Nem terveztem, hogy Watergate-sorozatot indítok, de ha már épp van egy, a legutóbbi bejegyzésekhez kapcsolódó történés, akkor nem mennék el mellette. A New York magazinban jelent meg vasárnap egy hosszú cikk, amely azt sugallja, hogy nem volt minden rendben a Richard Nixon elnök bukásához vezető ügy feltárásában élen járó két újságíró, Bob Woodward és Carl Bernstein írásaival. A cikk két főbb állítást tesz, és mindkettő az újságírók forrásaival kapcsolatos.

Woodward és Bernstein világhírű, All The President’s Men című könyvében szerepel egy Z néven emlegetett titkos forrás, aki csak nagyon konspiratív körülmények között - kizárólag telefonon, titkosított számon, lehallgatásbiztos vonalon - volt hajlandó beszélni, és ugyan kevés konkrét információt adott a riportereknek, de útmutatásaival mégis sokat segített nekik.


Woodward és Bernstein - Forrás: Achievement.org

A New York magazin cikke szerint ez a Z neven emlegett nő (a neme kiderült Woodwardék könyvből is) valójában a Watergate-ügyet vizsgáló vádesküdtszék tagja volt. Ennek azért van jelentősége, mert az All The President’s Menben az szerepelt, és Woodward és Bernstein később is azt állította, hogy ugyan megpróbáltak kapcsolatba lépni az esküdtszék több tagjával, de ezek a megkeresések nem vezettek eredményre.

A másik állítás egy még emlékezetesebb forrásra, a könyvben Mély torokként emlegetett emberre vonatkozik. Mint 2005-ben kiderült, ez a hetvenes években népszerű pornófilmre utaló név Mark Felt magas rangú FBI-tisztviselőt takarta, aki szintén nem annyira konkrét kiszivárogtatásokkal, hanem már meglévő információk megerősítésével, esetleg cáfolásával segítette az újságírók nyomozását. Felt még évekkel a Watergate-botrány kirobbanása előtt ismerkedett meg Woodwarddal, és az újságírók könyve szerint az volt a megállapodásuk, hogy ha Woodward találkozni akar vele, akkor elmozdítja az erkélyén lévő, piros zászlóval ellátott cserepes virágot. Ha ez megtörtént, akkor aznap éjszaka találkoztak egy mélygarázsban.

Ez így nagyon regényesen hangzik, és a New York magazin cikke szerint nem másnak voltak ezekkel a részletekről kétségei, mint Woodward és Bernstein főnökének, a Washington Post legendás szerkesztőjének, Benjamin Bradleenek. A cikk idéz egy 1990-ben rögzített interjút, amelyben Bradlee azt mondta, hogy az erkélyes jelzéssel és a garázsos találkozókkal kapcsolatban mindig is volt benne egy olyan félelem, hogy valami nem stimmel ezekkel.

Az interjú Bradlee önéletrajzához készült, de ez a részlete soha nem látott napvilágot. Most is csak azért került elő, mert a New York magazin cikkét is jegyző újságíró, Jeff Himmelman elkezdett dolgozni egy Bradleeről szóló könyvön, és a munka során belefutott az interjúba. Nem mellékes körülmény, hogy Himmelmant épp Woodward ajánlotta Bradlee figyelmébe. Himmelman korábban researcherként dolgozott Woodward több könyvén is, a világhírű újságíró ezeknek a könyveknek a kísérő szövegében nagyon meleg szavakkal emlékezett meg róla.

Most már valószínűleg bánja, hogy egyáltalán megismerte, de mielőtt belekezdenék a magazin állításainak értelmezésébe, egy rövid szolgálati közlemény: vállaltan elfogult vagyok Bob Woodward és Carl Bernstein munkásságával kapcsolatban. Lenyűgözőnek és példamutatónak tartom a Watergate-ügy feltárásában játszott szerepüket, kétszer olvastam a saját riporteri munkájukat bemutató All The President’s Men-t, és máig a legnagyszerűbb nonfiction olvasmányélményeim között tartom számon a Nixon bukásáról írt The Final Days-t.

Ezzel együtt nem gondolom azt, hogy érinthetetlenek lennének, nyilván ők is követtek el hibákat (erre egyébként ők maguk is hoznak tanulságos példákat a könyvükben), és az újságírói szakma érdeke, hogy ezek megismerhetővé váljanak mindenki okulására. (Emellett személy szerint például nagyon érdekelne az is, hogy Woodward pontosan milyen információkra alapozva rekonstruál évekkel korábbi bizalmas párbeszédeket a washingtoni hatalmi játszmákról szóló könyveiben, de ez egy másik történet.)

Térjünk akkor vissza a New York magazin állításaira. A Z néven emlegetett forrás esete egyszerűbb, itt ugyanis a cikk szerint Woodward és Bernstein maga is elismerte, hogy a nő valóban tagja volt a vádesküdtszéknek, állításuk szerint azonban ezt azért nem közölték, mert épp őt akarták ezzel védeni. A vádemelés során szerepet játszó esküdtszék tagjai ugyanis esküvel vállalják, hogy titokban tartják az eljárás során birtokukban jutott információkat. Ha a riporterek közlik ezt a körülményt, akkor azzal veszélybe sodorják a nőt. Bernstein ráadásul azt is állítja, hogy a forrással még az előtt került kapcsolatba, hogy tudta volna róla, hogy tagja a vádesküdtszéknek, információi szerint ugyanis a forrásnak ettől függetlenül is rálátása volt a Watergate-ügyre.

A magazin cikkének másik állítása kényesebb. Himmelman lényegében azt sugallja egy Bradlee-idézeten keresztül, hogy Bob Woodward, a világ talán leghíresebb újságírója, feltupírozta, kiszínezte a Mély torokkal való kapcsolattartást. Bár a fenti szolgálati közleményemből kiderül, hogy személy szerint nagyon illúziórombolónak tartanám, ha ez bebizonyosodna, viszont Himmelman cikkével az a probléma, hogy nincs benne semmi más a Bradlee-idézeten kívül.

Márpedig ha ezt az idézetet lecsupaszítjuk, akkor semmi másról nem szól, mint arról, hogy Ben Bradleenek mint szerkesztőnek voltak kétségei egyes részletek hihetőségével kapcsolatban. A kétkedés egy természetes szerkesztői hozzáállás, és Bradlee semmi olyan konkrét információt nem közölt, ami alapján a kétkedés gyanúvá erősödhetett volna (pedig a cikkből kiderül, hogy elég sokat beszélgetett Himmelmannal). A puszta kétkedésnél többet tehát nem tudunk, és ugyan ez az idézet valóban érdekes adalék lehetne például egy olyan könyvhöz, amely a Watergate-ügy kaverolásáról szól, egy külön magazincikket azonban talán nem feltétlenül lehet alapozni rá.

Márpedig Himmelman az egész írását úgy építi fel, hogy valami nem stimmel Woodward állításaival. Részletesen leírja például, hogyan próbálta Woodward meggyőzni őt és Bradleet arról, hogy helytelen lenne felhasználni ezt az idézetet, és Himmelman szerint ez a szerinte kétségbeesettnek tűnő próbálkozás is arra utal, hogy talán nem álltak meg teljesen a lábukon Woodward harminc évvel ezelőtti állításai. Ez lehet, hogy így van. De az is lehet, hogy nem. Sajnos Himmelman cikkéből nem derül ki, hogy melyik az igaz.