Bár igyekeztem vigyázni rá (mégiscsak ajándékba kaptam), így is érte egy kis sós víz, úgyhogy néhány lapja egy kicsit meghullámosodott, és a borító sarkai is meggyűrödtek, de legalább a kényelmes parti pihenés közben viszonylag gyorsan végig tudtam menni a közel hatszáz oldalon. Nem mintha nagyon nehéz lett volna, a Bridge nem véletlenül kapott olyan sok pozitív kritikát, valóban nagyon jól megírt könyv.
A címben szereplő hídnak több jelentése is van. Egyrészt utalás egy konkrét építményre, amely az Alabama állambeli Selmában áll. 1965 márciusában a Martin Luther King által vezetett polgárjogi mozgalom több száz híve próbált rajta átkelni, hogy tiltakozzanak a feketéket sújtó diszkrimináció és alapvető jogaik megsértése ellen. Nem jutottak át a hídon, a másik oldalon felsorakozott rendőrök ugyanis szétverték őket (szó szerint, ez a nap is “véres vasárnap”-ként vonult be a történelembe).
A változás reménye 2008-ban
Megjelenik aztán a könyvben ez a híd átvitt értelemben is, a feketék egyenjogúságáért folyó évtizedes harc metaforájaként, de talán leginkább mégis egy ember személyiségrajzaként fogható fel. Ez az ember Barack Obama, a Bridge pedig az ő különleges életrajza. Különleges azért, mert ugyan szó van benne életének minden fontosabb szakaszáról, de az egész történetet - kezdve a gyerekkortól az iskolákon át a sikeres elnökválasztásig - a faji kérdés szempontjából meséli el.
Bár személy szerint jobban szeretem ebben a műfajban azokat a könyveket, amelyek egyszerűen csak a történésekre koncentrálnak, és azokról próbálnak minél több tényszerű információt összegyűjteni, a szerző, David Remnick inkább elemez és értelmez. Sok helyen véleményt is mond, és az egyik legfontosabb liberális lap, a New Yorker főszerkesztőjeként nem lep meg senkit azzal, hogy szimpatizál Obamával és általában a demokrata párt által képviselt politikával. Még ez is elviselhető, bár az epilógusban kicsit soknak éreztem a demokrata mumusokra - például Rush Limbaughra és Glenn Beckre - való utalásokat. Egy ilyen nagyformátumú, láthatóan nagyon komoly kutatómunkával összeállított könyvben valahogy furcsa ez a sok aktuálpolitikai jellegű megjegyzés.
Persze az is igaz, hogy én sem tudtam megállni azt, hogy ne a mostani történések fényében olvassam a könyvet. A Bridge-ben Obama egy olyan rendkívüli képességű politikusként jelenik meg, aki egy új generáció első képviselőjeként túllép a régi rossz beidegződéseken, az egyedi problémák megoldására pedig ideológiai falakat áttörő koalíciókat képes összehozni (itt úszik be a képbe a híd-metafora). Remnick ezt nem pusztán kinyilatkozza, hanem felsorol egy csomó, tényt ennek bizonyítására, de ma valahogy mégis nehéz úgy tekinteni Obamára, mint aki valamiféle hidat képez az amerikai politikában.
“Ha az első fekete elnök miatti izgalom nagy, akkor az el fog tűnni, ha nem csinál valamit a gazdasággal, vagy ha a gazdaság állapota rosszabbodik” - idézi a könyv az afroamerikai Colin Powellt, az egyik olyan ismert republikánust, aki 2008-ban Obamát támogatta. “Az új elnököt kihívások érik, és az ezekre adott válasz fontosabb lesz, mint ahogy a faji kérdés éppen áll jelenleg” - tette hozzá Powell, és most látszik igazán - bár persze nem volt egy nagyon merész jóslat -, hogy mennyire igaza volt. Abba most nem mennék bele, hogyan jutott el odáig Obama, de biztos, hogy nemcsak az általa sokszor kárhoztatott konzervatív republikánusokban kell keresni a hibát.
A Bridge története véget ér a 2009 januári elnöki beiktatással, a fennkölt pillanatot követő borús hétköznapok színfalak mögötti történéseit pedig remélhetőleg megismerhetjük majd egy újabb, hasonlóan jól megírt könyvből. (Ez lehet egyébként Ron Suskind ősszel érkező könyve, a Confidence Men, amely azt vizsgálja majd, hogy mihez kezdett Obama a gazdasági válsággal.)
Utolsó kommentek