potus & co

Most már annyi javaslat van az adósságplafon emelésére, hogy talán a történet szereplői is elvesztették a fonalat. A Barack Obama elnökkel folytatott tárgyalásokról múlt pénteken kivonuló John Boehner képviselőházi elnök hétfőn egy olyan elképzeléssel állt elő, hogy legyen egy ezermilliárd dolláros plafonemelés, amelyet kísérjen egy 1200 milliárdos kiadáscsökkentés, majd üljön össze egy kétpárti bizottság, amely jövőre készítsen egy tervet egy további 1600-1800 milliárdos megtakarításra.

Ha ez átmegy a törvényhozáson, és az elnök is aláírja, akkor ez azt jelentené, hogy 2012-ben újra le kell majd játszani ugyanezt a meccset, a plafon ezermilliárdos megemelése ugyanis nagyjából egy évre lenne elegendő.

És itt jönnek számításba érdekes politikai szempontok. Obama arra törekedett, hogy egy nagyszabású, tíz évre szóló költségvetési programot fogadjanak el, és ha ez összejött volna, egy komoly fegyverténnyel a kezében indult volna neki a jövő évi elnökválasztásnak. Most ez valószínűleg nem fog neki sikerülni, és miután a republikánusok telekürtölték a médiát azzal, hogy igazából az ő csökönyössége miatt vallottak kudarcot a tárgyalások (a Fehér Háznak persze más verziója van a történtekről), még az is lehet, hogy vesztesként fog kijönni az egész vitából.

Ha azonban a 2012-es választások szempontjából vizsgáljuk a mostani történéseket, akkor lehet, hogy nem történik más, mint hogy a republikánusok szépen belesétálnak egy saját maguk által felállított csapdába. Legalábbis ez a konzervatív publicista, David Frum gondolatmenetének lényege, aki szerint saját magukkal tolnak ki a republikánusok, ha megteszik azt a szívességet a demokratáknak, hogy a jövő évi kampány központi témájává nem a munkahelyteremtést, hanem a megszorításokat teszik.

Ebben az esetben ugyanis nemcsak elvi szinten kell majd kiállniuk a valóban nemes gondolatnak tűnő kiadáscsökkentés mellett, hanem válaszolniuk kell majd olyan gyakorlati kérdésekre is, hogy mi lesz az állami nyugdíjjal vagy az idősek egészségügyi ellátásával. Ezeknek a népszerűnek is mondható állami programoknak hagyományosan a demokraták a védelmezői, így biztos kapnak majd az alkalmon, hogy a republikánusokat könyörtelen kapitalistáknak állítsák be, akik semmibe veszik a kisemberek érdekeit, és nem számít nekik semmi a magánrepülőkkel repkedő milliárdosok érdekeinek védelmén kívül.

Nem mondom, hogy pont ez a forgatókönyv fog bekövetkezni (és természetesen a címben feltett kérdés is hatalmas túlzás), de az biztos, hogy a most egymásnak feszülő politikusoknak legalább annyira jár az eszükben 2012, mint az a bizonyos augusztus másodika.

Sokat lehetett volna írni a héten az adósságplafonról szóló tárgyalásokról, de most látszik igazán, mennyire nem lett volna értelme. Először volt szó arról, hogy az elnök lehetőséget kapna, hogy saját hatáskörben emelje fel a plafont, persze ez nem járt volna egy átfogó költségvetési megállapodással. Aztán előállt az úgynevezett hatok bandája - három demokrata és három republikánus szenátor - egy átfogó és nagyösszegű csomaggal, ami megtetszett Obamának, és felcsillantotta a reményét annak, hogy mégis lesz egy nagy megállapodás. Csütörtökön már arról szivárogtak ki hírek, hogy a felek közel állnak az alkuhoz, de aztán a szóvivők óvatosságra intettek, hogy ez még nincs így.

Pénteken aztán a leghisztisebb házassági veszekedéseket megszégyenítő jelenetek közepette összeomlottak (vagy felrobbantak, kinek melyik tetszik jobban) a tárgyalások. Obama mérgesen szidta a republikánusokat a sajtótájékoztatón (akik szerinte annyira merevek, hogy képtelenek elfogadni a legnagyobb engedményeket is), John Boehner képviselőházi elnök pedig azzal vádolta az elnököt, hogy megszegte a saját szavát, és korábbi részmegállapodásokat rúgott fel az egyébként is rendkívül nehézkesen zajló tárgyalásokon. (Aki nem követte a vitát, annak rövid összefoglaló: a republikánusok kemény kiadáscsökkentést akarnak, a demokraták ezt csak adóemeléssel együtt hajlandók elfogadni, és ez az a pont, amin nem tudtak túljutni.)

Egy mérges pillanatban - Forrás: whitehouse.gov

Obama szombat délelőttre ismét magához rendelte a kongresszusi vezetőket, de nemcsak az a kérdés, hogy ott jutnak-e bármilyen eredményre, hanem az is, hogy egyáltalán engedelmeskednek-e neki. A Politico beszámolója szerint ugyanis Obama (a világ leghatamasabb országának vezetője) napokon át hiába hívta telefonon Boehnert, ő elérhetetlennek bizonyult, és amikor hajlandó volt visszahívni, akkor annak időpontját is ő szabta meg. A tárgyalások tehát végül személyes konfliktussá is fajultak, pedig amúgy - eddig legalábbis - mindketten mérsékelt és visszafogott stílusú politikusnak tűntek. (Pár hete még golfozni is elmentek együtt.)

Most bő egy hetük van a megállapodásra a demokratáknak és a republikánusoknak. A pénzügyminisztérium számításai szerint ugyanis augusztus 2-án érik el az adósságplafont, és ha nem emeli meg a kongresszus, akkor az Egyesült Államok története során először fizetésképtelenné válik. A kormány és számos közgazdász szerint ennek beláthatatlan következményei lennének nemcsak az Egyesült Államokra, hanem a továbbra is a pénzügyi válságot nyögő világgazdaságra is.

A drámai fordulatokban bővelkedő tárgyalási fordulók során néha - sőt, megkockáztatom, sokszor - úgy tűnt, mintha a tárgyalófelek már nem is a probléma megoldására koncentrálnának, hanem arra, hogy kudarc esetén a másikat hibáztassák majd a választók. Lehetséges azonban, hogy nemcsak a költségvetési alkudozásban taktikázták el magukat, hanem ebben a másik játszmában is. A pénteki fejleményekre reagálva a Washington Post egyik blogja legalábbis arra a következtetésre jutott, hogy ennek a meccsnek csak vesztesei lesznek. Egy eheti Washington Post/ABC News felmérés szerint a lakosság 80 százaléka elégedetlen azzal, ahogy Washingtonban intézik a dolgokat, amihez hasonlóan rossz arány közel húsz éve nem volt. És ez a kutatás még az előtt készült, hogy összeomlottak volna a tárgyalások, nem lenne meglepő, ha most még lesújtóbb lenne a kép.

Az elnökválasztási kampányoknak hagyományosan része a jelöltek egészségügyi állapotának firtatása, ez a mostani epizód azonban mintha egy kicsit korai lenne. Még az előválasztásoktól is messze vagyunk, a republikánus jelöltségre pályázó Michele Bachmann mégis azzal töltötte az elmúlt néhány napot, hogy a fejfájásáról magyarázkodott.

A Daily Caller című - több más újság által is konverzatívnak minősített - híroldal számolt be először arról, hogy Bachmannt több esetben is akadályozták munkájában migrénes rohamok. Több ilyen epizódot a Politico számára is megerősítettek különböző névtelen források. 2006-ban a képviselői kampányát kellett félfüggesztenie egy hétre, 2010 júliusában pedig több képviselőházi szavazást hagyott ki erős fejfájása miatt. Tavaly októberben pedig egy adománygyűjtő rendezvényen lett rosszul, és elvonult a házigazda egyik szobájába lefeküdni.

A sztori végigfutott az amerikai sajtón, és már Bachmann egyik riválisa, a szintén minnesotai Tim Pawlenty egykori kormányzó is megfogalmazott burkolt kritikát. Amikor megkérdezték Bachmann migrénjéről, akkor azt mondta, hogy ez alapvetően orvosi kérdés, de hozzátette, hogy “a jelölteknek tudniuk kell demonstrálni, hogy képesek a munka teljes elvégzésére, minden időben”.

Bachmann egy keddi rendezvényen elismerte, hogy migréntől szenved, és hogy emiatt gyógyszert szed, de tagadta, hogy ez akadályozná a munkában. Szerdán pedig a politikus közzétette a képviselőház orvosának levelét, amely szerint rendszertelen időközönként migrénje van, de különböző gyógyszerekkel ezt kontrollálni tudja.

Furcsa módon Bachmann talán még örülhet is annak, hogy a fejfájásával ilyen hosszan és ilyen széles körben foglalkoztak. Ez ugyanis azt jelzi, hogy a Tea Party konzervatív mozgalom egyik kedvenceként számon tartott, harcias nyilatkozatairól ismert jelöltet egyre komolyabban veszik a riválisai és az újságírók is. Ezt tükrözik a felmérések is, sőt, egy friss - igaz, demokrata kötődésű cég által készített - kutatás szerint Bachmann támogatottsága a legnagyobb (21 százalék) országos szinten a republikánus indulók között.

A fenti videó Barack Obama elnökválasztási kampányának része, aki itt éppen úgy próbál pénzt gyűjteni, hogy felajánlja, az adományozók között kisorsolnak egy közös vacsorát vele és Joe Biden alelnökkel. Ez egy régóta alkalmazott kampánykellék, a republikánusok azonban azt állítják, hogy ezzel a konkrét videóval súlyos problémák vannak.

A republikánus pártszervezetet vezető Reince Priebus hétfőn levelet írt Eric Holder legfőbb ügyésznek (egyben igazságügy-miniszternek), amelyben felszólítja, hogy vizsgálja ki azt a “nyilvánvaló bűncselekményt”, amelyet Barack Obama elnök elkövetett. Priebus szerint a bűntény azzal valósult meg, hogy a felvétel a Fehér Ház úgynevezett térképszobájában készült, amely szerinte a hivatali helyiségekhez tartozik. Vagyis szerinte az elnök egy közhivatali helyiséget használ fel személyes kampányához.

Kétséges ugyanakkor, hogy mennyire áll meg a Priebus által megfogalmazott vád, a CNN szerint legalábbis republikánus és demokrata kormányzatok egyaránt az elnöki rezidencia - vagyis nem a hivatal, a West Wing - részének tekintették a térképszobát. Hasonló bírálatok gyakran értek korábbi elnököket is, a hivatali pozíciót és a kampányt ugyanis nem feltétlenül könnyű szétválasztani, így a bűncselekményről szóló republikánus állítás inkább tekinthető a kampányrituálé részének, mint igazán ütős támadásnak.

Hosszas küzdelem után végül két úszás között, vízparton heverészve sikerült befejeznem Jonathan Franzen The Corrections című regényét. Annak ellenére volt küzdelmes az olvasás - volt, hogy egy hétig kézbe sem vettem, aztán két oldal után elaludtam -, hogy egy kiválóan megírt, nagyon jól összerakott könyvről van szó. A gond inkább az volt, hogy a regényben nincs egyetlen szereplő sem - leszámítva talán egy litván politikus-maffiózót -, aki valamennyire is szimpatikus lenne, vagy akivel azonosulni lehetne. A könyv egy családról szól, amelyben az apa nemcsak hogy egy konok zsarnok, de épp Parkinson-kórtól szenved, és hol behugyozik, hol lezuhan egy luxushajóról, az anya pedig egy korlátolt sznob, aki rákapott valami furcsa drogra. A felnőtt életüket élő gyerekek is tele vannak problémával, a lány például vívódó leszbikus, aki a barátnőjét épp annak férjével csalja meg, a két fiú egyike pedig egy ideggyenge milliomos, a másik pedig egy lúzer író, aki nőkkel tartatja el magát.

A regény és a szerző - Forrás: http://poorsappublishing.com

Franzent a legnagyobb élő amerikai írók között emlegetik, és rajongói között van Barack Obama elnök is, aki a legutóbbi, Freedom című regényéből már a hivatalos megjelenés előtt kapott egy példányt. Nem mintha kifejezetten politizáló író lenne, legalábbis a Correctionsben alig esik szó politikáról és közéleti kérdésekről (a regény 2001-ben jelent meg, de még 9/11 előtt). Ami miatt mégis érdemes felemlegetni a könyvét ezen az alapvetően politikai témákkal foglalkozó blogon, az az, hogy történet kiindulópontja egy, a regényben St. Jude-nak hívott város az amerikai Midwesten, vagyis Közép-Nyugaton. A térség a róla kialakult sztereotípia szerint az Egyesült Államok legunalmasabb, legjellegtelenebb része, szemben például az intellektuális keleti parttal, a laza Kaliforniával vagy a fülledt déllel.

Nekem is volt szerencsém többször megfordulni például a szintén a Midwesthez sorolt Ohióban, és meg tudom erősíteni, hogy valóban nem túl ingergazdag vidékről van szó. A főváros Colombus központjában még kávézókat is alig találni, a külvárosi lakónyegyedekben pedig benzinkutak, Walmart-áruházak és gyorséttermek jelentik az egyetlen lehetőséget a kikapcsolódásra. Lehet, hogy unalmas ez a vidék - bár a Midwesthez sorolják Illinois államot is a nagyszerű Chicagóval -, de választási szempontból rendkívüli jelentőséggel bír. Egyrészt hagyományosan Iowában indul az elnökválasztást megelőző előválasztási szezon az ottani kaukusszal, másrészt a már említett Ohio az egyik legfontosabb úgynevezett swing-state, vagyis olyan állam, amely nem sorolható be sem demokratának, sem republikánusnak, és népessége miatt komoly befolyással bír a választás kimenetelére.

Így az elnökválasztási kampányban ezek az unalmasnak elkönyvelt államok tele vannak befolyásos politikusokkal, akik a választók kegyeit keresik. Ha hinni lehet ezekről az alapvetően jómódban, kényelmes kertvárosi környezetben élő amerikaikról szóló regényeknek (amennyire emlékszem, Updike Nyúl-regényei is passzolnak ide), akkor ezek a választók sokszor elkeseredettek, frusztráltak és a felszínen ugyan kiegyensúlyozottnak és talán még boldognak tűnnek, de valójában súlyos terheket cipelnek. Franzen legalábbis ilyennek láttatja ezeket az embereket, és ugyan regénye szereplői a cím ellenére nem túl sikeresek a saját hibáik korrekcióiban sem, a történet vége mégis azt sugallja, hogy még idősen, az életút végén is lehetséges a változtatás.

Bár ettől még összességében nem válik optimistábbá az előtte lévő 650 oldalon meglehetősen borús könyv, valami jellegzetesen amerikai mégis van ebben a befejezésben. Ahogy a régóta az Egyesült Államokban élő brit újságíró, Andrew Sullivan fogalmazott a BBC Americana műsorában, ez az az ország, ahol mindenki kap egy második esélyt. Sullivan ezt ironikus felhanggal mondta, felidézve, hogy a prostituált-botrányba belebukott Elliot Spitzer kormányzónak tévéműsora lett a CNN-en, a 2008-as elnökválasztáson vitatható teljesítményt nyújtó Sarah Palinről pedig Undefeated (Nem legyőzött) címmel jelent meg film. Jogos a piszkálódás ezeknél a példáknál, de talán kimondható ez az optimista tétel az amerikaiakról és országukról irónia nélkül is.