Hosszas küzdelem után végül két úszás között, vízparton heverészve sikerült befejeznem Jonathan Franzen The Corrections című regényét. Annak ellenére volt küzdelmes az olvasás - volt, hogy egy hétig kézbe sem vettem, aztán két oldal után elaludtam -, hogy egy kiválóan megírt, nagyon jól összerakott könyvről van szó. A gond inkább az volt, hogy a regényben nincs egyetlen szereplő sem - leszámítva talán egy litván politikus-maffiózót -, aki valamennyire is szimpatikus lenne, vagy akivel azonosulni lehetne. A könyv egy családról szól, amelyben az apa nemcsak hogy egy konok zsarnok, de épp Parkinson-kórtól szenved, és hol behugyozik, hol lezuhan egy luxushajóról, az anya pedig egy korlátolt sznob, aki rákapott valami furcsa drogra. A felnőtt életüket élő gyerekek is tele vannak problémával, a lány például vívódó leszbikus, aki a barátnőjét épp annak férjével csalja meg, a két fiú egyike pedig egy ideggyenge milliomos, a másik pedig egy lúzer író, aki nőkkel tartatja el magát.


A regény és a szerző - Forrás: http://poorsappublishing.com

Franzent a legnagyobb élő amerikai írók között emlegetik, és rajongói között van Barack Obama elnök is, aki a legutóbbi, Freedom című regényéből már a hivatalos megjelenés előtt kapott egy példányt. Nem mintha kifejezetten politizáló író lenne, legalábbis a Correctionsben alig esik szó politikáról és közéleti kérdésekről (a regény 2001-ben jelent meg, de még 9/11 előtt). Ami miatt mégis érdemes felemlegetni a könyvét ezen az alapvetően politikai témákkal foglalkozó blogon, az az, hogy történet kiindulópontja egy, a regényben St. Jude-nak hívott város az amerikai Midwesten, vagyis Közép-Nyugaton. A térség a róla kialakult sztereotípia szerint az Egyesült Államok legunalmasabb, legjellegtelenebb része, szemben például az intellektuális keleti parttal, a laza Kaliforniával vagy a fülledt déllel.

Nekem is volt szerencsém többször megfordulni például a szintén a Midwesthez sorolt Ohióban, és meg tudom erősíteni, hogy valóban nem túl ingergazdag vidékről van szó. A főváros Colombus központjában még kávézókat is alig találni, a külvárosi lakónyegyedekben pedig benzinkutak, Walmart-áruházak és gyorséttermek jelentik az egyetlen lehetőséget a kikapcsolódásra. Lehet, hogy unalmas ez a vidék - bár a Midwesthez sorolják Illinois államot is a nagyszerű Chicagóval -, de választási szempontból rendkívüli jelentőséggel bír. Egyrészt hagyományosan Iowában indul az elnökválasztást megelőző előválasztási szezon az ottani kaukusszal, másrészt a már említett Ohio az egyik legfontosabb úgynevezett swing-state, vagyis olyan állam, amely nem sorolható be sem demokratának, sem republikánusnak, és népessége miatt komoly befolyással bír a választás kimenetelére.

Így az elnökválasztási kampányban ezek az unalmasnak elkönyvelt államok tele vannak befolyásos politikusokkal, akik a választók kegyeit keresik. Ha hinni lehet ezekről az alapvetően jómódban, kényelmes kertvárosi környezetben élő amerikaikról szóló regényeknek (amennyire emlékszem, Updike Nyúl-regényei is passzolnak ide), akkor ezek a választók sokszor elkeseredettek, frusztráltak és a felszínen ugyan kiegyensúlyozottnak és talán még boldognak tűnnek, de valójában súlyos terheket cipelnek. Franzen legalábbis ilyennek láttatja ezeket az embereket, és ugyan regénye szereplői a cím ellenére nem túl sikeresek a saját hibáik korrekcióiban sem, a történet vége mégis azt sugallja, hogy még idősen, az életút végén is lehetséges a változtatás.

Bár ettől még összességében nem válik optimistábbá az előtte lévő 650 oldalon meglehetősen borús könyv, valami jellegzetesen amerikai mégis van ebben a befejezésben. Ahogy a régóta az Egyesült Államokban élő brit újságíró, Andrew Sullivan fogalmazott a BBC Americana műsorában, ez az az ország, ahol mindenki kap egy második esélyt. Sullivan ezt ironikus felhanggal mondta, felidézve, hogy a prostituált-botrányba belebukott Elliot Spitzer kormányzónak tévéműsora lett a CNN-en, a 2008-as elnökválasztáson vitatható teljesítményt nyújtó Sarah Palinről pedig Undefeated (Nem legyőzött) címmel jelent meg film. Jogos a piszkálódás ezeknél a példáknál, de talán kimondható ez az optimista tétel az amerikaiakról és országukról irónia nélkül is.