potus & co

Mitt Romney vs. Rick Perry, 2. rész. Így lehet talán legjobban leírni a republikánus elnökjelöltségért versengő politikusok hétfő esti tévévitáját. Ahogy múlt héten Kaliforniában, most Floridában is Mitt Romney (a mezőnyt korábban vezető egykori massachusetts-i kormányző) és Rick Perry (texasi kormányző, aki azonnal az élre került a felmérésekben, hogy bejelentette indulását augusztusban) külön meccsei voltak a legizgalmasabbak az összesen nyolc résztvevővel zajló vitában.

Romney már múlt héten is pedzegette azt a témát, hogy szerinte Perry esélytelen a jövő évi elnökválasztáson a társadalombiztosításról vallott nézetei miatt. A texasi kormányzó a Fed Up című könyvében írt arról, hogy a társadalombiztosítást piramisjátéknak és alkotmányellenesnek nevezte, amelyet szerinte nem is a szövetségi kormánynak kellene kezelnie, hanem az államok hatáskörébe kellene utalni. Romney az utóbbi napokban fokozta a nyomást Perryn, és a hétfő esti vitában is támadta nézetei miatt.

A társadalombiztosítás az egyik legnagyobb amerikai ellátórendszer, mintegy 50 millió ember - többségében idős nyugdíjasok, fogyatékkal élők, árvák - a kedvezményezettje. Az ellátást a szövetségi adókból fedezik, a demográfiai változásokkal - nyugdíjba mennek a huszadik század második felében történt nagy népességrobbanás idején születetett emberek - ugyanakkor veszélybe került a fenntartása. Emiatt lényegében pártállástól függetlenül minden politikus egyetért abban, hogy változtatni kell a rendszeren, de persze ez nem oldható meg másként, csak bizonyos jogosultságok megszüntetésével vagy például a nyugdíjkorhatár felemelésével, amelyek politikailag mindig érzékeny kérdések.

Ennyi a rövid háttér, és most vissza a vitához. Perrynek már a floridai összecsapás előtt megjelent egy cikke a USA Today-ben, amelyben már nyoma sincs a könyvét jellemző kemény hangnak, hanem egyrészt kijelenti, hogy a társadalombiztosítás mostani kedvezményezettjeinek és azoknak, akik a közeljövőben kerülnek be ebbe a körbe nincs miért aggódniuk, mert megmarad minden jogosultságuk. Másrészt leírja azt is, hogy a rendszert ettől függetlenül át kell alakítani, ha hosszú távon is fenn akarják tartani.

“Őszinte leszek az amerikai emberekkel. Választott vezetőinknek rendelkezniük kell azzal az erővel, hogy nyíltan beszéljenek az ellátó rendszerek reformjáról, ha rendbe akarjuk tenni az ország pénzügyi pályáját és újra munkába akarjuk állítani az USA-t” - írta Perry a USA Today-ben, és ugyanezeket az érveket ismételte el (mint ahogy a fenti videóban is hallható) Floridában is.

Romney-t ugyanakkor ez nem tántorította el attól, hogy továbbra is keményen bírálja Perryt, aki láthatóan feszülten fogadta az újabb és újabb ütéseket (értsd: közbeszólásokat), és azzal vádolta riválisát, hogy félelmet akar kelteni a nyugdíjasokban. Nem valószínű ugyanakkor, hogy Romney most hirtelen felhagyna a láthatóan tudatosan felépített offenzívával, persze egyelőre nem tudjuk, hogy mennyire hatékony ez a fegyvere, a következő felmérésekből talán okosabbak leszünk.

Nem túl eseménydús ez a videó, de olyan szempontból mégis érdekes, hogy ez az első alkalom, hogy Barack Obama és elődje, George W. Bush együtt mutatkozik a nyilvánosság előtt, mármint ebben az elnöki ciklusban. Obama ugyan hívta Busht a Ground Zerohoz akkor is, amikor Oszama bin Laden megölése után látogatott oda, de elődje akkor nemet mondott. Most ugyanakkor együtt mentek a tízéves megemlékezésre, feleségeikkel együtt.

9/11 annyira összeforrott a New York-i ikertornyok összeomlásával, hogy szinte hajlamosak is vagyunk elfelejteni, a támadók csapást mértek az Egyesült Államok egyik legnagyobb hatalmi szimbólumára, a Pentagonra is. Ezt közvetlen közelről élte át Donald Rumsfeld akkori védelmi miniszter is, aki idén megjelent emlékirataiban részletesen le is írta a nap történéseit. Mivel úgyis épp ezt a könyvét forgatom már egy ideje, így most az alábbiakban összefoglalom, hogyan látta szeptember 11-e történetét Rumsfeld, aki ugyan az Egyesült Államok történetének egyik legtöbbet bírált védelmi minisztere volt, de az elmúlt negyven év republikánus adminisztrációiban viselt különböző tisztségei révén kevesen mondhatják el magukról, hogy annyi időt töltöttek a hatalom középpontjában, mint ő.

Forrás: Facebook.com/pages/Donald-Rumsfeld

Rumsfeld soha nem a szerénységéről volt híres, és a könyvét sem hatja át az önkritika vagy önirónia. A szeptember 11-i események elmesélését is saját maga vállonveregetésével vezeti fel. Leírja ugyanis, hogy előző nap adott egy beszédet, amelyben figyelmeztetett, hogy a védelmi minisztérium nem áll készen az ország előtt álló kihívásokra, amelyek szerinte biztosan váratlan forrásokból fognak jönni. ““A legvilágosabb és legfontosabb átalakulás ami zajlik, az az, hogy a bipoláris hidegháborús világból, ahol a veszélyek láthatóak és kiszámíthatóak voltak, eljutunk egy olyan világba, ahol a veszélyek sok különböző forrásból érkeznek, és ezeket nehéz előrejelezni, és sokat közülük ma még lehetetlen is ismerni” - figyelmeztettem. A dátum 2001. szeptember 10-e volt.” - írja Rumsfeld a könyvben, egyben kissé tudálékosan jelezve, hogy ő pont valami olyasmire figyelmeztetett, ami másnap bekövetkezett

A következő reggelen kongresszusi tagokat fogadott a Pentagonban, és a reggeli közepén kapott egy üzenetet a katonai tanácsadójától arról, hogy egy repülő a World Trade Center egyik tornyának ütközött New Yorkban. Rumsfeld azt írja, azt hitte, hogy egy tragikus baleset volt, és nem is tett semmilyen különösebb intézkedést. Elbúcsúzott a kongresszusi küldöttségtől, és a tévét is lenémítva hagyta, és csak néha pillantott a WTC-ről közölt képekre. Épp a szokásos napi hírszerzési tájékoztatót hallgatta, amikor a tévék mutatták a második repülő becsapódását. A kettőt között eltelt tizenhét perc alatt Rumsfeld szerint “a világ egyik korszakból a másikba váltott át”.

Irodájában tartózkodott Rumsfeld akkor is, amikor a Pentagonba is becsapódott egy repülő. Azt írja, hogy egy hatalmas rázkódást érzett, és ugyan a támadás az épületnek egy távoli szárnyát érte, hamarosan az ő irodája is megtelt füsttel. Rumsfeld megjegyzi, hogy a karasztrófa lehetett volna sokkal rosszabb is, a repülő ugyanis egy olyan épületrésznek ütközött, ahol az irodák nagy részét lezárták egy felújítás miatt. A munkálatok során a falakat acéllal erősítették meg, és olyan ablakokat szereltek be, amelyek védelmet nyújtottak a repeszek ellen egy esetleges robbanásnál.

Rumsfeld azt írja, hogy rengeteg téves információ keringett a támadás utáni órákban esetleges újabb eltérített gépekről, és a könyvből kiderül az is, közel álltak ahhoz, hogy a légierő polgári gépeket lőjön le. Az egykori védelmi miniszter idéz egy beszélgetést, amelyet Dick Cheney alelnökkel folytatott, aki azt mondta, az elnök utasításának megfelelően parancsot adott a légierőnek a veszélyesnek tartott gépek lelövésére. A helyzet kaotikusságára jellemző, hogy Cheney azt mondta, ő úgy tudja, hogy több gépet már le is szedtek a vadászpilóták, miközben ilyen nem történt (bár persze összeesküvés-elméletek vannak az ellenkezőjéről). Rumsfeld azt írja, hogy aggódott a pilóták miatt, mert nem volt semmilyen bevett gyakorlat a fegyverként használt polgári gépek katonai kezeléséről. “Utálnék most pilóta lenni odafenn, és nem tudni, pontosan mit is kell csinálnom” - mondta Rumsfeld egyik munkatársának.

Bush elnök eközben egy távoli légibázison tartózkodott, de telefonon többször beszélt védelmi miniszterével. Rumsfeld szerint az egyik beszélgetésben az elnök kijelentette, hogy “az Egyesült Államok le fogja vadászni, és meg fogja büntetni azokat, akik felelősek ezekért a gyáva tettekért”. Rumsfeld megjegyzi, hogy később elmondta az elnöknek, nem tartja helyesnek a gyáva szó használatát, mert szerinte a támadók sok mindennek nevezhetők - például gonosznak, kegyetlennek -, de az ellenség alábecsülése lenne gyávának tartani őket.

A CIA főnöke már a délutáni nemzetbiztonsági tanácsi ülésen közölte, hogy az Oszama bin Laden által vezetett al-Kaida felelős a merényletekért, és megkezdődtek az előkészületek az ellencsapásra is. Rumsfeld ugyanakkor megjegyzi, hogy sok kérdés merült fel ezzel kapcsolatban, miután nagyon kevés konkrét információ állt rendelkezésre az al-Kaidáról, és ezért ő azt tanácsolta az elnöknek, hogy várjon a támadás elrendelésével.

A 9/11-ről szóló fejezetet Rumsfeld egy személyes epizóddal zárja. Este 11 óra körül a Pentagon egyik szóvivője - akinek a könyv szerint nyers és szókimondó stílusa van - megkérdezte Rumsfeldet, hogy felhívta-e már a feleségét. “Annyira lefoglaltak az események, hogy még csak eszembe se jutott, hogy felhívjam” - vallja be a könyvben Rumsfeld, hozzátéve, hogy nyers stílusú munkatársa ezt nem hagyta szó nélkül, és szemétládának nevezte. “Volt benne valami” - jegyzi meg Rumsfeld.

Ha valami vigasztalhatta Obamát az utóbbi napokban, akkor az az lehetett, hogy ennél mélyebbre már nem kerülhetett volna. A felmérések szerint az emberek többsége lesújtó véleménnyel van a munkájáról, még saját politikai táborában is pocséknak nevezték a nyári adósságplafonos vitában mutatott teljesítményét, most pedig még azt is képtelen volt elintézni, hogy akkor beszéljen a kongresszusban, amikor ő akar.

Múlt héten jelentette be, hogy szeptember 7-én, a nyári szünet után kezdődő ülésszak első napján akar beszédet mondani munkahelyteremtési terveiről, de amikor a republikánusok tiltakoztak, hogy az épp egybeesik a párt elnökjelölti vitájával, akkor átrakta szeptember 8-ára. Ott viszont az NFL-szezon nyitómeccsével ütközött volna, így Obamának szégyenszemre meg kellett elégednie a 8-kor kezdődő főműsoridő előtti idősávval.

Ilyen előzmények után mondta el tehát az elnök a munkahelyteremtési tervéről szóló beszédet. A munkanélküliség már régóta stabilan 9,1 százalék körül áll, ami amerikai viszonylatban rendkívül magasnak számít, közben pedig egyre sötétebb elemzések jelennek meg a gazdaság várható helyzetéről, már nem zárva ki egy újabb recesszió lehetőségét sem. Ennek szeretne elébe menni Obama a csütörtökön bejelentett programmal, amely adócsökkentésekkel és adókedvezményekkel, valamint új állami beruházásokkal (például építkezésekkel, felújításokkal) próbál életet lehelni az amerikai gazdaságba.

A nyári adósságvitában puhánysággal vádolt Obama most keményen fogalmazott, és többször felszólította a kongresszust, hogy azonnal fogadják el az általa javasolt csomagot (amely szerinte amúgy is olyan elemeket tartalmaz, amelyeket a demokraták és a republikánusok is támogattak korábban). A meglepő az, hogy úgy tűnik, van is erre fogadókészség a kongresszusi republikánusokban. Első reakcióikban Eric Cantor, a képviselőház republikánus frakciójának vezetője és John Boehner, a képviselőház republikánus elnöke (mindketten az elnök legkeményebb ellenfelei voltak az adósságplafonos konfliktusban) is azt mondták, megfontolásra alkalmasnak tartják Obama terveit.

Az elnök az utóbbi hetekben még a vele általában szimpatizáló újságokban sem nagyon találkozhatott dicsérő szavakkal, most azonban elég volt ránézni a New York Times oldalára, hogy lássuk, ez is megváltozott. “A javaslat lényegesen jobb és merészebb, mint amit amire számítani lehetett” - írta Paul Krugman, aki az elmúlt hónapokban végig azért támadta Obamát, mert szerinte rendkívül gyengének bizonyult a republikánusokkal folytatott vitákban, és valódi harc nélkül adta fel pozícióit. A konzervatív David Brooks pedig arról írt, hogy Obama tervében van potenciál, és érdemes küzdeni érte.

Persze vannak kritikus hangok is - például a Wall Street Journal szerint ez a csomag csak folytatása az eddig elhibázott gazdaságpolitikai lépéseknek -, de ahogy még júniusban, a gazdasági bajok súlyosbodásának első jelénél írtam, vannak a politikában olyan fontos pillanatok, amelyeket talán úgy lehet a legjobban jellemezni, hogy megváltoznak a kérdések. Akkor jelentek meg az első adatok a vártnál rosszabb álláshelyzetről, és egy csapásra özönleni kezdtek az elnök tevékenységét megkérdőjelező cikkek, kommentárok.

Most úgy tűnik, Obamának van esélye arra, hogy egy számára kedvező fordulat következzen be. Ha a törvényhozásban elfogadják - akár részben - a javaslatát, akkor hosszú idő után arathat egy politikai győzelmet. Persze az igazi kérdés az lesz, hogy a terve működni fog-e gyakorlatban is, vagyis csökkenésnek indul-e a munkanélküliség, de az valójában már egy másik történet.

Nem cáfolt rá a várakozásokra Mitt Romney és Rick Perry. Azt várták tőlük a politikai elemzők és újságírók, hogy egymásnak esnek a republikánus elnökjelöltek vitáján, és ők ezt meg is tették. A szerdai volt az első olyan tévévita, amelyen a versenybe augusztusban beszálló Perry is részt vett. Előtte Romney volt a felmérések szerint a legerősebb politikus a mezőnyben, de Perry szinte azonnal az élre tört.

Ahogy a fenti videóból is kiderül, még csak újságírói biztatásra sem volt szükség, hogy a két politikus egymásnak essen (bár a beszámolók alapján a legtöbb kérdést ők kapták, ez is jelezte, hogy ők voltak az est főszereplői). Perry jelenleg Texas állam kormányzója, Romney pedig korábban Massachusetts államot irányította, és a vitában leginkább azzal voltak elfoglalva, hogy bebizonyítsák a másikról, rosszul végzi/végezte a munkáját.

Perry például idézte azt az adatot, amely szerint Massachusetts-ben nagyon gyengén haladt a munkahelyteremtés Romney idejében, amire utóbbi azzal vágott vissza, hogy Texasban sem Perrynek köszönhető a jó álláshelyzet, hanem a rendkívüli körülményeknek, például a nagy energiacégek jelenlétének és az erős republikánus politikai háttérnek.

Romney eközben igyekezett bebizonyítani riválisáról azt, hogy szerinte drasztikus nézetei miatt alkalmatlan arra, hogy elnyerje a szélesebb választói kör támogatását. Azzal érvelt, hogy Perrynek a társadalombiztosításról szóló bírálatai (a kormányzó a könyvében egy piramisjátékhoz hasonlította és alkotmányellenesnek nevezte a rendszert) óriási támadási felületet adnak majd a politikai ellenfeleknek. Perry ugyanakkor azt válaszolta erre, hogy “talán ideje van annak, hogy valaki provokatív hangon szólaljon meg ebben az országban”.

A texasi kormányzó más témában is jelezte, hogy nem riad meg az ellentmondásos kijelentésektől: megkérdőjelezte azt a tudományos kutatók körében tényként elfogadott tézist, hogy a klímváltozást az emberiség tevékenysége okozza. Nem mintha a vita többi résztvevője nagyon tiltakozott volna Perry megállapítása ellen, egyedül az eddig is mérsékeltségével kitűnő Jon Huntsman közölte, hogy a republikánusok nem szakíthatnak a tudománnyal, ha nyerni akarnak.

Lesz még sok hasonló vita a republikánus indulók között, és most már egyre inkább lehet számítani hasonló összecsapásokra (szemben azzal, hogy eddig leginkább Obama elnököt csépelte mindenki). A beszámolók alapján Perry nem követett el semmilyen végzetes hibát, hozta a formáját, viszont az is kiderült, hogy Romney felvette a kesztyűt. Ez már nem a bemelegítés, nem a helyezkedés, ez már egy nyílt háború, amelyet a többi jelölt várhatóan csak tisztes távolból fog figyelni.