Geoffrey Stone az elkötelezett Obama-hívek közé tartozott, méghozzá azon kevesek közé, akik nemcsak távolról csodálták őt, hanem közeli ismerősként. Épp húsz évvel ezelőtt csábította Stone a Chicagói Egyetem jogi karának dékánjaként az intézményhez az akkor 29 éves fiatal afroamerikai jogászt, aki a Harvard Law Review folyóirat elnökeként országos ismertségre tett szert. Obamát egy olyan ismerőse ajánlotta Stone-nak, aki jó tapasztalatokat szerzett róla egy jogi cikk szerkesztésénél, de mély benyomást tett a későbbi elnök a dékán titkárára is. Obama és Stone találkozója után legalábbis megjegyezte, hogy szerinte a fiatal jogászból egyszer még kormányzó lesz.

Mindezt onnan tudom, hogy Stone mesélte nekem még 2008-ban, amikor Obamáról írtam egy portrét. A jogász professzor akkor tagja volt egy laza tanácsadói körnek, amellyel rendszeresen találkozott a demokrata elnökjelölt. Bár Stone már akkor beszélt arról, hogy Obama nem feltétlenül az az idealisztikus figura, akinek sokan látják, hanem sokkal pragmatikusabb, érezhetően nagy reményei voltak vele kapcsolatban. Ezek a remények részben elszálltak azóta. Legalábbis ez derül ki abból a cikkéből, amely hétfőn jelent meg a New York Timesban.

Már a címe sem hagy kétséget afelül, hogy Stone-nak komoly problémái vannak Obamával: Our untransparent president, vagyis a Mi nem transzparens elnökünk. A professzor azt írja, hogy 2008-ban bízott abban, hogy Obama helyreállítja majd a megfelelő egyensúlyt a kormányzati titkok és átláthatóság között, ami szerinte (és sok más jogász, valamint jogvédő szerint) megbomlott a Bush-kormányzat alatt. “Nem egészen így történt” - jegyzi meg lemondóan Stone, majd tételesen sorolja, hogy milyen ígéreteit nem váltotta be Obama.

A professzor szerint ugyan a titokminősítés tekintetében történt előrelépés, de például a kormányzati visszaélésekről információkat szolgáltatók (az úgynevezett whistleblowerek) védelmében már nem. Stone szerint Obama annak ellenére hagyta elhalni az erről szóló törvényi kezdeményezést, hogy szenátorként még támogatta azt. Hasonló ellentmondásra példaként hozza a professzor azt is, hogy míg Obama szenátorként 2007-ben sürgette az újságírók forrásvédelmét biztosító törvényt, addig elnökként már inkább akadályozta annak elfogadtatását.

Nem Stone az első, aki felhívja a figyelmet az Obama-kormányzat esetleges átláthatósági hiányosságaira. Márciusban két invesztigatív újságíró (egyben mindketten újságírói szervezetek képviselői) véleménycikke jelent meg a Washington Postban, amelyben kormányzati titkolózásra panaszkodtak. Májusban pedig a New Yorker közölt egy hosszú riportot egy olyan korábbi titkosszolgálati dolgozóról, akit azért fogtak perbe, mert visszaélésekről adott ki információkat egy újságírónak (a megvádolt férfi végül egy vádalku eredményeként viszonylag csekély büntetéssel megússza).

Bár nem kétséges, hogy a jogászprofesszorként és politikusként is a kemény vitákhoz szokott Obama biztosan fel tudna sorakoztatni a saját igazát erősítő érveket, de attól még ezek a cikkek mind azt mutatják, hogy többen csalódtak benne. Márpedig ezt az érzést puszta észérvekkel nem lesz könnyű megváltoztatni.