potus & co

Nem terveztem, hogy Watergate-sorozatot indítok, de ha már épp van egy, a legutóbbi bejegyzésekhez kapcsolódó történés, akkor nem mennék el mellette. A New York magazinban jelent meg vasárnap egy hosszú cikk, amely azt sugallja, hogy nem volt minden rendben a Richard Nixon elnök bukásához vezető ügy feltárásában élen járó két újságíró, Bob Woodward és Carl Bernstein írásaival. A cikk két főbb állítást tesz, és mindkettő az újságírók forrásaival kapcsolatos.

Woodward és Bernstein világhírű, All The President’s Men című könyvében szerepel egy Z néven emlegetett titkos forrás, aki csak nagyon konspiratív körülmények között - kizárólag telefonon, titkosított számon, lehallgatásbiztos vonalon - volt hajlandó beszélni, és ugyan kevés konkrét információt adott a riportereknek, de útmutatásaival mégis sokat segített nekik.

Woodward és Bernstein - Forrás: Achievement.org

A New York magazin cikke szerint ez a Z neven emlegett nő (a neme kiderült Woodwardék könyvből is) valójában a Watergate-ügyet vizsgáló vádesküdtszék tagja volt. Ennek azért van jelentősége, mert az All The President’s Menben az szerepelt, és Woodward és Bernstein később is azt állította, hogy ugyan megpróbáltak kapcsolatba lépni az esküdtszék több tagjával, de ezek a megkeresések nem vezettek eredményre.

A másik állítás egy még emlékezetesebb forrásra, a könyvben Mély torokként emlegetett emberre vonatkozik. Mint 2005-ben kiderült, ez a hetvenes években népszerű pornófilmre utaló név Mark Felt magas rangú FBI-tisztviselőt takarta, aki szintén nem annyira konkrét kiszivárogtatásokkal, hanem már meglévő információk megerősítésével, esetleg cáfolásával segítette az újságírók nyomozását. Felt még évekkel a Watergate-botrány kirobbanása előtt ismerkedett meg Woodwarddal, és az újságírók könyve szerint az volt a megállapodásuk, hogy ha Woodward találkozni akar vele, akkor elmozdítja az erkélyén lévő, piros zászlóval ellátott cserepes virágot. Ha ez megtörtént, akkor aznap éjszaka találkoztak egy mélygarázsban.

Ez így nagyon regényesen hangzik, és a New York magazin cikke szerint nem másnak voltak ezekkel a részletekről kétségei, mint Woodward és Bernstein főnökének, a Washington Post legendás szerkesztőjének, Benjamin Bradleenek. A cikk idéz egy 1990-ben rögzített interjút, amelyben Bradlee azt mondta, hogy az erkélyes jelzéssel és a garázsos találkozókkal kapcsolatban mindig is volt benne egy olyan félelem, hogy valami nem stimmel ezekkel.

Az interjú Bradlee önéletrajzához készült, de ez a részlete soha nem látott napvilágot. Most is csak azért került elő, mert a New York magazin cikkét is jegyző újságíró, Jeff Himmelman elkezdett dolgozni egy Bradleeről szóló könyvön, és a munka során belefutott az interjúba. Nem mellékes körülmény, hogy Himmelmant épp Woodward ajánlotta Bradlee figyelmébe. Himmelman korábban researcherként dolgozott Woodward több könyvén is, a világhírű újságíró ezeknek a könyveknek a kísérő szövegében nagyon meleg szavakkal emlékezett meg róla.

Most már valószínűleg bánja, hogy egyáltalán megismerte, de mielőtt belekezdenék a magazin állításainak értelmezésébe, egy rövid szolgálati közlemény: vállaltan elfogult vagyok Bob Woodward és Carl Bernstein munkásságával kapcsolatban. Lenyűgözőnek és példamutatónak tartom a Watergate-ügy feltárásában játszott szerepüket, kétszer olvastam a saját riporteri munkájukat bemutató All The President’s Men-t, és máig a legnagyszerűbb nonfiction olvasmányélményeim között tartom számon a Nixon bukásáról írt The Final Days-t.

Ezzel együtt nem gondolom azt, hogy érinthetetlenek lennének, nyilván ők is követtek el hibákat (erre egyébként ők maguk is hoznak tanulságos példákat a könyvükben), és az újságírói szakma érdeke, hogy ezek megismerhetővé váljanak mindenki okulására. (Emellett személy szerint például nagyon érdekelne az is, hogy Woodward pontosan milyen információkra alapozva rekonstruál évekkel korábbi bizalmas párbeszédeket a washingtoni hatalmi játszmákról szóló könyveiben, de ez egy másik történet.)

Térjünk akkor vissza a New York magazin állításaira. A Z néven emlegetett forrás esete egyszerűbb, itt ugyanis a cikk szerint Woodward és Bernstein maga is elismerte, hogy a nő valóban tagja volt a vádesküdtszéknek, állításuk szerint azonban ezt azért nem közölték, mert épp őt akarták ezzel védeni. A vádemelés során szerepet játszó esküdtszék tagjai ugyanis esküvel vállalják, hogy titokban tartják az eljárás során birtokukban jutott információkat. Ha a riporterek közlik ezt a körülményt, akkor azzal veszélybe sodorják a nőt. Bernstein ráadásul azt is állítja, hogy a forrással még az előtt került kapcsolatba, hogy tudta volna róla, hogy tagja a vádesküdtszéknek, információi szerint ugyanis a forrásnak ettől függetlenül is rálátása volt a Watergate-ügyre.

A magazin cikkének másik állítása kényesebb. Himmelman lényegében azt sugallja egy Bradlee-idézeten keresztül, hogy Bob Woodward, a világ talán leghíresebb újságírója, feltupírozta, kiszínezte a Mély torokkal való kapcsolattartást. Bár a fenti szolgálati közleményemből kiderül, hogy személy szerint nagyon illúziórombolónak tartanám, ha ez bebizonyosodna, viszont Himmelman cikkével az a probléma, hogy nincs benne semmi más a Bradlee-idézeten kívül.

Márpedig ha ezt az idézetet lecsupaszítjuk, akkor semmi másról nem szól, mint arról, hogy Ben Bradleenek mint szerkesztőnek voltak kétségei egyes részletek hihetőségével kapcsolatban. A kétkedés egy természetes szerkesztői hozzáállás, és Bradlee semmi olyan konkrét információt nem közölt, ami alapján a kétkedés gyanúvá erősödhetett volna (pedig a cikkből kiderül, hogy elég sokat beszélgetett Himmelmannal). A puszta kétkedésnél többet tehát nem tudunk, és ugyan ez az idézet valóban érdekes adalék lehetne például egy olyan könyvhöz, amely a Watergate-ügy kaverolásáról szól, egy külön magazincikket azonban talán nem feltétlenül lehet alapozni rá.

Márpedig Himmelman az egész írását úgy építi fel, hogy valami nem stimmel Woodward állításaival. Részletesen leírja például, hogyan próbálta Woodward meggyőzni őt és Bradleet arról, hogy helytelen lenne felhasználni ezt az idézetet, és Himmelman szerint ez a szerinte kétségbeesettnek tűnő próbálkozás is arra utal, hogy talán nem álltak meg teljesen a lábukon Woodward harminc évvel ezelőtti állításai. Ez lehet, hogy így van. De az is lehet, hogy nem. Sajnos Himmelman cikkéből nem derül ki, hogy melyik az igaz.

Illendő-e interjút adni a Situation Roomban? Hány napig tart Newt Gingrich kiszállása a kampányból? Hány viccet sütöttek el Romneyról a Fehér Ház-i tudósítók vacsoráján? Ehhez hasonló rettentően fontos kérdések körül forog mostanában az amerikai politika, úgyhogy most én is inkább egy régi adósságot törlesztenék. Már emlegettem korábban David Halberstam The Powers That Be című könyvét, amely a modern (ugyanakkor még internet előtti) amerikai tömegmédia kialakulásáról szól, de most egy kicsit részletesebben is írnék róla.

A könyv szigorúan véve a Washington Post, a Time, a CBS és a Los Angeles Times 50-60-70-es évekbeli történetét meséli el, de valójában a média és a politika viszonyát elemzi, méghozzá lenyűgöző részletgazdagsággal és rendkívül olvasmányosan. Sok tanulság levonható a több mint 700 oldalas írásból, például az, hogy milyen jelentősen átalakította az amerikai politikai erőviszonyokat a televízió megjelenése (az elnöki pozíció megerősödött a többiek rovására), hogy mekkora direkt befolyásuk volt egyes médiamágnásoknak a választások kimenetelére (nagyon nagy), vagy éppen az, hogy a médiacégek tőzsdére vonulása hogyan hatott a hírszerkesztőségek fejlődésére (nem túl jótékonyan).

A Watergate-ügy legtöbb részletét feltáró Carl Bernstein és Bob Woodward - Forrás: http://www.achievement.org/

Ami azonban engem leginkább megfogott ebben a könyvben, az a sajtó és a politika közötti ütközetek leírása volt. Jól ismerjük például a Pentagon-iratok és a Watergate-botrány történetét, amelyek utólag visszanézve nagyon tiszta és egyértelmű helyzeteknek tűntek. A sajtó a birtokába jutott, a kormányzat számára rendkívül kínos, viszont hírértékű információkat nyilvánosságra hozta, dacolva a jogi és üzleti kockázatokkal, valamint a politikai nyomással. Ezeket a történeteket újságírói körökben azóta is emlegetik, legtöbbször az Egyesült Államokat egyfajta bezzegországként beállítva, ahol annyira tökéletes a demokrácia, hogy a sajtó ilyen kivételes diadalokat tudott aratni.

Halberstam könyvéből azonban kiderül, hogy ezek egyáltalán nem voltak annyira tiszta helyzetek. Mindkét esetben a médiacégeken belül - a Pentagon-iratoknál a New York Times és a Washington Post, a Watergate-nél a Post mellett leginkább a CBS - nagyon komoly meccsek folytak azon, hogy a közérdekű információkat visszatartsák-e vagy sem. Mindig akadt egy jogász vagy egy befolyásos üzleti vezető, aki óva intette a szerkesztőket attól, hogy ujjat húzzanak a kormánnyal. Néha még a szerkesztőségeken belül is voltak aggályoskodók, akik vagy nem hittek igazán a történetekben, vagy egyszerűen jobbnak látták elkerülni a nyílt ütközeteket.

A tanulság azonban az, hogy mindig felülkerekedtek azok, akik hajlandók voltak vállalni a kockázatot (ami akár a saját egzisztenciájukat is érinthette volna), akik komolyan vették újságírói hivatásukat, és nem ijedtek meg a nyílt fenyegetésektől és a külső nyomás egyéb formáitól.

A Pentagon-iratoknál például a New York Times rég bejáratott ügyvédi irodája a dokumentumok visszatartása mellett érvelt, de a cég saját jogásza kiállt a közzététel mellett. A Washington Post ügyvédjei (akik áttételesen kötődtek Richard Nixon akkori elnökhöz) szintén fiókban hagyták volna a papírokat, de Benjamin Bradlee főszerkesztő már az ő megszólalásuk előtt nyilvánvalóvá tette, hogy ha nem hozzák le a dokumentumokat, akkor távozik a posztjáról. A CBS-nél a Watergate-ügy kaverolása okozott belső konfliktusokat, a Nixon számára kínos állításokról szóló kétrészes anyag első darabja után személyesen a csatorna főtulajdonosa, Bill Paley próbálta megakadályozni a második sugárzását, de a hírrészleg vezetője nem engedett a nyomásnak.

Lehet persze azt mondani, hogy ezek az emberek azért cselekedtek így, mert megvolt az a luxusuk, hogy bízhattak a demokratikus intézmények megfelelő működésében, de ez csak utólag tűnik ennyire egyértelműnek. Az adott szituációkban a személyes bátorság és a szakmai alázat számított a leginkább. Akit érdekelnek a részletek, olvassa el Halberstam nagyszerű könyvét (magyarul is megjelent Mert övék a hatalom címmel, de az amerikai kiadás pár dollárért beszerezhető netes antikváriumokban).

Mindig fel-alá rohangált papírokkal a kezében és nagyon titokzatoskodó volt. Így írta le a Fehér Ház egyik titkárnője Charles W. Colsont, Richard Nixon elnök egyik bizalmasát Carl Bernsteinnek, a Washington Post riporterének. Bernstein a Watergate-ügyön dolgozott kollégájával, Bob Woodwarddal, és ekkor még a nyomozó munka elején jártak. Colson neve úgy bukkant fel a történetben, hogy egy republikánus párti tisztviselő azt mondta Bernsteinnek, szerinte lehet, hogy neki is köze volt a betörési kísérlethez a Watergate-komplexumban lévő demokrata párti irodába.

Ez fontos fejlemény volt az ügy feltárásában, és Colsont végül 1974-ben hét hónap börtönre ítélték a napvilágot látott információk nyomán. A férfi szombaton halt meg, 80 éves korában. Halálát agyvérzésből fakadó komplikációk okozták.

Colson a börtönbüntetést nem is kifejezetten Watergate miatt kapta, hanem még az 1972-es betörést megelőző történésekért. Colson elismerte ugyanis, hogy részese volt azoknak a törekvéseknek, amelyeknek célja a vietnami háborúról szóló titkos Pentagon-iratokat kiszivárogtató Daniel Ellsberg bemocskolása volt. A kampány része volt például az, hogy Colsonhoz - és így Nixon elnökhöz - kötődő emberek 1971-ben betörtek Ellsberg pszichiáterének irodájába, hogy terhelő információkat gyűjtsenek róla.

Colson volt az is, aki felbérelte Howard Hunt egykori CIA-ügynököt, hogy kémkedjen Nixon politikai ellenfeleiről. Hunt is tagja volt annak a csoportnak, amely aztán 1972 júniusában megpróbáltak betörni a demokrata párti irodába.

Colson a piszkos politikai trükkök mestere volt. Ezt jól példázza az a epizód, amikor 1972 májusában lövés érte George C. Wallace alabamai kormányzót, és Nixon Colsonnál érdeklődött a támadó politikai hátteréről. “Nos, balos lesz, mire végzünk vele” - biztosította az elnököt Colson, és közölte, hogy ezt többek között azzal lehetne elérni, hogy baloldali írásokat helyeznek el a támadó lakásában. “Jó” - helyeselt Nixon, jóváhagyását adva az akcióhoz. (A beszélgetés a Fehér Házban működő titkos rögzítő berendezésnek köszönhetően maradt fenn az utókor számára.)

Colson 1973-ban hagyta ott a Fehér Házat, és akkor már komolyan tartott attól, hogy börtönbe fog kerülni. A New York Times által idézett emlékirataiban felidézi, hogy egyszer beszállt az autójába, és megpróbálta beindítani a motort, de olyan lelki gyötrelmei voltak, hogy képtelen volt rá. “Ott ültem hosszú ideig azon az éjszakán és mélyen meg voltam győződve a saját bűnömről” - írta Colson, aki aztán a börtönbüntetés letöltése után élete hátralevő részét vallásos igehirdetőként töltötte.

Járta a börtönöket, hogy megtérítse sorstársait, de közben dolgozott a republikánus párt és a különböző keresztény közösségek közti kapcsolat szorosabbá tételén. Ez sikeres is volt, így Colson újjászületése után is komoly hatással volt a politikára.

Nem gondoltam volna, hogy a kutyák ilyen központi szerepet fognak játszani a kampányban. Először ott volt ugye Mitt Romney története arról, hogy a kutyáját az autó tetejére kötözte (egy dobozban) az egyik családi kiránduláson. Most pedig itt van az a sztori, hogy Barack Obama kutyát evett gyerekkorában. Ez sem egy vadonatúj információ, az elnök még első életrajzi könyvében, a Dreams From my Fatherben számolt be róla, hogy az Indonéziában töltött gyermekévek alatt evett kutyából készült ételt (ami elég kemény volt, de nem annyira mint a kígyóhús), és ezt a Daily Caller nevű konzervatív oldal előszedte.

Az apró érdekesség azóta önálló életre kelt, elég csak megnézni a Twitteren az #ObamaEatsDog-os bejegyzéseket. A Daily Caller már azt firtatja, hogy vajon az állatvédők miért nem támadják Obamát, és persze nagy kérdés az is, hogy vajon biztonságban van-e Bo, az elnöki kutya. Az amerikai sajtó egy részében eközben megy a siránkozás, hogy milyen sekélyes témákról szól a kampány, de az a helyzet sok más nagyon nem történik. Vagy legalábbis semmi látványos, mert történések azért vannak.

A jelenlegi állás ugyanis az, hogy a legfrissebb felmérések szerint nagyjából azonos a támogatottsága Obamának és Romneynak. És nemcsak az erőviszonyok tűnnek kiegyenlítettnek, hanem ahogy arra a New York Times rámutat, hasonló az induló pozíció is. A választók többségét továbbra is a gazdaság aggasztja leginkább, és míg Obama építhet arra, hogy a javulás jelei látszódnak a gazdaságban, addig Romney számára lehetőséget jelent az, hogy a választók egy jelentős része továbbra is bizonytalanul látja a saját helyzetét.

Bár a választók nagy tömegei még nem égnek az elnökválasztás lázában, ez a mostani építkezős időszak kulcsfontosságúnak bizonyulhat a kampányban. Most mindkét jelölt (hivatalosan persze csak nyár végén lesznek azok) a saját pozitív (amit ígérnek) és negatív (ahogy igyekeznek beállítani az ellenfelet) üzeneteiket csiszolgatják. Obama például láthatóan igyekszik Romneyt az átlagemberektől elszigetelődött gazdag fiúként lefesteni a választók előtt, míg Romney szerint az elnök egy gazdasági analfabéta, aki intézkedéseivel tönkreteszi az országot.

Ez tűnik egyelőre a fő iránynak, de biztos lesznek még változások, és talán még a kutyák is előkerülnek majd újra.

Volt ugye nemrég egy HBO-film Sarah Palinről, amely valós történéseken alapult. Most itt van egy fikciós sorozat egy alelnöknőről, de az előzetes alapján sok a hasonlóság Palinnel. Sőt, a külsőt tekintve nem is annyira vele, hanem az őt annyira emlékezetesen jól parodizáló Tina Fey-jel. Vasárnap indul, nekem elsőre angol humornak tűnik, ami furcsa a Fehér Házban, de attól még jó is lehet.