potus & co

2008 szeptember közepe van, Timothy Geithner, a szövetségi jegybank New York-i egységének vezetője a reggeli órákban kocog Manhattanben, majd a Wall Street-i metrómegállónál abbahagyja a futást, és nézi a föld alól feljövő embereket. Előveszi a telefonját, és megcsörgeti Hank Paulson pénzügyminisztert, és elmeséli neki, amit lát. Ott áll az utcán, az emberek nyugodtan sétálgatnak, mennek a dolgukra, anélkül, hogy tudnák, hogy az egész gazdasági rendszerük épp összeomlóban van.

Ez egy jelenet a Too Big To Fail című filmből (fent a trailere), amelyet az HBO készített Andrew Ross Sorkin azonos című és nem mellesleg elképesztően jó könyvéből. Sorkin azt mutatja be közel hatszáz oldalon, milyen drámai történések zajlottak a Wall Street-i és washingtoni tárgyalókban a fejlett világot megroggyantó pénzügyi válság három évvel ezelőtti elmélyülésének idején. Alapos és színes portrét rajzol az összes fontosabb szereplőről, és a velük folytatott rengeteg interjúnak köszönhetően úgy számol be minden egyes lényegesebb tárgyalásról, hogy olvasóként úgy érezhetjük, mintha mi is ott lettünk volna a termekben.

Arra most már nem emlékszem pontosan, hogy ez a Geithner-féle futás benne van-e könyvben is, de a film bennem is előhozott erre a jelenetre rímelő emlékeket. 2008 őszén egy ösztöndíjon voltam az Egyesült Államokban, és miután minden újság és tévéműsor a pénzügyi válsággal volt tele - meg persze az elnökválasztási kampánnyal, de a kettő a végén már összeforrt -, nem kellett nagyon érteni a gazdasághoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, itt valami nagyon nagy baj van. Közben ugyanakkor az amerikai nagyvárosokban járva - köztük New York pénzügyi negyedében - semmi jelét nem lehetett tapasztalni annak, hogy egy soha nem látott katasztrófa árnyékában élik az amerikaiak az életüket. Tele voltak az éttermek, az emberek divatos telefonokkal sétálgattak az utcán, és drága laptopok felett iszogatták a lattéjukat a sarki kávézókban.

Így először kicsit furcsán is hangzott, amikor a néhány nappal korábban csődbe ment Lehman Brothers egyik vezető közgazdásza, Ethan Harris egy beszélgetésen - amelyen az ösztöndíjprogram részeként vettem részt - megjegyezte, hogy “az utóbbi néhány hét olyan volt számomra, mint 2001. szeptember 11-én.” Bár tudtam, hogy New York-iként nyilván komolyabb összehasonlítás alapja volt, mint nekem, első hallásra mégis túlzásnak tűnt a párhuzam. Azóta persze tudjuk, hogy a Lehman összedőlésének - és mindannak, ami mögötte volt - legalább akkora hatása volt a világ menetére, mint a tíz évvel ezelőtti merényleteknek.

A Too Big To Fail egyik nagy erénye az, hogy nagyon jól bemutatja, milyen hatalmas szerepet játszottak ennek a válságnak a kialakulásában a személyes motivációk, az egyéni ambíciók. Ha valakinek volt olyan illúziója, hogy az intelligens emberek - és ne feledjük, hogy a pénzügyi szektorban az legjobb egyetemekről kikerült emberek állnak a csúcspozíciókban - tömegével dolgozó szervezetekben szükségszerűen nemcsak rövid távon, hanem hosszú távon is ésszerű döntések születnek, akkor annak csalódnia kellett. Sorkin regényszerű könyvében leírja, mennyit számítottak a később végzetesnek bizonyuló döntésekben a bónuszok, a magánrepülőgépek és drága ingatlanok iránti vágy.

Ethan Harris rövid és tömör válasza is az volt a válsághelyzet okait firtató kérdéseinkre, hogy “a befektetők tényleg túlságosan mohók lettek”, és ugyan sokan voltak, akiknek kifejezetten az volt a dolguk, hogy figyelmeztessenek a kockázatokra, rájuk vagy nem figyeltek, vagy ők maguk sem végezték megfelelően a dolgukat. "Nehéz nemet mondani, amikor jól mennek a dolgok" - mondta Harris.

Van egy jelenet a Too Big To Fail filmverziójában, amikor Hank Paulson (a mindig kiváló William Hurt játsza) szájából hangzik el egy hasonló magyarázat. A végletekig kifáradt miniszter a stábjával ül az irodájában, és a sajtótájákoztatóra készülő szóvivő kedvéért kissé didaktikus módon - hogy a nézők is megértsék - végigveszik azt, hogy miként is jutott el az amerikai pénzügyi rendszer az összeomláshoz, kezdve az fűnek-fának megítélt jelzáloghitelektől a Bear Sterns és a Lehman csődjén át az AIG kényszerű megmentéséig. “És mit fogok mondani akkor, amikor megkérdezik tőlem, hogy miért nem volt ez az egész szabályozva?” - teszi fel a laikusnak tűnő, de teljesen jogos kérdést a szóvivő, mire Paulson egyszerűen annyit válaszol: “Mert senki sem akarta. Túl sok pénzt kerestünk.”

Jó film a Too Big To Fail, a könyv ugyan persze még jobb, de ez már csak így szokott lenni.

Pedig már majdnem megírtam azt a bejegyzést, hogy milyen ügyes taktikával éri el Anthony Weiner azt, hogy megússza a távozást a képviselőházi helyéről. Ehhez képest csütörtökön végül bejelentette lemondását a New York-i képviselő, aki hetek óta össztűz alatt volt, miután a Twitterén megjelent egy férfi merevedését ábrázoló fotó.

Weiner először azt állította, hogy valaki feltörte az oldalát, majd aztán azt közölte, lehetséges, hogy az ő pénisze van abban a bizonyos alsónadrágban, később pedig azt is bevallotta, hogy ő küldte a fotót egy fiatal nőnek. Ekkor bocsánatot kért mindenkitől (elsőként feleségétől, akiről kiderült nem sokkal később, hogy terhes), és elismerte ugyan, hogy ez a fotó nem volt egyedi eset, de jelezte, hogy nem kíván lemondani.

Annak ellenére is kitartott, hogy saját párttársai szólították fel lemondásra, köztük több egykori és jelenlegi vezető beosztású politikus. Legutóbb már maga Obama is megszólalt az ügyben, és ő is csatlakozott a lemondást szorgalmazók táborához.

Amiért mégis úgy tűnt, hogy Weiner megúszhatja, az az volt, hogy a legkevésbé a demokratáknak volt érdekük, hogy ez a téma napirenden maradjon. Az erekcióügy épp akkor robbant, amikor sikerült védekező pozícióba szorítaniuk az idősek egészségügyi ellátásának radikális megreformálását javasló republikánusokat.

Miután Weiner nem akart lemondani, és bejelentette, hogy orvosi kezelés alá veti magát, úgy tűnt, hogy a demokraták igyekeznek majd túllépni az ügyön. Ehhez azonban túlságosan pörgött ez a történet. Kiderült, hogy Weiner egy 17 éves lánnyal is kapcsolatban volt a Twitteren, de neki állítólag nem küldött semmilyen buja fotót. Elkezdtek viszont terjedni olyan képek, amelyeket állítólag szintén Weiner készített magáról, és amelyeken már alsónadrág sem volt rajta. Megjelentek olyan fotók is, amelyek a kongresszusi edzőteremben készültek, és az egy szál törülközőben lévő politikus az ágyékát fogdossa.

Túl sok volt ez egyszerre, a szex és a hazugság soha nem jó kombináció egy politikus esetében, főleg nem ekkora mértékben. Weiner botránya egy apró hibával kezdődött (véletlenül publikusan küldött el egy privátba szánt fotót), majd ezt tetézte hazugságokkal, a gépezet pedig megállíthatatlanná vált. Shakespeare írt ilyen történeteket (mármint nem erekciógate-ekről, hanem aprónak tűnő hibával elinduló halálos gépezetekről), biztosan ezt is szerette volna.

Már az első kérdés megadta az alaphangot: Hogyan fognak munkahelyeket teremteni? Egy New Hampshire-i lakos kérdezte ezt attól a hét republikánus politikustól, akik részt vettek az első igazán komoly elnökválasztási tévévitán helyi idő szerint hétfőn este. Név szerint: Mitt Romney egykori massachusestts-i kormányzó, Tim Pawlenty egykori minnesotai kormányzó, Michele Bachmann képviselő Minnesotából, Newt Gingrich egykori képviselőházi elnök, Ron Paul képviselő Texasból, Rick Santorum korábbi szenátor Pennsylvaniából, Herman Cain egykori üzletember.

Jó eséllyel közülük fog kikerülni az, aki a jövő novemberben esedékes elnökválasztáson szembeszáll Barack Obamával. Igaz, nem volt ott a tévévitán Jon Huntsman korábbi pekingi nagykövet, aki minden bizonnyal hamarosan hivatalosan is elindítja a kampányát, és mivel az előválasztások csak jövő év elején kezdődnek, elvileg még bárki beszállhat közben. Ehhez hasonló vitából is lesz még jó néhány a következő egy évben.

Pörgős vita volt -  Fotó: Cnn.com

A felmérések szerint az amerikaiak többségét foglalkoztató nyitó kérdésre nagyjából hasonló válaszokat adtak mindannyian: alacsonyabb adók, kisebb bürokrácia és visszafogottabb szabályozás. Szerintük a kormány hatáskörét és szerepét csökkenteni kell, és nagyobb szabadságot kell adni a vállalkozásoknak és állampolgároknak. Abban is egyetértettek, hogy Barack Obama rossz irányba viszi az országot, és nemcsak hogy nem találja a megfelelő válaszokat a nagy gazdasági kihívásokra, de politikájával még rosszabbá teszi a helyzetet. “Nem Obama okozta a válságot, de még rosszabbá tette” - jelentette ki például Mitt Romney.

A nagy egyetértésben fel sem tűnhetett, hogy ezek a politikusok igazából egymás ellenfelei a republikánus elnökjelöltségért folyó küzdelemben. A felmérések szerint a legnagyobb támogatottsággal (és legkomolyabb szervezeti háttérrel) Mitt Romney rendelkezik, és a korábbi kampányok alapján nem lett volna meglepő, ha a többiek odaszurkálnak neki. Ilyen azonban nem történt, a vitázók nagyon udvariasan viselkedtek egymással, és egy embert támadtak: a már említett Barack Obamát.

Egyetlen feszültebb pillanat volt, az is csak a CNN kitartóan kérdező műsorvezetőjének, John Kingnek volt köszönhető. King emlékeztetett rá, hogy Pawlenty korábban a demokraták által elfogadott, a republikánusok által keményen bírált egészségügyi reformot Obamney-care-nek nevezte. Ez utalás arra, hogy Massachusetts kormányzójaként Mitt Romney egy hasonló egészségügyi törvényt fogadtatott el, mint az Obama-féle reform (mindkettőnek központi eleme, hogy kötelezővé teszi az egészségügyi biztosítás megkötését). Pawlenty először mellébeszélt, majd csak King sokadszori kérdésére válaszolta azt (láthatóan kicsit elkomorult arccal), hogy azért használta az Obamney szót, mert maga az elnök beszélt arról, hogy a massachusettsi törvényt mintának tekintette.

Nem ugrott rá senki arra a lehetőségre sem, amikor elhangzott az a kérdés, hogy továbbra is kampánytémának tekintik-e azt, hogy Romney a politikai pályája során változtatta álláspontját abortusz-ügyben (korábban liberálisabb nézeteket vallott, a 2008-as elnökválasztási kampányra viszont áttért a konzervatív térfélre). “Case closed”, vagyis “az ügy lezárva” - hangzott a válasz a többi jelölttől, amit Romney minden bizonnyal nagy megkönnyebbüléssel nyugtázott magában.

A nagy egyetértés közben abban volt egy kis vita a jelöltek között, hogy mihez kezdjenek a Medicare-rel, az időseknek nyújtott állami egészségügyi ellátással, amely minden számítás szerint fenntarthatatlan hosszú távon. Van egy republikánus terv ennek rendezésére, amely komoly megszorításokat vezetne be. Newt Gingrich megismételve egy korábbi nyilatkozatát közölte, hogy szerinte le kell lassítani ennek a vitáját, mert másképp nem lehet megnyerni ezekhez a fájdalmas intézkedésekhez a lakosságot. Herman Cain viszont azt mondta, akkora az adósság, hogy sürgős megoldásra van szükség, nem szabad várni.

Volt némi nézetkülönbség arról is, hogy a jelöltek támogatnának-e egy olyan alkotmánykiegészítést, amely tiltaná az azonos neműek házasságát. A hét résztvevő közül öten igennel válaszoltak, Ron Paul viszont azt mondta, hogy a kormánynak semmi köze a házasságokhoz, Herman Cain pedig úgy érvelt, hogy az egyes államoknak a joga eldönteni ezt a kérdést (jelenleg is ez a helyzet).

Nehéz megmondani, hogy volt-e igazi nyertese ennek a vitának. Vesztese talán nem volt, mert komoly hibát nem követett el senki, bár feltűnő, hogy Romney minden tapasztalata ellenére mennyire mereven, gépiesen viselkedik továbbra is vitahelyzetekben. (A szervezők-műsorvezetők dicséretére legyen mondva, dinamikus volt a műsor, sok személyre szabott kérdéssel, visszakérdezéssel.) Magabiztosan és összeszedetten viselkedett viszont Newt Gingrich, annak ellenére, hogy épp a napokban omlott össze a kampányszervezete. A radikálisan libertariánus nézeteket valló Ron Paul hozta a formáját, és helytállt a mezőnyben a legkevesebb politikai tapasztalattal rendelkező Herman Cain is, akinek talán a legfrappánsabb volt a bemutatkozása is: “Nem politikus vagyok, hanem egy problémamegoldó.”

Ha esetleg valakinek kétségei lennének arról, hogy ki most a legesélyesebb a republikánus elnökjelöltség elnyerésére, akkor annak a fenti hirdetés segíthet az eligazításban. Bár még nagyon az elején tartunk a párton belüli versenynek, Mitt Romney már most a fő trófeát célozza meg. A hirdetésben Barack Obama gazdaságpolitikáját támadja, és a zárómondat sem valamelyik előválasztásra, hanem az elnökválasztás napjára (2012. november 6.) utal.

Romney kezére játszanak a legújabb fejlemények. Ő már eleve azzal az üzenettel kezdte el kampányát, hogy egykori kormányzóként és sikeres üzletemberként tudja, mi kell a gazdaság beindításához. A legutóbbi adatok - munakanélküliség, növekedés, lakásárak stb. (lásd a Time címlapsztoriját) - mind azt mutatják, hogy továbbra is súlyos problémák vannak az amerikai gazdaságban. A Fehér Ház magyarázkodik ugyan, de a tényekkel (és ami talán a kampány szempontjából még fontosabb, a borús választói közhangulattal) nehéz vitatkozni.

Hétfőn este (magyar idő szerint kora hajnalban) lehetőséget kap az egykori kormányzó arra, hogy bővebben is kifejtse azt, amit a hirdetéssel üzenni akar. Most tartják ugyanis a republikánus aspiránsok az első igazi tévévitáját (volt már egy május elején is, de azt többen is kihagyták), és leginkább azt lesz majd érdemes figyelni, hogy mihez kezd a felmérések szerint a legnagyobb támogatottsággal bíró Romney, és hogyan viszonyulnak hozzá a többiek

Megy egy hirdetés mostanában arról, hogy mekkora veszélyt jelent az Egyesült Államok számára a hatalmas, rekordméretű adóssága. Önmagában nincs ebben semmi különös, sok különböző szervezet igyekszik felhívni erre a problémára a figyelmet. Ennél a konkrét hirdetésnél azonban van két érdekes tényező. Az egyik az, hogy a reklámot New Hampshire államban sugározzák, amely a jövőre esedékes elnökválasztást megelőző előválasztási folyamat egyik fontos állomása. Így azok a politikusok, akik már bejelentették vagy még csak tervezik az indulásukat, nagy erőkkel koncentrálnak a New Hampshire-iek meggyőzésére, illetve érdeklődésük felkeltésére.

A másik figyelemre méltó tényező, hogy a reklámot a No American Debt nevű szervezet készíttette, amelynek alapítója egy ismert politikus: George Pataki, New York állam korábbi kormányzója. Pataki nemcsak megrendelője a hirdetésnek, hanem szerepel is benne, az utolsó másodpercekben ő szólítja fel az amerikaiakat arra: “Csatlakozz hozzánk. Tudjuk, hogy képesek vagyunk helyesen cselekedni.”

Ezzel a szerepléssel az utóbbi hetekben felerősödtek a találgatások, amelyek szerint Pataki azt tervezi, hogy beszáll az elnökválasztási kampányra felsorakozó republikánus mezőnybe. Barack Obama jelenlegi elnöknek várhatóan nem lesz kihívója saját pártján belül, a republikánusoknál viszont nyílt a verseny, és a jövő év elején kezdődő előválasztásokon kemény küzdelem várható. Folytatás az [origo]-n megjelent cikkemben.