potus & co

A velencei filmfesztiválon mutatták be George Clooney új filmjét, az Ides of March-ot (Március idusa), amely egy elnökválasztási kampány körül forog. Ugyan nem valós történetet mesél el, de akit érdekel az amerikai politika, az biztosan élvezni fogja.

"Megragadja egy elnökválasztási kampány könyörtelen tempóját, és a vörös, fehér és kék dekoráció mögötti opportunizmust és a ridegséget. Bemutatja a túlzsúfolt irodákat és koszos moteleket (...) az egókat és a kifáradást, és persze a kampányszexet" - írta a filmről a Newsweek.

A sztori középpontjában egy fiatal kampánytanácsadó áll, aki morális kihívásokkal kerül szembe az elvileg ideálok körül forgó kampányban, és ez az, ahol kapcsolódik a film a valós történésekhez. A Newsweek cikkéből kiderül, hogy Clooney már 2007-ben dolgozott a forgatókönyvön, de aztán az akkori inspiráló (legalábbis sokak számára, és ne felejtsük el, hogy Clooney nyíltan támogatta Obamát) időszakban félretette a projektet.

"Le kellett állítanunk, amikor rájöttünk, hogy a film annyira cinikus, miközben mindenki annyira reményteljes volt" - mondta Clooney, hozzátéve, hogy "egy év eltelte után mondták azt, hogy oké, most már újra csinálhatjuk ezt a filmet".

Bár igyekeztem vigyázni rá (mégiscsak ajándékba kaptam), így is érte egy kis sós víz, úgyhogy néhány lapja egy kicsit meghullámosodott, és a borító sarkai is meggyűrödtek, de legalább a kényelmes parti pihenés közben viszonylag gyorsan végig tudtam menni a közel hatszáz oldalon. Nem mintha nagyon nehéz lett volna, a Bridge nem véletlenül kapott olyan sok pozitív kritikát, valóban nagyon jól megírt könyv.

A címben szereplő hídnak több jelentése is van. Egyrészt utalás egy konkrét építményre, amely az Alabama állambeli Selmában áll. 1965 márciusában a Martin Luther King által vezetett polgárjogi mozgalom több száz híve próbált rajta átkelni, hogy tiltakozzanak a feketéket sújtó diszkrimináció és alapvető jogaik megsértése ellen. Nem jutottak át a hídon, a másik oldalon felsorakozott rendőrök ugyanis szétverték őket (szó szerint, ez a nap is “véres vasárnap”-ként vonult be a történelembe).

A változás reménye 2008-ban

Megjelenik aztán a könyvben ez a híd átvitt értelemben is, a feketék egyenjogúságáért folyó évtizedes harc metaforájaként, de talán leginkább mégis egy ember személyiségrajzaként fogható fel. Ez az ember Barack Obama, a Bridge pedig az ő különleges életrajza. Különleges azért, mert ugyan szó van benne életének minden fontosabb szakaszáról, de az egész történetet - kezdve a gyerekkortól az iskolákon át a sikeres elnökválasztásig - a faji kérdés szempontjából meséli el.

Bár személy szerint jobban szeretem ebben a műfajban azokat a könyveket, amelyek egyszerűen csak a történésekre koncentrálnak, és azokról próbálnak minél több tényszerű információt összegyűjteni, a szerző, David Remnick inkább elemez és értelmez. Sok helyen véleményt is mond, és az egyik legfontosabb liberális lap, a New Yorker főszerkesztőjeként nem lep meg senkit azzal, hogy szimpatizál Obamával és általában a demokrata párt által képviselt politikával. Még ez is elviselhető, bár az epilógusban kicsit soknak éreztem a demokrata mumusokra - például Rush Limbaughra és Glenn Beckre - való utalásokat. Egy ilyen nagyformátumú, láthatóan nagyon komoly kutatómunkával összeállított könyvben valahogy furcsa ez a sok aktuálpolitikai jellegű megjegyzés.

Persze az is igaz, hogy én sem tudtam megállni azt, hogy ne a mostani történések fényében olvassam a könyvet. A Bridge-ben Obama egy olyan rendkívüli képességű politikusként jelenik meg, aki egy új generáció első képviselőjeként túllép a régi rossz beidegződéseken, az egyedi problémák megoldására pedig ideológiai falakat áttörő koalíciókat képes összehozni (itt úszik be a képbe a híd-metafora). Remnick ezt nem pusztán kinyilatkozza, hanem felsorol egy csomó, tényt ennek bizonyítására, de ma valahogy mégis nehéz úgy tekinteni Obamára, mint aki valamiféle hidat képez az amerikai politikában.

“Ha az első fekete elnök miatti izgalom nagy, akkor az el fog tűnni, ha nem csinál valamit a gazdasággal, vagy ha a gazdaság állapota rosszabbodik” - idézi a könyv az afroamerikai Colin Powellt, az egyik olyan ismert republikánust, aki 2008-ban Obamát támogatta. “Az új elnököt kihívások érik, és az ezekre adott válasz fontosabb lesz, mint ahogy a faji kérdés éppen áll jelenleg” - tette hozzá Powell, és most látszik igazán - bár persze nem volt egy nagyon merész jóslat -, hogy mennyire igaza volt. Abba most nem mennék bele, hogyan jutott el odáig Obama, de biztos, hogy nemcsak az általa sokszor kárhoztatott konzervatív republikánusokban kell keresni a hibát.

A Bridge története véget ér a 2009 januári elnöki beiktatással, a fennkölt pillanatot követő borús hétköznapok színfalak mögötti történéseit pedig remélhetőleg megismerhetjük majd egy újabb, hasonlóan jól megírt könyvből. (Ez lehet egyébként Ron Suskind ősszel érkező könyve, a Confidence Men, amely azt vizsgálja majd, hogy mihez kezdett Obama a gazdasági válsággal.)

Pedig milyen jó címeket lehetett volna adni akár ezen a blogon is. Magyar elnöke lehet az Egyesült Államoknak? Egy magyar küzdhet meg Obamával. Vagy esetleg egy még klisészerűbb: Egy magyaron a világ szeme. Ez a lehetőség azonban elúszni látszik, miután a kiszivárgott információk szerint a magyar származású George Pataki úgy döntött, hogy nem száll be a 2012-es elnökválasztáson indulni akaró republikánus politikusok versenyébe.

Pataki egy adósságcsökkentéses hirdetésben

Erről a CNN számolt be egy Patakihoz közeli névtelen forrásra hivatkozva. Korábban olyan találgatások jelentek meg, hogy Pataki szombaton, egy Iowa állambeli rendezvényen fog beszélni egy esetleges kampány elindításáról. Iowa a jövő évi előválasztási küzdelem első állomása, így a kampányoló politikusok egyik legfontosabb terepe. A Pataki indulásáról szóló találgatásokat is részben az táplálta, hogy a politikus egy adósságcsökkentésért kampányoló csoport élére állt, és többször is megjelent az elmúlt hónapokban az előválasztásokon fontos államokban.

Nem mintha igazán komoly esélyekkel szállhatott volna be a versenybe New York állam egykori kormányzója. Egyrészt kevesen ismerik a nevét országosan, másrészt a szociális konzervatívok számára túl liberális nézeteket vall például az abortusz-kérdésben, ráadásul a költségvetési szigorúságot sem tudná teljes hitelességgel képviselni, miután kormányzósága alatt elszállt a hiány New York államban. Pataki politikai múltjáról részletek egy korábbi [origo]-s cikkben.

Már sokszor volt szó itt is arról, hogy sok fanyalgás kíséri a republikánus elnökjelöltségért folyó versenyt, és úgy néz ki, hogy ezt a mondatot továbbra sem lehet múlt időbe tenni. A Politico legalábbis arról ír, hogy a konzervatív elit még mindig keresi a saját maga hősét, egy olyan jelöltet, aki intellektuálisan is nehézsúlyú, és nemcsak pénze és/vagy népszerűsége van. A mostani mezőny meghatározóbb nem ilyennek látják, a Politico lesarkított összefoglalása szerint ugyanis Rick Perryt egyszerűen hülyének, Michele Bachmannt egy viccnek, Mitt Romney-t pedig egy szélhámosnak tartják.

Tényleg igaz, hogy az értelmiségi körökben talán legfontosabb konzervatív fórumnak számító Wall Street Journal több versenyben lévő jelöltnek is nekiment, a legemlékezetesebb talán Mitt Romney ekézése volt. De az ezen a blogon is többször emlegetett William Kristol, a Weekly Standrard főszerkesztője sincs elragadtatva a versenyben lévőktől, és nyíltan kampányolt amellett, hogy Paul Ryan, a képviselőház költségvetési bizottságának elnöke induljon a jelöltségért.

Ryan azonban hétfőn sokadszor közölte, hogy nem akar beszállni a versenybe, a konzervatív elit másik kedvence, a kampány elindításán komolyan elgondolkodó Mitch Daniels pedig már tavasszal jelezte, hogy nem indul a jelöltségért.

Persze az egy más kérdés, hogy egyáltalán mennyit számít az értelmiségiek fanyalgása. A versenyben lévő jelöltek láthatóan nem igazán keresik a kegyüket, és az előválasztások során fontosabbnak érezhetik az olyan konzervatív fórumokat, mint a Fox News délutáni-esti műsorai, illetve Rush Limbaugh talkshow-i. Bár a Politico megjegyzi, hogy egy szempontból mégis számítanak az értelmiségiek: a nagy adományozók odafigyelnek a szavukra, így közvetve talán hatással lehetnek az általuk egyelőre viszolyogva nézett jelöltek kampányára is.

“Annyira jól néz ki kockás ingben és farmerdzsekiben, hogy a Wall Street Journal nemrég egy Ralph Lauren bemutatóhoz hasonlította a kampánynyitóját” - írja a Vogue divatmagazin szerzője Jon Hunstmanről, a 2012-es elnökválasztáson a republikánus párt jelöltjeként indulni akaró politikusról. A szép hosszú írást a világhírű fotós, Annie Leibovitz képei kísérik. Ezeken jól látszik, hogy nemcsak maga a politikus vonzó külsejű, de az egész családja csupa szép emberből áll. A cikkből kiderül, hogy Huntsman emellett figyelmes és okos is, azt pedig már eddig is tudtuk, hogy gazdag is (bár a cikk szerint nem gazdag családba született, szüleinek vagyona akkor kezdett el gyarapodni, amikor ő már tizenéves volt).

Ő lehetne tehát a tökéletes jelölt, a felmérések szerint mégis nagyon gyengén áll a támogatottsága a nála sokkal harciasabban viselkedő és keményvonalasabb konzervatív nézeteket valló párttársaihoz képest. Ő például nem ellenzi a melegházasságot (egy mínusz pont a szociális konzervatívoknál) és a költségvetési helyzet rendezésénél nem zárja ki a bevételnövelő intézkedéseket, vagyis az adóemelést sem (egy mínusz pont a fiskális konzervatívoknál). Ahol láthatóan jó pontokat szerez, az a média (pontosabban annak egy jelentős része), amely kedveli ezt a visszafogott stílusú, intelligens és vonzó politikust. Ahogy a Vogue cikkének szerzője is megjegyzi, kicsit arra a John McCainre hasonlít, aki 2000-ben George W. Bush legfőbb ellenfele volt a republikánus jelöltség megszerzéséért folytatott küzdelemben.

Huntsman persze nem feltétlenül örülhet ennek a párhuzamnak, és nemcsak azért, mert vitathatatlanul jobban néz ki, mint McCain, hanem azért is, mert ha ugyanazt az utat járja be, mint ő, akkor neki is csak a szimpatikus vesztes szerepe jut majd.