potus & co

Csak egy rövid reflexió a friss történésekre, vagyis mit jelent politikai szempontból Oszama Bin Laden megölése? Obama számára ez egy olyan ritka pillanat, amikor azok a riválisai is elismerően szólnak róla, akik amúgy rendszeresen kritizálják külpolitikáját. "Szép munka" - mondta például Tim Pawlenty, aki az elsők között jelentette be, hogy indul a republikánus elnökjelöltségért.

Az elnököt eddig legtöbbször azért bírálták - a líbiai katonai akció vagy az afganisztáni háborús stratégiával összefüggésben -, hogy túl határozatlan, sokat vár a döntésekkel. Ehhez képest most - a kiadott információk szerint - megfontoltan, de egyben hatarozottan döntött egy potenciálisan konfliktussal is járó (mármint Pakisztánnal, amelynek területén megölték Oszamát) katonai-titkosszolgálati műveletről. Kérdés, mit jelent ez számára hosszú távon, megváltozik-e esetleg az a kép, amelyet az ellenfelei nem is túl sikertelenül próbáltak róla kialakítani. Ennyi most, visszatérünk még a témára később.

Most egy lerágott csontról fogok írni. Hónapok óta tele van a különböző amerikai híroldalakat figyelő Google Readerem a Donald Trump milliárdos üzletember esetleges kampányterveiről szóló hírekkel, de valahogy úgy voltam vele, hogy ez biztosan valami beetetés, és nem komoly politikai szándékról, hanem valamilyen egyéb haszonszerzési próbálkozásról (például épp most is fut az Apprentice című reality showjának egyik verziója, és biztosan nem árt hozzá egy kis reklám) van szó. Most egy olyan ponthoz érkeztünk el, amikor egyáltalán nem tűnik valószínűnek, hogy Trumppal komolyan számolni kell 2012-ben, de az elmúlt hetekben mégis több tanulsággal szolgált a személye az előttünk álló elnökválasztáshoz.

Forrás: youtube.com

Trump azzal járta körbe gyakorlatilag a teljes amerikai médiát, hogy gondolkodik a republikánus elnökjelöltség megszerzésén, a kedvenc témája pedig ezekben az interjúkban az volt, hogy kétségbe vonta a jelenlegi elnök, Barack Obama állampolgárságának valódiságát, ezzel azt sugallva, hogy nincs is semmi keresnivalója a Fehér Házban. Nem mondott ezzel semmi újat, az úgynevezett birther mozgalom (így hívják azokat, akik nem hiszik, hogy Obama amerikai állampolgár) már évek óta létezik, csak eddig a fősodorhoz tartozó médiumok és politikusok nem foglalkoztak vele. Trumpnak sikerült elérnie, hogy ez mégis témává vált, aminek eredményeként a Fehér Ház a héten közzétette az elnök teljes születési anyakönyvi kivonatát, amely bizonyítja, hogy Hawaiion (az Egyesült Államok része) született. Az elnöki stáb azzal magyarázta a lépés időzítését, hogy már nem tehette be a lábát semmilyen stúdióba egy demokrata vagy republikánus politikus sem anélkül, hogy meg ne kérdezték volna arról, mit szól a birtherekhez.

Úgy tűnik, hogy ennek vége (legalábbis az állandó kérdezősködésnek, a birtherek kétkedésének minden bizonnyal nem), és maga Obama is jókat szórakozott az egyébként jelenlévő Trumpon a washingtoni tudósítók hagyományos évi vacsoráján. Nem egyedül az elnök okozott neki kínos pillanatokat, az extravagáns (elég csak a frizurájára nézni) üzletember ugyanis annyira belelendült a politizálásba, hogy ezzel végül is magára irányította a komolyabb újságok figyelmét, amelyek elkezdtek utánanézni múltjának. Így derült ki például az, hogy a magát most harcos republikánusnak beállító Trump több pénzt adományozott demokratáknak, mint a republikánusoknak, de azt is megtudhattuk róla, hogy valótlanul állította magáról azt, hogy részt vett minden választáson.

Elég volt tehát csak kicsit megkaparni a felszínt, hogy kiderüljenek ellentmondások Trumpról, így nem tűnik éppen ideális jelöltnek egy elnökválasztáson. Itt jönnek azonban képbe azok a figyelemre méltó felmérések, amelyek szerint az üzletember jelenleg az egyik legnagyobb támogatottsággal bíró potenciális elnökjelölt a republikánusok körében. Egyik áprilisi kutatás szerint 19 százalékkal vezeti a mezőnyt, egy másik szerint 16 százalékkal holtversenyben van Mike Huckabeeval. Nem kell persze túl nagy jelentőséget tulajdonítani ezeknek a felméréseknek bő másfél évvel az elnökválasztás előtt, de valamit azért mégiscsak jeleznek a republikánusok körében uralkodó állapotokról.

A helyzet ugyanis az, hogy egyelőre nem tolonganak a jelöltek (legalábbis hivatalosan) az indulásért. Ott van ugyan Romney, Gingrich és Pawlenty, de egyik sem az a típus, aki lázba hozná a teljes republikánus tábort. Van aztán olyan is, aki hosszú lebegtetés után visszatáncolt: Haley Barbour, Mississippi állam kormányzója múlt héten jelentette be, hogy nem érez magában annyi erőt, hogy elinduljon. Mike Huckabee egykori lelkész és kormányzó ugyan népszerű, de már róla is terjednek (a szóvivője által tagadott) pletykák, amelyek szerint kihagyja ezt a választást.

A New York Times szerint a republikánus eliten belül ezért most megy a lázas keresés, hogy legyenek további komolyan vehető jelöltek a jövő év elején kezdődő előválasztásokra. Az egyik ilyen állítólag Mitch Daniels indianai kormányzó, aki egyrészt nem keményvonalas konzervatív (így elfogadható az el nem kötelezett választók számára is), másrészt kormányzóként személyes tapasztalata van a kampány központi kérdésének ígérkező hiánycsökkentési kérdés kezelésében. Ott van aztán még a Pekingből visszatérő Jon Huntsman, és még beeshet a mostanában kicsit csendesebben viselkedő Sarah Palin is, de egyelőre úgy tűnik, hogy mindenki a kivárásra játszik. Ennek sok oka lehet, kezdve attól, hogy általában leszerepelnek azok az aspiránsok, akiket hamar kikiáltanak esélyesnek, egészen odáig, hogy talán sok republikánus úgy gondolja, nehéz lesz legyőzni Obamát a törékenyen ugyan, de mégiscsak javuló gazdasági környezetben.

Egyelőre tehát még várni kell arra, hogy elénk lépjenek az izgalmasnak ígérkező politikai játszma szereplői. Közben talán az is kiderül majd, hogy Donald Trump tényleg komolyan gondolta-e az indulást. Legutóbbi nyilatkozata szerint ugyanis fejben már eldöntötte a dolgot, de csak az után jelenti be, hogy májusban véget ér a showműsora.

“Mi megtettük, amit kellett. Hol van a változás?” - szólt a Barack Obamának címzett szemrehányó ének egyik sora. Ez nem valami eldugott helyen tartott tüntetés volt, hanem egy adománygyűjtő esemény, amelyen maga az elnök is jelen volt, csupa olyan ember mellett, akik súlyos dollárezreket fizettek a részvételért. Obama ugyanis ezen a héten több napot töltött Kaliforniában, hogy találkozzon azokkal az elkötelezett liberálisokkal, akik három éve mélyen a zsebükbe nyúlva támogatták őt.

Ezek egyike volt a San Francisco-i St. Regis Hotelben csütörtökön tartott rendezvény, amelyen egy olyan nő kezdett énekelni, aki a Wikileaks-kiszivárogtatások miatt őrizetben lévő katonát, Bradley Manninget támogató szövegű polót viselt. Manninget szigorú őrizetben tartják, napi egy órát tölthet a celláján kívül, és ruha nélkül kell aludnia. Ezeket az intézkedéseket a saját testi épségének megőrzése érdekében vezették be az amerikai hatóságok szerint. Az éneklő nőhöz csatlakozott egy asztaltársaság, amelynek tagjai “Szabadítságot Bradley Manningnek” táblákat tartottak fel. A nőt az éneklés közben senki nem zavarta meg, de miután befejezte, az elnöki stáb két tagja kikísérte. “Elmegyek, remélem, nem fognak megkínozni a börtönben” - jegyezte meg távozóban a nő.

Obama elment a Facebook-központba is a kaliforniai túrán - Forrás: barackobama.com

A nem sajtónyilvános eseményről szóló beszámolók szerint az elnök zavartnak tűnt, de csak a végén szólalt meg, és annyit mondott, hogy tetszett neki a dal, és sokkal jobban adták elő, mint ahogy arra ő maga képes lett volna. A Fehér Ház munkatársai is igyekeztek poénként előadni a történteket, de valamit azért jelez ez az epizód a 2012-es választásra ráforduló Obama előtt álló kihívásokról.

Az elnök szintén csütörtökön részt vett egy másik adománygyűjtő eseményen is, amelyen olyan hírességek voltak jelen, mint például Steven Spielberg, George Clooney és Tom Hanks. A híradások szerint egy jóval kedélyesebb hangulatú összejövetel volt, mint az éneklős San Francisco-i, de Obama így is arra törekedett, hogy védje magát - az ott a helyszínen a beszámolók szerint el sem hangzott - kritikákkal szemben. “Biztos vagyok benne, hogy voltak olyan idők az elmúlt két és fél évben, amikor olvasták az újságokat, nézték a tévét és azt mondták: Á, Obama miért köt kompromisszumokat a republikánusokkal?” - mondta az elnök, majd viccelődve hozzátette, hogy ezek az emberek biztos azt is mondják, hogy ha Obama olyan jó kommunikátor lenne, mint George Clooney, akkor az amerikai emberek biztosan pontosan értenék, mi az, amit meg kell tenni.

A poén ült, nemcsak Clooney, hanem a többi résztvevő is nevetve fogadta az elnök önkritikus mondatait. Kérdés azonban, hogy mennyire tud majd sikeres kampányt folytatni Obama, ha még a saját barátai körében is védekezésre szorul. Ha azt kell bizonygatnia, hogy a republikánusok által pokolba kívánt egészségügyi reformot legalább a demokratáknak szeretniük kellene (sokaknak azért nem tetszik, mert kimaradt belőle az állami szereplő létrehozása a biztosítói oldalon), ha századszor is el kell majd mondani, hogy miért nem tudta bezárni Guantanamót, illetve ha még máskor is az orra alá dörgölik Manning fogvatartásának a Cheney-Rumsfeld-időket idéző körülményeit.

Persze Obama leginkább saját magát okolhatja azért, hogy ilyen szituációkba kerül. 2008-ban ugyanis olyan magasra tette a lécet azzal az egyszerű, de hatásos üzenettel, hogy ő elhozza a változást és a reményt, hogy most aztán mindenhol azt kénytelen magyarázni, hogy miért tart olyan sokáig, amíg beteljesül az a remény, és hogy miért is megy olyan lassan az a változás. Nem éppen könnyű kiindulópont egy várhatóan kemény kampányhoz, de persze egyáltalán nem reménytelen a helyzete. Ahogy a San Francisco-i rendezvényen előadott kritikus dal egyik sora (előre is elnézést azért, hogy a fordításban elvesztek a rímek) is szólt: “Önre fogunk szavazni 2012-ben, ez igaz/Nézzetek a republikánusokra, mi mást csinálhatnánk?”

Egyszer már írtam a Richard Nixonnak emléket állító kaliforniai múzeumról, és meg is jegyeztem, hogy furcsa hely, mert ugyan az ő neve összeforrt a megbuktatásához vezető Watergate-botránnyal, az emlékhelyen erről alig esik szó. Ez azonban nemrég megváltozott, a kiállítás kiegészült egy Watergate-ről szóló résszel, amelyben - a híradások szerint  - tárgyilagosan mutatják be az amerikai politika talán legsötétebb korszakát. A változás annak eredménye lett, hogy a korábban feltétlen Nixon-hívek által kezelt könyvtár átkerült a National Archives kezébe, amelynek szakemberei nem politikai, hanem történészi szemmel álltak hozzá a feladathoz.

Ezt a fordulatot hétfőn este egy látványos esemény tetőzte be. A könyvtárba látogatott a Watergate-ügy feltárásában élenjáró Washington Post-os szerzőpáros egyik tagja, Bob Woodward (a másik, Carl Bernstein már korábban egy más témában járt az emlékhelyen) és a lap akkori szerkesztője, Benjamin Bradlee. A Politico tudósítása szerint egy kedélyes hangú pódiumbeszélgetést tartottak, amelyben úgy adták elő a jól ismert történeteket, mint egy összeszokott színészpáros.

Közel negyven év telt el a Watergate-ügy kirobbanása óta, és azóta a Woodward-Bernstein páros könyvén kívül is sok más beszámoló születetett, így sok újat már nem lehet mondani róla. A Yorba Linda-i emlékhelyen összegyűlt ezerfős tömeg nagysága is azt mutatja azonban, hogy a legsötétebb shakespeare-i királydrámákba illő régi történések továbbra is lenyűgözik az embereket.

Ha valakit érdekel a hatalom természete, az, hogy milyen, amikor paranoia és személyes komplexusok vezérelnek súlyos politikai döntéseket, vagy az, hogyan néz ki közelről, amikor egy aprónak tűnő hibából beindul egy újabb és újabb bajokat termelő gépezet, annak érdemes tanulmányoznia a Watergate-ügyet. Többek között Woodwardék munkásságát is (az All The President's Men mellett talán még jobb ebből a szempontból a Final Days), akinek megjelenése a Nixon-emlékhelyen furcsa kanyart jelent a történelemben, és persze nehéz megállni annak a kérdésnek a feltevését, hogy mit szólt volna ehhez a bukott elnök.

Ha azt mondjuk, hogy kemény ütközetek előzték meg a péntek esti alkut , amellyel az utolsó pillanatban sikerült elkerülni a szövetségi kormány leállását, akkor nem tudom, mit mondjunk arról, ami most fog következni. Múlt héten Paul Ryan republikánus képviselő előállt egy merész költségvetési kiigazítási tervvel, amely kemény megszorításokat vezetne be az eddig érinthetetlennek tartott Medicare (a 65 év felettiek és egyes fogyatékkal élők egészségügyi ellátása) és a Medicaid (amely a szegényeknek nyújt ellátást) rendszerében is.

Szerdán aztán Barack Obama is előállt a saját tervével, amely ugyan szintén tartalmaz megszorításokat, de közel sem olyan mértékben, mint Ryan javaslata. A Medicaiden és a Medicare-en is inkább finomhangolást hajtana végre radikális változtatások helyett, de ami talán a legfontosabb eleme a tervnek, hogy elkerülhetetlennek tartja az adóemeléseket is. Ezzel visszatér ahhoz a 2008-as kampányígéretéhez, amely szerint az évi 250 ezer dollár felett keresőknek nagyobb arányban kell hozzájárulnia a közterhek viseléséhez.

Obama azonban egyszer már alulmaradt ebben a vitában. Tavaly év végén jártak le az előző elnök, George Bush nevéhez fűződő, minden réteg számára bevezetett adócsökkentések, és az elnök sokáig kardoskodott amellett, hogy a hosszabbítás a gazdagok számára ne vonatkozzon. A republikánusok azonban ezt elutasították, és Obama végül beadta a derekát (arra hivatkozva, hogy így legalább a középosztály számára is megmaradnak az alacsonyabb adók, illetve kicsikarta a republikánusokból a munkanélküli segélyek meghosszabbítását is).

Most ez a vita nyílik meg újra, miközben a felek egyre jobban ássák bele magukat saját lövészárkukba. Obama még el sem mondta a beszédét, amikor John Boehner, a képviselőház republikánus vezetője jelezte, hogy az adóemelés számukra elfogadhatatlan. Az elnököt ugyanakkor liberális szervezetek gyakorlatilag megfenyegették, hogyha hozzányúl a Medicaidhez és a Medicare-hez, akkor ne számítson arra, hogy a 2012-es kampányban segítenek neki.

Kemény harcra lehet tehát számítani, de hogy a képlet még bonyolultabb legyen, a republikánusok sem túl egységesek. Egyrészt Ryan terve ellen többen is berzenkednek (jellemzően olyan képviselők, akiknek választókörzetében sok idős, vagyis Medicaid-kedvezményezett él), míg mások azért kritizálják Boehnert, hogy túlságosan engedékeny volt a múlt heti költségvetési alkuban.