potus & co

Hillary Clintonnak működött, és ő is valami hasonlóval próbálkozott. Egy nagy felhajtás által övezett választás után bekerülni a szenátusba, majd ott szépen csendben maradni és figyelni, tanulni, és csak ez után lépni elő a reflektorfénybe. Állítólag ez volt a terve Marco Rubiónak, a republikánusok nagy reménységének, de végül csak kevesebb mint három hónapig bírta tartani magát ehhez a menetrendhez.

A mindössze 39 éves Rubio a tavalyi félidős választáson nyerte el az egyik floridai szenátori széket egy fordulatos választási kampány után. Az előválasztáson nem kisebb figurát győzött le, mint az állam kormányzóját, Charlie Christet, majd amikor utóbbi függetlenként elindult a novemberi szavazáson, akkor ott is simán megverte (egy demokrata jelölttel együtt). Fiatal, latin (kubai bevándorlók gyermeke) és jóképű, úgyhogy azonnal megindult a spekuláció, hogy hamarosan biztos megpróbálkozik az elnökséggel vagy az alelnökséggel is.

A republikánusok reménysége - Forrás: Facebook.com/marcorubio

Minden szezonban vannak ilyen figurák a törvényhozásban, az egyik legemlékezetesebb példa a közelmúltból egy bizonyos Barack Obama, aki - mint tudjuk - tényleg elég szép karriert futott be. Rubio is van annyira intelligens, hogy tudja, ha komolyabb szándékai vannak, akkor vigyáznia kell arra, ne égesse meg magát túlságosan a napi politikai vitákban, és ne akarjon egyszerre túl sokat markolni, különben egy életre elvághatja magát.

Ehhez képest végül mintegy tíz hét csend után elő is lépett és előbb írt egy hosszú cikket a Wall Street Journalbe, majd végigjárt néhány fontosabb tévéműsort (a Fox jobbos megmondóemberénél, Sean Hannitynél ugyanúgy megfordult, mint Bill Clinton egykori stábtagjánál, az ABC-s George Stephanopoulosnál). Az üzenete mindenhol az volt: sürgősen tenni kell valamit az egyre magasabban tornyosuló államadóssággal, és ennek része kell hogy legyen a szent tehénként kezelt társadalom- és egészségbiztosítás reformja is. Rubio egyúttal bejelentette azt is, hogy konkrét megoldási terv hiányában ő nem fogja megszavazni az államadósság plafonjának megemelését.

A plafon emelése hamarosan a törvényhozás elé kerül, és a kormányzati szervek finanszírozását lehetővé tévő határozat mellett ez a másik vitás pont a megszorításokról vitázó demokraták és republikánusok között. Nagyon kemény meccsek zajlanak a háttérben és a nyilvánosság előtt egyaránt, és most ezekbe szállt be teljes erővel a fiatal floridai politikus.

Ez hosszútávú kockázatokkal járhat számára, de az is igaz, hogy a pártjának is legalább akkora szüksége van rá, mint neki a pártra. A republikánusok hagyományosan rosszul állnak a latinok körében, és ugyan a kubaiak mindig is egy külön csoportot alkottak a latin bevándorlók között, egy, a spanyolt anyanyelvként beszélő politikus jól fog jönni még a következő választásokon. Rubio előbukkanásával egyből meg is indult a találgatás, hogy biztosan egy alelnökjelölti tisztségre pályázik a 2012-es választásokon, ő azonban kijelentette, hogy belőle biztosan nem lesz alelnök, legalábbis jövőre.

Hillary Clinton sokat emlegetett a számára végül kudarccal végződő 2008-as előválasztási kampányban egy bizonyos üvegplafont. A beszédeiben ez volt a jelképe annak a korlátnak, amely elválasztja a nőket az ország legmagasabb tisztségétől. Clinton közel jutott hozzá, nem sokon múlt, hogy nem ő lett a demokraták elnökjelöltje (onnan pedig már csak egy lépés lett volna a Fehér Ház az akkori politikai klímában), és rendkívüli teljesítményével bevitt néhány keményebb ütést annak az üvegplafonnak. 14 évvel korábban volt azonban egy másik nő, aki legalább ugyanennyire kivette a részét a küzdelemből. Geraldine Ferrarónak hívták, és ő volt Ronald Reagan demokrata kihívójának, Walter Mondale-nek a társa, vagyis alelnökjelöltje a kampányban. Végül csúnyán elbukták a választást, de Ferraro pusztán a jelöltséggel bevonult az amerikai politika történetébe, előtte ugyanis soha egy nő sem jutott el idáig. Ma ismét tele van az amerikai sajtó a nevével, de egy szomorú okból kifolyólag: Geraldine Ferraro elhunyt, halálát vérrák okozta. A fenti videóban ő látható, amint elfogadja az alelnökjelöltséget 1984-ben.

Miközben továbbra is kétséges, hogy sikerül-e elkerülniük a kormányzati szervek leállását a megszorítások mértékéről megegyezni képtelen demokratáknak és republikánusoknak, a költségvetési vitának van egy számszerűleg apró, de jelképes szempontból fontos eleme. A republikánus többségű képviselőház március 17-én megszavazta azt a javaslatot, amelynek értelmében a National Public Radio nem kaphatna közvetlen szövetségi támogatást, és megtiltanák a helyi rádióknak is, hogy szövetségi forrásokat felhasználva vásároljanak műsorokat az NPR-tól.

Az indok az volt, hogy a hitvallása szerint közszolgálati feladatokat ellátó műsorkészítőt a republikánusok pozitívan elfogultnak tartják a demokraták irányába. Személyesen csak felületesen ismerem az NPR-t, így nem tudok véleményt mondani arról, hogy elfogult-e, de az igaz, hogy amerikai liberális ismerőseim kedvenc hírforrásai közé tartozik, és gyakran hallgatják az NPR-műsorokat az autóban. Ez persze még nem jelenti azt, hogy megalapozott a republikánusok kritikája, és az NPR munkatársai is hevesen tiltakoznak az elfogultság vádja ellen (például ennek a Newsweek-cikknek a megszólalói).

Ezt a védekezést azonban nehezíti néhány epizód a közelmúltból. Március elején lemondásra kényszerült az NPR elnök-vezérigazgatója, Vivian Schiller, miután előkerült egy titokban rögzített felvétel, amelyen a pénzgyűjtésért felelős igazgató, Ron Schiller (nincs rokoni kapocsolat a két vezető között) arról beszélt, hogy a republikánusok unintelligensek, a Tea Party mozgalom tagjai pedig idegengyűlölők (itt a Fox News tudósítása a történtekről). Ron Schiller ugyan nem vett részt a szerkesztőség munkájában, de a felvétel (amelyet egy konzervatív aktivista készített) ráerősített arra a képre, hogy az NPR valójában sznob liberálisok gyülekezete.

A Schiller-affér előtt pedig tavaly ott volt Juan Williams ügye, aki kommentátorként dolgozott az NPR-nál, de kirúgták a konzervatív Fox Newson tett nyilatkozata miatt. Williams arról beszélt, hogy idegesség és aggodalom tölti el, amikor muszlimokat lát felszállni egy repülőgépre, és ezt az NPR akkori vezetése elfogadhatatlannak tartotta.

Juan Williams a Fox News műsorán - Forrás: Youtube

Williams karrierjének ez nem tett feltétlenül rosszat, mert a kirúgás a konzervatív oldal hősévé tette, és busás összegért leszerződtette a Fox News, az NPR-t azonban még liberálisok is kritizálták, amiért szerintük túl keményen és meggondolatlanul jártak el az ügyben. Williams teljes nyilatkozata a Fox Newson ugyanis jóval árnyaltabb volt, mint amire a kifogásolt mondatból következtetni lehetne, az újságíró inkább beszélt egy általános érzésről, és nem támadóan fogalmazott.

Sok muníciót kaptak tehát az utóbbi hónapokban az NPR kritikusai, az ugyanakkor nem valószínű, hogy a képviselőház által megszavazott javaslatból törvény lesz. A szenátusban a demokraták vannak többségben, és jelezték, hogy nem támogatják a forrásmegvonást. De még ha valamilyen oknál fogva át is menne a szenátuson a javaslat, az NPR-nak akkor sem feltétlenül kell aggódnia az anyagiak miatt. A honlapján található összesítés szerint költségvetésének mindössze 5,8 százalékát teszi ki az állami támogatás, és ebben a szövetségi források mellett benne vannak a helyi és állami szintű források is (a pénz nagy része magánszemélyektől, cégektől és egyetemektől kapott adományokból jön össze).

Egy szerkesztőség számára azonban a legfontosabb vagyontárgy a hitelesség, és ennek megőrzése most a tét az NPR számára. Az nyilván nem fog megváltozni, hogy az elkötelezett konzervatívok liberálisnak könyvelték el, de a szerkesztőség bizonyíthatja függetlenségét annak demonstrálásával, amit egyszer egy bevallottan demokratákhoz húzó amerikai újságírótól hallottam. Ő azt mondta, talán igaz, hogy az újságírók körében aránylag sok a liberális és a választásokon is többségében a demokratákra szavaznak. De van szerinte egy fontos kitétel: ha ezeket az újságírókat választás elé állítják, és azt mondják nekik, hogy itt van ugyan egy jó sztori, amely ugyanakkor tönkreteheti a számukra kedves politikai erőt, akkor biztosan a sztorit fogják választani. Ez az, amit az NPR-nál dolgozóknak észben kell tartani, ha túl akarják élni ezt a válsághelyzetet.

Obama - láthatóan fütyörészve - sétál a Fehér Ház udvarán, hogy bejusson az Ovális Irodába, de kénytelen egy másik bejáratot választani, mert a kollégái bezárták az ajtót. Úgy tűnik, az amúgy állandó jelleggel súlyos gondok (most éppen csak egy újabb háború, de ott van már egy ideje a költségvetés is) által nyomasztott elnököt ez nem zavarta különösebben, és szokásos laza stílusában átbattyogott egy másik ajtóhoz. Mondjuk, az egészben az a legszebb, hogy ezt valaki lefilmezte. Nyilván nem azért, mert épp forgott egy kamera, hanem azért, mert az amerikai elnöknek tényleg minden lépését figyelik.

Itt egy újabb hivatalos versenyző! Tim Pawlenty néhány órával ezelőtt jelentette be, hogy megkezdi az elnökválasztási kampány első, úgynevezett tapogatozó szakaszát. Ez csak az első lépés, de innentől kezdve már vonatkoznak rá a kampányszabályok, és a sajtó még az eddiginél is jobban figyelni fogja minden lépését. A bejelentése nem túl nagy meglepetés, nemrég én is idéztem egy elemzést, amely arról szólt, hogy a papíron nem feltétlenül a legesélyesebbnek tűnő Pawlenty lehet a republikánusok titkos favoritja. A fenti videóban mindenesetre úgy mutatja be magát, mint aki megmenti a gazdasági bajok által sújtott országot, és a filmben még a nap is kisüt, amikor ezt elmondja.