg kell fontolnia. Az biztos, hogyha beszáll, akkor azzal izgalmasabbá és színesebbé válik a verseny (amely, tegyük hozzá, igazából még meg sem kezdődött).

Bachmann a félidős választás napján - Forrás: facebook.com

A minnesotai politikus a konzervatív Tea Party mozgalom egyik nagy kedvence (egy hasonlóság Palinnel), és ő alakította meg a képviselőház Tea Party-frakcióját is. Nemcsak a költségvetési ügyekben konzervatív, hanem szociális kérdésekben is: egyik legkeményebb kritikusa a melegházasságnak és az abortusz engedélyezésének.

A republikánusok körében ugyanakkor nem éppen osztatlan a népszerűsége (még egy hasonlóság Palinnel). Ezt jól mutatta, hogy amikor a novemberi félidős választások után feljebb akart jutni a ranglétrán (a képviselőházi republikánusok negyedik legmagasabb tisztségét nézte ki magának), akkor visszapattant a vezetőség ellenállásán. Azt is rossz szemmel nézték többen, hogy az elnök szokásos State Of The Union beszédére külön nyilatkozatban reagált, miközben hagyományosan egyetlen politikus szokott válaszolni a párt részéről.

A bírálók számára ráadásul sokszor maga Bachmann is szolgál muníciókkal. Többször voltak szerencsétlen elszólásai (egy újabb hasonlóság Palinnel), legutóbb például az előválasztások szempontjából kulcsszerepet játszó New Hampshire-ben idézte tévesen egy 1775-ös nagy történelmi csatának a helyszínét. Az ilyen bakik persze sokáig kísérteni fogják, hívei számára azonban biztosan kedvesebben hangzanak harcias kijelentései, például amikor Barack Obama jelenlegi elnökről még a 2008-as kampányban azt mondta, hogy szerinte Amerika-ellenes nézetei vannak. Ha tényleg úgy dönt, hogy indul az elnökválasztási kampányban, akkor még sok ilyet hallhatunk tőle.

Pont úgy alakult a napom, hogy még a readeremet se nagyon tudtam megnyitni, és csak most este néztem át, mi is történik Amerikában. Egy nagyon szomorú hírrel kellett szembesülnöm: elhunyt David S. Broder, az egyik legismertebb - és egyben legjobb - amerikai politikai riporter. 81 éves volt, régóta cukorbetegségben szenvedett, és a híradások szerint ez vezetett a halálához.

Sejteni lehetett, hogy valami gond van, miután az utóbbi hónapokban csak elvétve jelentek meg cikkei lapjában, a Washington Postban. Az utolsó írását február elején közölték, arról szólt, milyen kihívásokkal szembesül az amerikai kormányzat az egyiptomi helyzet miatt.

Broder gyakori vendég volt a Meet The Press műsorban - Forrás: Youtube

Ennek a blognak az egyik első bejegyzése is Broderről szólt. Nagyon kedveltem írásait, amelyek nemcsak hatalmas lexikális tudásról, de mély bölcsességről is tanúskodtak. Minden riporter számára példát mutatott azzal, hogy ugyan már évtizedekkel ezelőtt megalapozta hírnevét, és a szakmán belül sztárként tartották számon (még ‘73-ban megkapta a Pulitzer-díjat a Watergate-üggyel kapcsolatos cikkeiért), őt mindez nem térítette el hivatása lényegétől. Idős korában is járta a rendezvényeket, meginterjúvolta apró kampányközpontok munkatársait és bekopogtatott egyszerű választókhoz is. Nem egy karosszékből írt újságot, hanem terepre ment, kérdezett, kutatott, hogy minél pontosabb választ kapjon a legjobb újságírókat foglalkoztató kérdésre: mi is történik valójában?

Pályafutása nagy részét a Washington Postnál töltötte, ahol most egy szép hosszú cikkben búcsúznak tőle. A laphoz a legendás szerkesztő, Benjamin Bradlee csábította át még 1965-ben a New York Timestól. Bradlee az életrajzában így írt arról, hogyan látta Brodert abban az időben: “Jó úton járt ahhoz, hogy ő legyen generációja legnagyszerűbb politikai riportere.” Bradlee nem tévedett ezzel a jóslattal. Minden különösebb pátosz nélkül le lehet írni, hogy ma az egyik legnagyobb politikai újságírótól voltunk kénytelenek búcsút venni.