potus & co

Igazi semmitmondó sajtótájékoztatót tartottak csütörtökön a Fehér Házban. Azt mondták, hogy az elnök törvényhozási vezetőkkel folytatott tárgyalásai konstruktívak voltak, de nem vezettek áttöréshez. Ilyen bejelentésekből rengeteg van a politikában, és ezt a tárgyalás is biztosan a feledés homályába fog veszni,  de ettől még van némi jelentősége.

Úgy tűnik ugyanis, hogy valami mégis megindult azokon az eddig meddőnek tűnő költségvetési egyeztetéseken, amelyek célja, hogy a demokraták és republikánusok egyezségre jussanak az adósságplafon elérése előtt. Ez augusztus 2-án következik be, de a Fehér Ház azt szeretné, ha már júliusban megszületne a megállapodás, hogy legyen idő a papírmunkára. Ha nincs megállapodás, akkor az Egyesült Államok fizetésképtelenné válik, amelynek az amerikai pénzügyminisztérium szerint beláthatatlan következményei lennének-

A gyors megoldást eddig hátráltatta az, hogy a republikánusok ragaszkodtak ahhoz, hogy legalább az adósságplafon emelése mértékének megfelelő egyensúlyjavítást hajtsanak végre a költségvetésben. Kikötötték azt is, hogy ezt alapvetően kiadáscsökkentés révén kell végrehajtani, adóemeléshez ugyanis nem járulnak hozzá.

Obama először alelnökét, Joe Bident bízta meg a tárgyalások levezetésével, ezek az egyeztetések azonban összeomlottak. Az elnök ez után saját kezébe vette a dolgokat, és előbb tartott egy kemény, szinte dacos hangú sajtótájákoztatót, amelyen kiosztotta a republikánusokat, hétvégén viszont állítólag titokban tárgyalt a képviselőház republikánus elnökével, John Boehnerrel.

A kiszivárgott információk szerint Obama egy az eddig asztalon lévőnél kétszer nagyobb, 4 ezer milliárdos egyensúlyjavító csomagba is hajlandó lenne belemenni, de cserébe elvárja, hogy a republikánusok ne csak kiadáscsökkentő, hanem bevételnövelő intézkedéseket is elfogadjanak. Mivel a republikánusok ezerszer elmondták, hogy adóemeléshez nem járulnak hozzá, így várhatóan ezt úgy oldják meg, hogy különböző adókedvezményeket eltörölnek.

Úgy tűnik, Obama belemegy abba is, hogy elvonások legyenek az idősek és a szegények egészségügyi ellátását biztosító Medicare és Medicaid programokban. Ez valószínűleg nem lesz annyira drasztikus, mint amekkorát a képviselőház költségvetési bizottságának republikánus elnöke, Paul Ryan javasolt, de a demokrata párt baloldali szárnya már tiltakozott ellene. Úgyhogy még várnak kemény menetek az elnökre és tárgyalópartnereire, most viszont már legalább tényleg elmondhatják, hogy konstruktív tárgyalásokat folytatnak.

Rég volt annyira csendes az amerikai belpolitika, mint az utóbbi pár napban. Mivel július 4. hétfőre esett, így az ünnepből hosszú hétvége lett, ami érezhető lassulást hozott a szokásos pörgésben. Még a Politico is alig frissült, és ha valaki nem hackeli meg a Fox News Twitter-fiókját, és nem helyez el Barack Obama haláláról szóló híreket, akkor alig lett volna miről írni.

Persze az ilyen csendes időszakok kiválóan alkalmasak az elmélkedésre, spekulációra. Ezt tette a Weekly Standard konzervatív újság főszerkesztője, William Kristol, aki egy érdekes írásbanértekezik arról, hogy vajon Obama le szeretné-e cserélni Joe Biden alelnököt a 2012-es kampányra, és ha igen, akkor kit választana helyette. Valóban túl sok a ha ebben a gondolatmenetben, de elméletnek mindenképp érdekes.

Obama és Biden - Forrás: flickr.com/whitehouse

Kristol azt mondja, hogy ő mindig is komoly lehetőségként számolt azzal, hogy Obama a következő választásnak egy frissebb és fiatalabb társsal vág neki. 2008-ban egyértelmű volt, hogy Obama azért választotta az idős sokat látott Joe Bident, hogy semlegesítse a tapasztalatlanságról szóló vádakat, néhány év elnökösködés után azonban ilyen mankóra már nem lesz szüksége. Így Biden helyett jöhet valaki, aki képes inspirálni az elfáradt és csalódott demokratákat, vagy esetleg képes arra, hogy az elnök számára megnyerjen olyan, a választás szempontjából kulcsfontosságú államokat, mint például Florida vagy Ohio.

A probléma a cserével az lehetne, hogy nem olyan könnyű egy alelnököt csak úgy félreállítani. Kristol a saját személyes tapasztalatait hozza fel a cikkben, ő ugyanis dolgozott az idősebb Bush alelnöke, Dan Quayle mellett. Az 1992-es kampányban több republikánus is a bakikat halmozó, a médiában állandóan cikizett (tegyük hozzá, nem alap nélkül, például itt egy híres videó arról, hogy Quayle rosszul betűzte a potato, vagyis krumpli szót) alelnök lecserélésére szólította fel az elnököt, Kristol szerint azonban ezt a gyakorlatban nem olyan egyszerű megtenni, ha az illető a helyén akar maradni.

Most azonban Obama számára kínálkozik egy nagyszerű lehetőség a cserére azzal - érvel Kristol -, hogy Hillary Clinton már jelezte, a ciklus végén mindenképp távozik a külügyminiszteri posztról. A szenátorként évtizedeken át szintén külügyi vonalon mozgó Bidennek fekszik ez a terület, így nem kellene különösebben magyarázni a döntést, ráadásul presztízsveszteséget sem jelentene feladni a túl sok hivatalos jogkörrel nem járó alelnöki posztot a befolyásos külügyminiszterségért.

Ha pedig Obama meglépte ezt, akkor már csak az van hátra, hogy ki legyen Biden helyett a társa a kampányban. Erre a legaktuálisabb válasz az Kristol cikke szerint, hogy a már általam is emlegetett Andrew Cuomo alkalmasnak tűnik a szerepre (a New York Post már konkrét felkérésről ír) főleg miután kiharcolta a liberális bázisnak fontos melegházasságot New York államban. Persze szólnak ellene is érvek, például az, hogy nem feltétlenül segítene sokat a nagyvárosi értelmiségi Obamának egy szintén nagyvárosi értelmiségi a vidéki és kevésbé iskolázott választói tömegek megnyerésében.

És akkor még nem is beszéltünk arról a minden elnökválasztási kampányban gyakran emlegetett közhelyről, hogy az alelnökjelölt kiválasztása önmagában nem sokat számít, a választók úgyis arról fognak véleményt mondani, aki a főállásra, vagyis az elnökségre pályázik. Van tehát több bizonytalanító tényező is ebben a gondolatsorban, de attól még érdemes lesz figyelni, mi lesz a Kristol-féle elmélet egyes darabkáinak sorsa. Lehet, hogy más formában, de valami hasonló manővert mégis megpróbálnak majd végrehajtani Obamáék.

Minnesota államról és azon belül is a Twin Citiesről (ikervárosok: Minneapolis/St. Paul) ritkán hallani a hírekben, és az amerikai filmekbe és sorozatokba is legfeljebb valamilyen furcsa kiejtéssel beszélő vicces figura révén szoktak bekerülni. (Jó, most két republikánus elnökaspiráns, Michele Bachmann és Tim Pawlenty is onnan jön, de ők jellemzően nem a saját államukkal kampányolnak.) Pedig a Twin Cities egy nagyszerű hely, intenzív színházi és zenei élettel (leghíresebb szülöttje Prince), egy szebb napokat látott, de még mindig tisztességes munkát végző újsággal (Star Tribune) és nem mellesleg sok-sok kedves emberrel.

Most mégsem ezt a derűsebb oldalát mutatja ez a nagyszerű hely, Minnesota ugyanis azzal hívta fel magára a figyelmet az elmúlt napokban, hogy pénteken egyszercsak leállt a kormányzati gépezete. Az történt meg kicsiben, amit csak az utolsó pillanatban sikerült elhárítani szövetségi szinten április elején. Akkor a republikánusok és a demokraták egy órával a határidő előtt hoztak tető alá egy költségvetési megállapodást, amely lehetővé tette a szövetségi leállás elkerülését.

Egy kedves hely

Minnesotában is intenzív tárgyalások folytak Mark Dayton demokrata kormányzó és a törvényhozást ellenőrző republikánusok között, de nem sikerült dűlőre jutniuk a pénteki határidő előtt. Dayton azzal az ígérettel nyert választást, hogy megnöveli a leggazdagabb rétegek adóterheit, a republikánusok azonban elutasítják ezt, mondván, hogy gazdasági válságban nem szabad adókat emelni. Ők helyette kiadáscsökkentéssel rendeznék az 1,4 milliárd dolláros hiányt.

Egy minneapolisi ismerősöm szerint a mindennapokat egyelőre lényegesen nem befolyásolja a kormányzati leállás, de hozzátette, hogy “a gazdaságunknak rossz”, ami történik. Az általában is demokrata érzelmű ismerős azt mondja, hogy a kormányzóval ért egyet ebben a vitában, mert az évi egymillió dollárnál nagyobb jövedelemmel rendelkezők (őket adóztatná meg jobban Dayton) adóterhe kevesebb, mint ami az ötvenes években volt, és a legutóbbi recessziót is ők érezték meg legkevésbé. “Persze ami valójában történik azzal, hogy nincsenek új jövedelemadók, az az, hogy emelkedik a helyi ingatlanadó, ami sokkal kevésbé progresszív, és a közép- és alacsonyjövedelmű embereket jobban sújtja mint a vagyonosokat” - írta a július 4-i hosszú hétvégének örülő, a költségvetési helyzeten szomorkodó ismerősöm.

Amiért érdemes figyelni a minnesotai fejleményekre, az az, hogy ez a vita leképezi azt a konfliktust, amely Washingtonban dúl a Fehér Ház (meg persze a demokrata törvényhozók) és a republikánusok között. Az épp aktuális költségvetésről ugyan áprilisban sikerült megegyezni, de vészesen közeleg augusztus 2-a, amikor az Egyesült Államok eléri az úgynevezett adósságplafont, és ha a törvényhozás nem emeli fel, akkor az ország gyakorlatilag fizetésképtelenné válik.

Egyelőre nincs jele annak, hogy Minnesotában közelednének a megoldáshoz a felek, de ha elhúzódik a leállás, az súlyos károkat okozhat. Egyrészt maga a tétlenség is pénzbe kerül, mert fizetni kell a munkanélküli segélyt a több tízezer hazaküldött kormányzati dolgozónak, másrészt árt a cégeknek, ha nem tudják intézni hivatalos ügyeiket. Utoljára 2005-ben volt kormányzati leállás Minnesotában, akkor nyolc napig tartott. Jó lesz tehát odafigyelni arra, hogyan oldják meg a mostani konfliktust, talán lesznek tanulságai az országos politika számára is.

Igazából nincs semmilyen meglepő válasz a címben feltett kérdésre: aki ezt teszi, azt egy időre letiltják a képernyőről. Az egyik legismertebb amerikai politikai újságíró, Mark Halperin ennek a történetnek főszereplője, aki az MSNBC kábelcsatorna Morning Joe című reggeli műsorában Barack Obama szerdai sajtótájékoztatóját elemezve jutott arra a következtetésre, hogy az elnök egy pöcs (vagy fasz, kinek melyik tetszik jobban - Halperin a dick szót használta, valahogy nekem a szövegkörnyezetből inkább a kicsit talán enyhébb jelentés jött át).

Ez után a csatorna még délelőtt meghozta azt a döntést, hogy felfüggesztik a fizetett elemzőként rendszeresen náluk szereplő Halperint. Nagy érvágást ez valószínűleg nem jelenthet Halperinnek, ő a Time magazin vezető szerkesztője és a 2008-as kampányról szóló Game Change című sikerkönyv társszerzője (én nem olvastam, de elég rossz kritikák voltak róla, állítólag tele van sok jól hangzó, de ellenőrizetlen sztorival).

Halperin elismerte, hogy hibázott, és azt mondta, egyetért a csatorna döntésével. Ahogy a fenti videón is látszik, a műsorban inkább poénként jött le a dolog, főleg, hogy Halperin a dick szó kimondása előtt rákérdezett a műsorvezetőknél, hogy most éppen alkalmazzák-e a hétmásodperces késleltetést. A műsorvezetők nem adtak egyértelmű választ, csak biztatták, hogy persze, mondja csak ki, amire gondol, de aztán utána kínjukban nevettek és fogták a fejüket.

A Halperin által felvetett kérdés - vagyis hogy az elnök megfelelően viselkedett-e vagy sem - ettől persze még jogos. Obama több hónapos szünet után tartott sajtótájékoztatót, amelynek fő témája a törvényhozásban zajló költségvetési vita volt. Az elnök a több mint egyórás eseményen szokatlanul kemény és szenvedélyes hangon üzent a republikánusoknak, akik azt mondják, hogy csak akkor hajlandók hozzájárulni az úgynevezett adósságplafon megemeléséhez, ha egyúttal megállapodás születik egy átfogó és hosszútávú költségvetési kiadáscsökkentő csomagról.

A határidő augusztus 2., addigra kellene megegyezniük a szenátusban többségben lévő demokratáknak és a képviselőházat uraló republikánusoknak. Egyelőre ez nagyon nehéznek tűnik, az elnök és a demokraták ugyanis azt mondják, hogy a költségvetés rendbetétele nem megy adóemelések vagy egyes adókedvezmények megszüntetése nélkül, a republikánusok azonban ezt élből elutasítják.

Obama különösen keményen reagált azokra a republikánus vádakra, amelyek szerint ő láthatóan képtelen vezetni a súlyos gazdasági problémákkal küszködő országot. Az elnök azzal vágott vissza, hogy a republikánusok szerinte folyton csak nyavalyognak, ahelyett, hogy végeznék a dolgukat. Meglehetősen szarkasztikusan a saját 10 és 12 éves lányainak példáját ajánlotta a figyelmükbe, akik állítólag mindig időben megcsinálják a házi feladatot, és soha nem hagyják az utolsó pillanatra. Ezzel arra utalt, hogy vészesen közeleg az adósságplafonra vonatkozó határidő (épp csütörtökön jelentették be, hogy jövő héten sem lesz szenátusi szünet a július 4-i ünnep ellenére sem), amit ha nem emelnek fel, akkor az Egyesült Államok gyakorlatilag fizetésképtelenné válik, aminek az amerikai pénzügyminisztérium szerint beláthatatlan következményei lennének.

De visszatérve Halperin mondatára, a kérdés az, hogy vajon a semmilyen új dolgot be nem jelentő Obama szerdai szereplése hozzájárul-e a probléma megoldásához. Hamarosan meglátjuk, és akkor majd mindenki eldöntheti, hogy valóban igaz-e rá a Morning Joe-ban elhangzott jellemzés.

Most már Budapesten is van szobra Ronald Reagan egykori amerikai elnöknek. A 100 évvel ezelőtt született (2004-ben elhunyt) politikus szobrának avatásán részt vett Condoleezza Rice egykori amerikai külügyminiszter (George W. Bush alatt, de tagja volt az idősebb Bush nemzetbiztonsági stábjának is) és egy rövid beszédben vont párhuzamot a magyar történelem és Reagan elszánt antikommunizmusa között. Utóbbihoz passzol a szobor elhelyezése is: a járás közben ábrázolt Reagan épp a Szabadság téri szovjet emlékmű felé tart. Fent egy hosszabb részlet Rice beszédéből (sajnos nem engedtek közelebb, így nem a legjobb a felvétel), ezen a linken pedig olvasható az [origo]-ra írt tudósításom.