potus & co

Geoffrey Stone az elkötelezett Obama-hívek közé tartozott, méghozzá azon kevesek közé, akik nemcsak távolról csodálták őt, hanem közeli ismerősként. Épp húsz évvel ezelőtt csábította Stone a Chicagói Egyetem jogi karának dékánjaként az intézményhez az akkor 29 éves fiatal afroamerikai jogászt, aki a Harvard Law Review folyóirat elnökeként országos ismertségre tett szert. Obamát egy olyan ismerőse ajánlotta Stone-nak, aki jó tapasztalatokat szerzett róla egy jogi cikk szerkesztésénél, de mély benyomást tett a későbbi elnök a dékán titkárára is. Obama és Stone találkozója után legalábbis megjegyezte, hogy szerinte a fiatal jogászból egyszer még kormányzó lesz.

Mindezt onnan tudom, hogy Stone mesélte nekem még 2008-ban, amikor Obamáról írtam egy portrét. A jogász professzor akkor tagja volt egy laza tanácsadói körnek, amellyel rendszeresen találkozott a demokrata elnökjelölt. Bár Stone már akkor beszélt arról, hogy Obama nem feltétlenül az az idealisztikus figura, akinek sokan látják, hanem sokkal pragmatikusabb, érezhetően nagy reményei voltak vele kapcsolatban. Ezek a remények részben elszálltak azóta. Legalábbis ez derül ki abból a cikkéből, amely hétfőn jelent meg a New York Timesban.

Már a címe sem hagy kétséget afelül, hogy Stone-nak komoly problémái vannak Obamával: Our untransparent president, vagyis a Mi nem transzparens elnökünk. A professzor azt írja, hogy 2008-ban bízott abban, hogy Obama helyreállítja majd a megfelelő egyensúlyt a kormányzati titkok és átláthatóság között, ami szerinte (és sok más jogász, valamint jogvédő szerint) megbomlott a Bush-kormányzat alatt. “Nem egészen így történt” - jegyzi meg lemondóan Stone, majd tételesen sorolja, hogy milyen ígéreteit nem váltotta be Obama.

A professzor szerint ugyan a titokminősítés tekintetében történt előrelépés, de például a kormányzati visszaélésekről információkat szolgáltatók (az úgynevezett whistleblowerek) védelmében már nem. Stone szerint Obama annak ellenére hagyta elhalni az erről szóló törvényi kezdeményezést, hogy szenátorként még támogatta azt. Hasonló ellentmondásra példaként hozza a professzor azt is, hogy míg Obama szenátorként 2007-ben sürgette az újságírók forrásvédelmét biztosító törvényt, addig elnökként már inkább akadályozta annak elfogadtatását.

Nem Stone az első, aki felhívja a figyelmet az Obama-kormányzat esetleges átláthatósági hiányosságaira. Márciusban két invesztigatív újságíró (egyben mindketten újságírói szervezetek képviselői) véleménycikke jelent meg a Washington Postban, amelyben kormányzati titkolózásra panaszkodtak. Májusban pedig a New Yorker közölt egy hosszú riportot egy olyan korábbi titkosszolgálati dolgozóról, akit azért fogtak perbe, mert visszaélésekről adott ki információkat egy újságírónak (a megvádolt férfi végül egy vádalku eredményeként viszonylag csekély büntetéssel megússza).

Bár nem kétséges, hogy a jogászprofesszorként és politikusként is a kemény vitákhoz szokott Obama biztosan fel tudna sorakoztatni a saját igazát erősítő érveket, de attól még ezek a cikkek mind azt mutatják, hogy többen csalódtak benne. Márpedig ezt az érzést puszta észérvekkel nem lesz könnyű megváltoztatni.

Az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy összejön-e, így amikor végül sikerült, annál nagyobb volt körülötte a felhajtás. Pénteken szavazta meg New York állam szenátusa a melegházasság engedélyezését, pedig egy két évvel ezelőtti szavazáson még ellenezte a testület. Abban, hogy végül megkapta a szükséges többséget a javaslat, óriási szerepe volt Andrew Cuomo kormányzónak - derül ki a New York Timesnak ebből az egyébként nagyon jól megírt cikkéből.

Az írás szerint a demokrata Cuomo mesteri módon mozgatta a szálakat, és így érte el, hogy a szenátusban többségben lévő republikánusok közül is többen igennel szavazzanak, de ügyesen kezelte a néhány tiltakozó demokratát, a szintén ellenkező katolikus egyházat (a kormányzó maga is katolikus), és profi taktikus módjára vont be az ügybe gazdag és befolyásos párttámogatókat is.

Cuomo aláírja a melegházasságos törvényt - Forrás: Facebook.com/pages/Governor-Andrew-Cuomo

Ezzel a teljesítménnyel egyből a reflektorfénybe került, és a Politico már hosszú cikkben elemezgeti azt, hogy vajon mit jelent ez a történet a 2016-os elnökválasztás szempontjából. A demokrata oldalon most viszonylagos csend van, Obamának valószínűleg - minden politikai nehézsége ellenére - nem lesz demokrata kihívója a 2012-es kampányban. Most úgy tűnik, mintha 2016 még messze lenne, és nyilván nem fogja egy demokrata politikus sem kimondani, hogy öt év múlva elnökjelölt szeretne lenni, de ez persze nem jelenti azt, hogy nem foglalkoznak a gondolattal.

Cuomo mint az egyik legnagyobb állam kormányzója automatikusan szóba jön lehetséges indulóként. Ugyan csak tavaly választották meg kormányzónak, de már államügyészként is ismertséget szerzett korábban (próbálkozott 2002-ben is a kormányzóválsztást megelőző előválasztáson is, de ott elég gyengén szerepelt), ráadásul a családon belül is erős a politikai vonal. Apja, Mario Cumo ugyanis szintén betöltötte New York állam kormányzói posztját, és nem is kevés ideig: 1983-tól 1995-ig. Indult egy negyedik ciklusért is, de a magyar származású republikánus George Pataki egy kemény kampányban legyőzte (részletek erről egy [origo]-s cikkemben).

Mario Cuomo aktív politikusként kifejezetten népszerű volt a demokrata párt balszárnyához tartozók körében, és a New York Times szerint kora egyik legjobb szónokaként és politikai gondolkodójaként tartották számon. Neki köszönhetjük például azt a sokszor idézett mondatot, hogy “versben kampányolsz, de prózában kormányzol”. Ez az értelmiségi hozzáállás azonban azt is jelentette, hogy a döntéseiben meglehetősen határozatlan volt. 1992-ben például szó volt róla, hogy ő is beszáll az elnökválasztási kampányba, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Tényleg az utolsó pillanat volt: a reptéren várta a repülő, hogy elvigye New Hampshire államba, a kampánynyitó rendezvényre. Az ehhez hasonló vívódások miatt ragadt rajta a Hudson Hamletje név.

Andrew Cuomo számára tehát pozitív és negatív példákat is hordoz apja pályafutása. Most még van ideje arra, hogy kellően felkészüljön, és ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, de profi politikusként persze tisztában kell lennie azzal, hogy ha valaki ott akar lenni a pályán 2016-ban, akkor annak már most el kell kezdenie az edzést. Pár év múlva talán majd úgy tekintünk vissza  a melegházasság engedélyezésére, mint amely egyik fontos állomása volt ennek.

Volt 1978-ban egy brit kampányhirdetés, amely azóta bevonult a politikatörténetbe. A konzervatívok által megbízott Saatchi and Saatchi ügynökség állt elő a plakáttal, amelyen a munkaügyi iroda előtt kígyózó sor látszódott, felette pedig ott virított a felirat: Labour isn't working. Ez egy többszörös szójáték volt: egyrészt jelentette azt, hogy az épp hatalmon lévő Munkáspárt (Labour) nem dolgozik, másrészt azt is jelentette, hogy nem működik. A konzervatívok a végül 1979-re csúsztatott választást megnyerték, a hirdetést pedig 1999-ben a Campaign magazin az évszáza plakátjának választotta.

Most ezt az akkor hatásos fegyvernek bizonyuló hirdetést veti be Mitt Romney, a legnagyobb támogatottsággal rendelkező republikánus elnöki aspiráns. Felidézi az 1978-as brit helyzetet, majd párhuzamot von az Egyesült Államok mostani állapotával."Jelenleg Amerika 9,1 százalékos munkanélküliséggel, rekordhiánnyal, egyre növekvő államadóssággal és szenvedő családok millióval szembesül. Egy dolog biztos - Obama nem dolgozik/működik" - zárul a hirdetés melletti szöveg.

Romney tehát kitart a kezdeti irány - annak hangsúlyozása, hogy a munkahelyteremtés a legfontosabb, és erre ő a legalkalmasabb - mellett. Szépen építkezik a republikánus politikus lépésről lépésre, kérdés, mivel próbálja majd semlegesíteni ezeket az üzeneteket Obama.

Már a kezdés is zavaros volt, így számítani lehetett rá, hogy ez a probléma még kísérteni fogja az elnököt. A líbiai katonai beavatkozásról van szó, amely miatt már a márciusi indításkor is sokan kritizálták Obamát. Azt mondták - demokraták és republikánusok egyaránt voltak köztük -, hogy nem lehet tudni, mi is egyáltalán a célja az akciónak, ráadásul többeknél már pusztán annak a gondolata kicsapta a biztosítékot, hogy a súlyos gazdasági gondokkal küszködő, de közben a drága afganisztáni háborút vívó ország hajlandó beszállni egy újabb katonai konfliktusba.

A líbiai helyzet állóháborúvá válásával együtt elcsendesedtek (vagy csak kikerültek az új sztorikra átcsúszó médiából) a konkrét küldetést bíráló hangok, viszont kialakult egy ezzel összefüggő, de más jellegű konfliktus. Az 1973-as háborús jogkörökről szóló határozat szerint a kongresszusi felhatalmazás nélkül ellenséges terepre irányuló katonai bevetéseket az elnöknek legkésőbb 60 nappal az után le kell állítania, hogy a törvényhozást értesítette. A vita most azon folyik, hogy vajon a líbiai akció ellenséges terepre való behatolást jelent-e: a képviselőház sok republikánus és demokrata tagja azt mondja, hogy igen, a Fehér Ház azt mondja, hogy nem. Ha az előbbieknek van igaza, akkor Obama május 20-a óta folyamatos törvénysértést követ el.

A képviselőház elé pénteken két ezzel összefüggő határozat is került. Az egyik - amelyet John Kerry demokrata és John McCain republikánus szenátor jegyez - arról szól, hogy a törvényhozás felhatalmazást ad a líbiai akcióhoz. A képviselőház ezt egyértelműen elutasította, és nemcsak a republikánus többség szavazott nemmel, hanem 70 demokrata képviselő is csatlakozott hozzájuk (a 192 jelenlévő demokrata közül). A másik határozat gyakorlatilag épp a Kerry-McCain-féle határozat ellenpárja: ez megtiltaná a támadó jellegű katonai akciók finanszírozását Líbiában, és legfeljebb a hírszerzési, megfigyelési és különböző technikai (például levegőben való tankolás) műveleteket tenné lehetővé.

A várakozásokkal ellentétben a képviselőház ezt sem fogadta el, de több mint harminc demokrata is igennel szavazott. Így Obamának attól egyelőre nem kell tartania, hogy ellehetetlenítik az általa elrendelt katonai műveletet, de a demokrata politikusok tömeges szembefordulása az elnökkel minden bizonnyal elgondolkodtatja azért a Fehér Házat.

A törvényhozási epizód jelentőségét felnagyítja az is, hogy a napokban épp felerősödött az az amúgy a háttérben szinte folyamatosan zsizsegő vita, hogy vajon az Egyesült Államok mennyire vállaljon szerepet a világ különböző pontjain zajló konfliktusok rendezésében. Az apropót a múlt heti republikánus elnökjelölti vita adta, ahol több résztvevő az afganisztáni szerepvállalás gyors lezárását, a katonák hazahozatalát sürgette. A 2008-as jelölt, John McCain erre azt reagálta, nagyon szomorúnak tartja, hogy a republikánus pártban kezd megerősödni az izolacionista vonal, mire viszont többen azzal vágtak vissza, hogy ez azért durva általánosítás, és nem kellene egy néhány perces vitarészletből ilyen messzemenő következtetéseket levonni.

A vitát tovább gördítette az, hogy Obama szerdán bejelentette, jövő szeptemberig kivonnak 32 ezer amerikai katonát Afganisztánból, ezzel nagyjából egyharmadával csökkentve az ottani haderő létszámát. A döntés ellen tiltakozó McCaint talán megnyugtatta az, hogy az elnökjelöltségre pályázó egyik induló, Tim Pawlenty is bírálta és elsietettnek nevezte a csapatkivonást, a legnagyobb támogatottsággal rendelkező aspiráns, Mitt Romney pedig szintén kifejezte kétkedését (bár nála nem volt egyértelmű a bírálat, mert szerinte is haza kell hozni a katonákat, de szerinte a menetrendnek a helyzettől kell függnie).

Az mindenesetre látszik a felmérésekből, hogy az afganisztáni szerepvállalás egyre népszerűtlenebb, és Oszama bin Laden megölése után sok amerikai értelmetlennek is tartja. Az ország súlyos eladósodottságát és a vészes gazdasági helyzetet látva pedig biztosan sokan egyetértenek Obamának azzal a szerdai - az izolacionisták érvei rímelő - mondatával, hogy egy évtized óriási háborús költekezése után “ideje van annak, hogy itthon koncentráljunk az országépítésre”.

A fenti videó hat nappal ezelőtt jelent meg azzal a szándékkal, hogy felkeltse az érdeklődést Jon Huntsman keddi bejelentése iránt. Utah állam egykori kormányzója most fogja hivatalossá tenni azt, amit már mindenki tud, vagyis hogy elindul a 2012-es elnökválasztási kampányban. Huntsmanre kemény küzdelem vár, miután nemcsak a republikánus mezőnyben is vannak komoly ellenfelei (elsőként a szintén mormon és szintén kormányzói tapasztalattal rendelkező Mitt Romney), hanem a demokraták kezében is van egy komoly fegyver vele szemben.

Huntsman idén áprilisig az Egyesült Államok nagykövete volt Pekingben. Amikor 2009-ben Obama felkérte a posztra, akkor ezt sok elemző zseniális húzásnak tekintette az elnök részéről, ezzel ugyanis látszólag jó előre kiiktatta egyik lehetséges 2012-es ellenfelét. Huntsman a konzervatív Utah állam népszerű kormányzója volt, de közben mérsékelt álláspontot képvisel például a melegjogok és egyes adózási kérdésekben is, így potenciálisan széles szavazótábor számára lehet vonzó.

Ez a számítás - tehát, hogy Huntsman nem indul 2012-ben - nem jött be, de Obama stábja láthatóan mindent megtesz azért, hogy megnehezítse az egykori nagykövet dolgát már a kampánya legelején. Vasárnap David Axelrod, Obama vezető kampánystratégája nyilatkozott arról, hogy az elnök politikáját most kritizáló Huntsman korábban négyszemközti beszélgetéseken valójában nagyon is lelkesen beszélt például a gazdasági intézkedésekről, de még a republikánusok által keményen támadott egészségügyi reformról is. A New York Times idézett egy Wikileaks-dokumentumot, amelyből kiderül, hogy Huntsman személyesen írt olyan levelet Obamának, amelyben magasztalta Kína-politikáját.

Huntsman stábja persze valótlannak nevezi Axelrod állításait, de fel kell készülniük arra, hogy még sokszor kell majd reagálniuk ehhez hasonló megnyilvánulásokra.