potus & co

Ez a blog kifejezetten az amerikai politika történéseire koncentrál, és szándékosan kerülök mindenféle áthallást egyéb országok (beleértve Magyarországot) közéleti eseményeivel. Most mégis teszek egy kivételt, miután az utóbbi napokban több helyen láttam, hogy sokan párhuzamot vontak egy hazai politikai válsághelyzet (nevezetesen Schmitt Pál plágiumügye) és az általam az amerikai történelem egyik legizgalmasabb figurájának tartott Richard Nixon lemondása között.

Ez nem meglepő, mivel ő talán máig a legismertebb bukott politikus, de persze, mint minden párhuzam, ez is sántít. És nemcsak abban, hogy Schmitt egyelőre a helyén van, és legutóbbi nyilvános megszólalása szerint nem is akar lemondani.

Nixon lemondó beszéde

Vegyük először a nyilvánvaló különbségeket. Először is míg a magyar államfő egy alapvetően szimbolikus szerepet tölt be (bár persze a fékek és ellensúlyok rendszerében komoly feladat hárul rá), addig az amerikai elnök a saját országában (és az Egyesült Államok sajátos helyzetéből adódóan az egész világban) az egyik legfontosabb hatalmi centrum. Az amerikai elnököt ráadásul közvetlenül (még pontosabban: egy elektori testület közbeiktatásával) választja a nép, míg a magyar államfőt a parlament választja meg.

A párhuzamba állított történések természete között is vannak különbségek. Míg Schmitt Pál esetében egy konkrét ügy - kisdoktori dolgozatának visszásságai - merül fel a lemondás, addig Richard Nixonnál sokkal komplexebb okok álltak a bukás hátterében. Bár úgy maradt meg az emlékezetben, hogy Nixon a Watergate-ügy miatt mondott le, az valójában csak a láncolat első eleme volt.

Ugyan önmagában nagyon kínos volt az, hogy a Watergate-épületben lévő demokrata párti irodába republikánus kötődésű emberek törtek be, ez még nem feltétlenül vezetett volna Nixon lemondásához. Ehhez az kellett, hogy a betörés szálait felfedő újságírók - és a sokszor mögöttük kullogó hatóságok - feltárják azt, hogy nem elszigetelt esetről van szó, hanem az része egy jól összehangolt gépezet működésének. Nagyon sötét ügyekre derült fény, de ez még mindig nem feltétlenül okozta volna az elnök bukását, ha nem válnak ismertté részletek arról, hogy miként próbálta ő és környezete eltüntetni a felső körökbe vezető nyomokat. Ahogy a híres mondás tartja: Not the crime but the cover up (Nem a bűn maga lényeg, hanem az eltussolás).

És akkor nézzük a hasonlóságokat. Bár Nixon néha most úgy jelenik meg, mint a felelős államférfi, aki vállalta tetteinek a következményeit, valójában ő is nagyon sokáig próbálta elkerülni az elkerülhetetlent. A Watergate-ügy 1972 júniusában robbant ki, és ő több mint két évvel később, 1974 augusztusában mondott le. Erre a döntésre is csak az után szánta el magát, miután elfogyott körülötte a levegő, és a törvényhozás megtette az első lépéseket az ellene induló felelősségre vonási eljárásban, az úgynevezett impeachmentben.

Általában jellemző a hasonló botrányok forgatókönyveire (elég csak a legutóbbi német esetekre gondolni), hogy a fordulópont akkor érkezik el, amikor már az adott politikust saját szövetségesei is magára hagyják. Ez történt Nixonnal is, akinek sorsa talán akkor pecsételődött meg igazán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a törvényhozási republikánusok sem védik meg őt az ellene irányuló kongresszusi aktusoktól. 1974. augusztus 8-án jelentette be a távozását, de korábban nagyon sokáig az ártatlanságát hangsúlyozta. Az egyik ilyen nyilatkozatában hangzott el (még 1973 novemberében) a híres “nem vagyok csaló” mondat.

Ahogy a magyar esetben is, Nixonnál is jelentős szerepet játszott a sajtó, amely szívós munkával tárta fel a visszaéléseket és kemény, állhatatos kérdésekkel éveken át napirenden tudta tartani a kezdetben bonyolultsága miatt keveseket érdeklő ügyet. A kormányzati szereplők reakciója sokáig az volt, hogy az újságírókat támadták. Ronald Ziegler fehér házi szóvivő például a sajtótájékoztatóin többször is személyesen támadta az ügy feltárásában élen járó két Washington Post-os újságírót, Bob Woodwardot és Carl Bernsteint. A teljes képhez hozzátartozik ugyanakkor, hogy Ziegler végül  nyilvánosan bocsánatot kért a két riportertől. Meglátjuk, hogy az amerikai-magyar párhuzam ebből a szempontból is megállja-e majd a helyét.

Rövid időn belül két nagyobb lélegzetű anyag is készült arról a kudarcot vallott tárgyalássorozatról, amely még nyáron zajlott Barack Obama elnök és John Boehner képviselőházi elnök között. Az egyik pár hete jelent meg a Washington Postban, a másik ma a New York Timeson. Mindkettő komoly újságírói teljesítmény, még ha az én ízlésemnek mindkettőben több a kelleténél a tényektől elrugaszkodó értelmezés (ez különösen igaz a Times cikkére).

Ennek persze részben az az oka, hogy nem világos, pontosan mik is a tények. Tavaly júliusban volt pár hét, amikor úgy tűnt, hogy a fenyegető adósságválság árnyékában létrejöhet egy nagyszabású megállapodás a demokrata elnök és a képviselőház republikánus vezetője között az ország előtt álló legsúlyosabb költségvetési problémák megoldásáról. Mindketten nagyon komoly kockázatokat vállaltak, mert a megállapodás azt jelentette volna, hogy szembemennek saját pártjukkal. Obama azért számíthatott lázongásra, mert engedte volna, hogy hozzányúljanak a nagy szociális ellátó rendszerekhez, Boehner pedig azért, mert a kiadások csökkentése mellett hajlott volna a bevételnövelésre is.

Obama és Boehner - Forrás: White House Flickr

Mint tudjuk, ebből végül nem lett semmi, a kudarc okairól azonban nagyon különböző verziók terjedtek el. A republikánus változat szerint egyszerűen annyi történt, hogy Obama az utolsó pillanatban megijedt, és új követelésekkel állt elő, amivel ellehetetlenítette a tárgyalásokat. A demokrata olvasat viszont az, hogy Boehner volt az, aki visszatáncolt, miután rájött arra, hogy saját pártja nem fogja támogatni a bevételnöveléssel is járó tervet.

A Post cikke inkább a Boehner-féle verziót támasztotta alá, a Times szerint viszont az igazságnak része a demokraták története is. Érdekes kérdés azonban már az is, hogy egyáltalán miért olyan fontos ennek a nagy alku most, több mint fél évvel a történtek után. A válasz minden bizonnyal az, hogy ezek az alkudozások mindennél többet elárultak a jelenlegi amerikai politika állapotáról, a politikát alakító szereplők képességeiről és észjárásáról, valamint az egymásnak feszülő ideákról.

A jó hír az, hogy értelmes, bátor lépésekre is hajlandó, nemcsak a rövid távú érdekeikre figyelő vezetők álltak egymással szemben. A rossz az, hogy ahhoz nem voltak elég erősek, hogy tényleg új útra tereljék a dogmák és tabuk által vezérelt költségvetési vitát. Ezt már tudjuk, és ha minden igaz, akkor a legendás Bob Woodward is dolgozik egy könyvön Obama gazdaságpolitikájáról, abból talán még részletesebben kiderülnek majd ennek a látványos kudarcnak az okai.

Hétfő még csak a bemelegítés volt. Szokatlanul hosszú ideig, három napon keresztül hallgatja az érveket az amerikai legfelsőbb bíróság az Obama-adminisztráció legfontosabb törvényéről, az egészségügyi reformról. Ez az a jogszabály, amely kötelezővé teszi az egészségbiztosítás megkötését lényegében minden amerikai számára (jelenleg több tízmillióan vannak biztosítás nélkül), de egyúttal javítani igyekszik a biztosítottak körülményein, és csökkenteni próbálja kiszolgáltatottságukat a biztosítók felé.

A legfelsőbb bíróságnak első körben arról kell döntenie, hogy egyáltalán foglalkozzon-e az üggyel, de a hétfői meghallgatásokon úgy tűnt, hogy ennek várhatóan nem lesz akadálya. Kedden jönnek aztán az érvek arról, hogy vajon alkotmányos-e a törvénynek az a központi eleme, amely kötelezővé teszi a biztosítás megkötését mindenki számára. A bíróságnak emellett döntenie kell arról is, hogy ha ez a szabály alkotmányellenes, akkor a törvény többi része megmaradhat-e.

Rendkívül bonyolult ügyről van szó, amelyet ráadásul indulatos viták kísérnek régóta. Ráadásul mindez az elnökválasztási kampány kellős közepére esik, ami még tovább fokozza a legfelsőbb bírósági eljárás jelentőségét. A törvény visszavonása az egyik olyan dolog, amelyben minden lehetséges republikánus elnökjelölt egyetért, és a reform az ő szemükben egyenlővé vált a szerintük az emberek életébe beavatkozó, szabadságukat lábbal tipró demokrata kormányzattal.

A törvényt 2010 márciusában fogadta el a törvényhozás, és ugyan az aláíráskor Joe Biden alelnök azt súgta Barack Obama elnök fülébe, hogy ez egy “kibaszott nagy dolog”, a felmérések szerint népszerűtlen reformcsomagot mintha sokáig a Fehér Ház sem érezte volna a sajátjának. Most azonban ez változóban van, az utóbbi hetekben ugyanis az Obama-stáb egy külön kis kampányt épített fel arra, hogy szerintük milyen nagyszerű is ez a reform. Itt az egyik klip:

A legfelsőbb bíróság döntése - amely várhatóan nyár elején megszületik - valamelyik oldalnak komoly muníciót ad majd a kampány további részéhez. Az amerikai egészségügy azonban ettől függetlenül is nagyon komoly átalakuláson megy át (részletek a legújabb Economistban), és ahogy a nagy állami ellátó rendszerek (Medicare és Medicaid) korábbi vezetője, Donald Berwick nyilatkozta, “a hajó elhagyta a kikötőt (...), már nincs visszatérés”.

Szombaton Louisiana államon volt a sor a republikánus előválasztási küzdelemben, és minden úgy történt, hogy arra számítani lehetett: Rick Santorum magabiztosan nyert a helyben meghatározó konzervatív szavazók támogatásával. A voksok közel 50 százalékát gyűjtötte be, ami arra utal, hogy még mindig komoly tényezőnek számít az egyre inkább Mitt Romney által uralt kampányban.

Fordulópontnak mégsem tekinthető ez a szavazás, nem volt ugyanis igazán komoly tétje. A végső győzelemhez az kell, hogy a nyár végi pártkonvención résztvevő küldöttek közül legalább 1144 egy jelöltet támogasson, és itt mindössze 20 delegált sorsa dőlt el (az állam maradék 26 küldöttjéről később döntenek). Santorum ezekkel együtt is csak mintegy 270 körül tart, míg Romney már ennek több mint a duplájával számolhat. Jellemző volt, hogy Santorum nem is Louisianában töltötte a választás estéjét, hanem Wisconsinban, a következő fontos előválasztási helyszínen, ahol másfél hét múlva lesz szavazás.

Santorum állítólag már jó előre gondolkodik - Forrás: facebook.com/RickSantorum

Két apróbb tanulsága azért van ennek a mostani előválasztásnak is. Az egyik Newt Gingrich látványosan gyenge szereplése. Annak ellenére szorult a harmadik helyre, hogy eddig a déli államokban (mint amilyen Louisiana is) szerepelt a legjobban. Bár Gingrich már többször elmondta, hogy nem fog kiszállni a versenyből, ezek után valószínűleg még kevesebb pénz fog hozzá befolyni, és ez talán meggyőzi a makacsságáról híres politikust, hogy számára vége a történetnek.

A másik érdekessége a szombati szavazásnak az volt, hogy Santorum a győzelmi üzenetében kijelentette, Ronald Reagan 1976-os kampánya óta nem fordult elő, hogy “egy konzervatív jelölt annyi államot nyert meg, mint mi”. Reagan akkor a hivatalban lévő republikánus elnökkel, Gerald Forddal szállt szembe, és ugyan elbukta az előválasztásokat, négy év múlva győztesként tért vissza, és végül az elnökséget is megnyerte.

Ezt a megjegyzést ezért többen úgy értelmezték, mintha Santorum arra utalna, hogy ő is hasonló pályát fog befutni, és valójában már nem is az idei választás, hanem a 2016-os jár a fejében. Ő maga ezt persze nyilván letagadná, Romney stábján belül azonban tartja magát az, hogy Santorum azért támadja Romneyt szerintük szokatlanul keményen, mert az az érdeke, hogy ne legyen esélye Obamával szemben az őszi elnökválasztáson.

Ebbe a meglehetősen spekulatív alapokon álló forgatókönyvbe illik bele az is, hogy Santorum csütörtökön egy texasi rendezvényen arról beszélt, hogy szerinte Romney annyira hasonlít Obamához, hogy ha ő lesz a republikánus jelölt, akkor ennyi erővel akár a mostani elnök is a helyén maradhat. Később aztán a párton belülről érkező bírálatok hatására sietett egyértelművé tenni, hogy ez nem jelenti azt, hogy ő maga esetleg Obamára szavazna. Bár ha tényleg 2016-ban gondolkodik, akkor ez akár logikus lépés is lehetne a részéről.

Volt már sok szó itt a hatásvadász kampányfilmekről, de azt hiszem, Rick Santorum legújabb klipje felülmúlhatatlan. Van itt minden, kísértetváros, károgó madarak, sanyarú sorsú gyerekek, pöffeszkedő bankárok és még Mohamed Ahmadenizsad arca is átváltozik egy villanásra Obamáévá. Alig több mint egy perc, érdemes megnézni.